AZ ÚJ LÁNY

A bajorországi Alpok-alji piciny hotel éttermében sze-mérmesen nyújtotta kezét az új lány, a szakácsnak:
– Kamiklaudia vagyok. Holnaptól kezdek, mint pincér-lány. A főnök úr hol van?
– Elment árúért. Amúgy Tamás vagyok Magyarországról. Egészen pontosan Budapestről. Remélem, jól fogunk tudni együtt dolgozni. Te a főnök barátnőjével leszel kint a plac-con, illetve a pultban, én a főnökkel tartom a frontot a kony-hában…
De mit is mondtál, hogy hívnak? Lídia? Vagy Kamilla?
– Nem! Kamiklaudia.
– Hát, a szüleid nagyon jó kedvükben voltak, amikor ne-vet választottak neked!
– Tessék? Nem értem!
– Semmi baj! Akkor a holnapi viszontlátásra, szervusz! – mondta neki a srác, miközben ismét arra gondolt, ennek a csajszinak a szülei sem egészen százasok! Ilyen, megjegyez-hetetlen nevet biztosan kiszúrásból aggatták lányukra!

– Szép jó reggelt Tamás! Hogy vagy? – kérdezte csilingelő hangon másnap az új lány.
– Köszönöm, jól, kedves… Hogy is hívnak? Kamilla? Vagy valami ehhez hasonlónak…
– Kamiklaudia. Ha megjegyeznéd az első betűt, biztosan eszedbe jutna az egész nevem. Tehát „K”, mint kamilla. Biz-tosan ismered és kedveled ezt az egyszerű virágot. Ha rá gondolsz, beugrik majd a nevem… Na, megyek is felmosni az előteret, szia!

A következő nap az étterem előterében futottak össze, a cigaretta-automatánál.
– Hogy aludtál Tamás? – kérdezte kedvesen az új lány és üde volt, mint a tavaszi szellő…
– Köszönöm kérdésedet kedves K… K… mint Kamilla. Jaj, dehogyis Kamilla, hanem Karolina – vágta ki magát a szakács.
– Nem, Tamás, nem Karolina! Kamiklaudia!
– Hú, de kellemetlen nekem, de egyszerűen nincs, kihez kössem a nevedet.
Tudod, Magyarországon nincs ilyen nevű rokonom, szomszédasszonyom vagy bárki ismerősöm. Barátnőim kö-zött sem volt ilyen nevű… Ez speciálisan dél-német név, vagy egy kitalált, fantázia-név…
– Legalább az első betűre biztosan emlékeztél, s már ez is haladás. Ha a másodikat is megjegyeznéd, esetleg csak beug-rana a teljes keresztnevem. Az „A”-ról gondolj az amarillisz-re. Az is illatos szép virág…
– Úgy lesz! – ígérte meg Tamás –, de egyáltalán nem volt biztos a dolgában.

A következő nap reggelén éppen az árút vette át, amikor megjelent a lány. A szakács felnézett a számlák közül.
– Légy üdvözölve „K”, mint kamilla és „A”, mint amaril-lisz tehát Ka… Ka… Kamarilis. Vagy Kamillarilis! Esetleg Klementina! Vagy ahhoz hasonló!
– Ez nem lehet igaz! – csattant fel a lány. Mi lenne, ha én meg téged – mondjuk – Teodoriusnak neveznélek? Téged is idegesítene, ugye? Egy ilyen egyszerű nevet, mint az enyém nem megjegyezni, számomra fel nem fogható!
– Na, figyelj ide kislány! Alapjába véve teljesen igazad van és szégyellem is magam érte. De a dolog sokkal kompli-káltabb, mint gondolnád. Megpróbálom megvilágítani, ne-hogy azt gondold, én most szórakozom a neveddel.
Tehát: gyerekkoromban az iskolai színjátszó körben gond nélkül megtanultam 20-30 oldalt is. A memóriámmal ilyetén tehát nincs probléma. De míg irodalomból mindig kiváló vol-tam – elsősorban a versek megtanulásában –, addig történe-lemből, majdnem megbuktam, mivel képtelen voltam – az évszámok mellett –, azt a rengeteg nevet megjegyezni.
Ha csak arra gondolok, hogy Franciaországban hány La-jos uralkodott, kiver a víz…
És ugye, mindegyiknek volt egy-két vagy isten tudja hány felesége, befolyásos szeretője, egyéb barátnője, stb., stb.
Ennyi nevet képtelenség megjegyezni, én legalábbis nem tudok. Az agyam erőteljesen szelektál, a neveket egyszerűen kiejti a memória-táramból. Lehet, hogy ez egy betegség, nem tudom, mindenesetre ne érezd személyes sértésnek, hidd el, nem szándékos.
– Így már értem, te se vedd szívedre, amit mondtam – csi-lingelte békülékenyen a lány. Akkor léphetnénk is tovább a harmadik betűre, ami ugye az „M”. Mint pl. Melone. Ha a két megtanult virág után erre a finom gyümölcsre, a görög-dinnyére gondolsz, egyszer talán sikerül helyesen kimonda-nod a nevemet… Bár, téged ismerve, ez nem is olyan biztos!
Na, szia! – mondta mosolyogva, – de hanghordozása dü-höt, és némi értetlenséget takart…

Másnap a teraszon futottak össze, a szakács éppen locsol-ta a ládákban lévő piros, jellegzetes illatú, közismert virágo-kat, melyekből néhány éve van már rózsaszín, sőt fehér szí-nű változat, de lecsüngő fajta is. Sajnos, a nevük nem ugrott be neki, de ezen igazán nem törte a fejét, hiszen ő sem nem botanikus, sem virág-kertész.

A következő nap megjelent az új lány. Kezében kis vöd-röcske, benne mosószeres víz, konyharuhával.
– Ne szólj semmit, már mondom is a nevedet! – kiáltott rá köszönés helyett a fiú. Kam…Kam… Kamillaklara! – és bol-dog volt, hogy segítség nélkül kitalálta.
– Reménytelen eset vagy Tom! De tudod, mit?! Már nem is akarom, hogy megtanuld a nevemet! – azzal elkezdte le-mosni az asztalokat.
„Ez a csaj nem komplett!” – mérgelődött magában a sza-kács. Mi a rossz nyavalyának hívják, ha nem Kamillaklara-nak? Mi lehet még női név, ami KAM-mal kezdődik? Agya úgy dolgozott, mint egy komputer, de volt is eredménye, végre rájött.
– Mosolyogva szólt a lányhoz: – Tudom én a nevedet, csak egy kicsit húzni akartalak az előbb, érted?
– Egyetlen szavadat sem hiszem, de mondjad, ha akarod!
– Téged, téged… Várjál csak, mindjárt mondom! Már a számon van! Kam.. Kam… Kamillidiának hívnak! – és végte-lenül büszke volt magára.

Csak azt nem értette, miért vágta hozzá a lány olyan dü-hösen a koszos, és vizes konyharuhát…