A naplemente búzasárgája csendes merengéssel csorgott le a kis ház fénylő ablakain. Egyet kivéve. Az ugyanis nyitva volt, így a fény akadálytalanul tudott bejutni a szobába. Még a könnyű csipkefüggöny is félre volt húzva, végképp semmi nem állhatta útját a délutánnak, aki vásott gyerek módjára beugrott a nyitott ablakon, zsebeiben a közeli árok álmos madárhangjaival, s a szívekre nehezülő, friss rétek illatával. Mivel elvétette a szökkenést, megbotlott az ablakrámában és aranyszín folyóként loccsant szét a szoba kopott parkettáján.
Adél ekkor lépte át a küszöböt. A kellemes illat a nyitott ablakhoz csalogatta. A lemenő nap izzó korongjának látványa, s a horizont vizében fürdőző felhők rózsaszín bodrai megigézték. A párkányra könyökölt, tekintetét szabadjára eresztve szemlélte a feltáruló tájat. Már hónapok óta nem járt ebben a házban, de még a városban sem. Mosolyogva állapította meg, hogy a vadkörtefa összekuszált ágai egyre vaskosabbak, s vörösesbarna kéregruháját lassanként ki is növi. Ha ma felmászna rá, már bizonyosan elbírná őt is, csemegézhetne a fanyar ízű vackorból, ami héjába gyűjtötte az édes nyarat. Hallotta a vadgerlepár burukkolását, ami a fa lombfüggönye mögül hangzott fel néha. Rácsodálkozott, hogy még mindig ott fészkelnek az ismerős madárhangok, majd derűsen megállapította, hogy jó lenne gerlének állni. A serény békanász zajai harsányan szálltak a magasba, onnan szinte ráhullva a házak tetejére, hogy a cserepeken lefelé görögve még nagyobb zajt csapjanak. Adél belefeledkezett emlékeibe, amikor hűvös fuvallat érintette meg a karját és egy sötét árnyat látott moccanni a kerítésnél. Kirázta a hideg, ettől kizökkent réveteg pislogásából.
– Ó, hát te vagy… – szólalt meg Adél csalódottan.
– Igen. Látom, nem örülsz nekem – válaszolt szemrehányón.
– Valóban nem.
– Akkor miért hívtál? – kérdezte váratlanul.
Adél nem tudott felelni hirtelen. Csak nézte, ahogy a táj magára veszi ébenfekete ruháját, apránként ráigazítva a fénylő csillagpitykéket, és hogy hűvös szélajkával csókot hint a bezárt szirmok búbjára. Nagyot sóhajtott mielőtt újra szólalt volna.
– Nem akarom, hogy gyere. Ellenállok akár egész nap. De az este más. Olyankor azt sem veszem észre, hogy hívlak. Csak itt vagy. Mint most.
– Miért éppen este? – faggatta tovább.
– Mert, ahogy nappal nem hallom meg a tücsök ciripelését az autók zaja miatt, úgy te sem jutsz eszembe a fejemben hangoskodó gondolatok miatt – magyarázta Adél. – De este – kiváltképp éjjel -, amikor a világ csendet terít magára, és nagy a sötétség, felerősödik a képzeletem és az emlékeim.
– Pedig a képzelet egy csodás dolog – vágott közbe lelkesen.
– Van, hogy áldás, van, hogy átok… – felelt Adél dacosan.
– És ki dönti el, hogy melyik?
– Hát mondjuk te! – vetette oda gúnyosan.
– Nocsak. Valóban? Én azt hittem, hogy te irányítasz. Hiszen én is csak akkor lehetek itt, ha te engeded – fejtette ki.
– De amióta ennyire megnőttél, úgy érzem, nem tudlak kordában tartani – suttogta Adél vacogva. – Pedig addig a napig a létezésedről sem nagyon tudtam…
– Mi történt akkor?
– Egy medencére emlékszem, mélyült a vize. Pancsoltam, mint a többiek. Aztán hirtelen elmerültem. Addig azt hittem, hogy a gyerekek halhatatlanok. Az a sok mese, a csodák, a tündérek, hisz tudod…
– Igen. Tudom.
– Attól a naptól fogva – noha mégsem haltam meg -, már nem csak a medencéktől féltem. A magasságtól, a villámoktól, a gyorsaságtól, nagy zajoktól, az emberektől, akik kinevetnek, mert gyámoltalan vagyok… és a sötéttől. Attól a leginkább, mert az volt, ami a szememre szállt, míg fuldokoltam… Bezártad a világot előttem azon a napon.
– Nem én zártam be. Te irányítasz. Nézz ki az ablakon! Mondd el, hogy mit látsz! – utasította kérlelhetetlenül.
Adél könnyes szemmel engedelmeskedett.
– Ijesztő árnyakat, amik mind engem figyelnek, a fa lombja mintha kísérteteket rejtene, úgy huhog, ha fúj a szél. És rémisztő, ahogy zörög a kiskapu, mintha a túlvilágról akarna bejönni rajta valaki. Az utcalámpák fénye is imbolyog, és a kerítések mögött mintha szempárok pislognának. És félek, hogy ha lehunyom a szemem, soha nem látom majd meg a reggelt.
– Értem. Most csukd be a szemed, és mondd el, hogy milyenek voltak azok az éjjelek, amikor még nem voltam veled – kérte szelíden. Adél szótlanul bólogatott.
– Mindig az eget néztem. Lenyűgözött a hold. Azt képzeltem, hogy ha erősen gondolok valakire, míg nézem az ezüstös korongot, akkor elér hozzá a szeretetem, s eszébe jutok. Ettől mindig jó érzés költözött a szívembe. És úgy hittem, hogy a fa lombja susogva üzen a széllel a többi fának valamiféle titkos nyelven, amit csak ők értenek. Olykor úgy véltem, én is értem a levélpletykát, s kacagtam rajta. Elképzeltem, hogy az ablakom egy páholy és kint koncertterem a világ. Órákig tudtam figyelni az éji rezzenéseket, amik andalító zenévé testesedtek a fülemben – felelte magáról megfeledkezve nagy mosollyal arcán.
– Ugye tudod, hogy bármikor láthatod a világot így újra?
– De mégis hogyan? – kérdezte kétkedve Adél.
– Csak engedj el…
– Mégis hogy csináljam?
– Higgy. Higgy újra – felelte vállrándítva.
– De miben?
– Magadban. Az erődben. Hogy képes vagy bármire a világon, csak akarnod kell.
– De azt mondták, hogy nem vagyok elég életrevaló, furcsa vagyok és képtelen bármire, ami hasznos – érvelt Adél.
– Ezt nem kell elfogadnod. Elég, ha szembenézel velük. Velem. Higgy abban, hogy legyőzhetsz engem, mert erősebb vagy nálam. Ugye tudod?
Adél nem felelt. Újra kinézett az ablakon.
– Engedj el. Nincs szükséged rám – szólította meg ismét.
– Tudom… – suttogta és megmarkolta az ablakkeretet nagy levegőt véve. – Hát menj – szólalt meg halkan.
– Biztos? Maradhatok még – válaszolt incselkedve.
– Menj innen! Nem kellesz! Nincs szükségem rád! – kiáltotta dühösen.
– Ez a beszéd! – kacagott fel játékosan a Félelem és leugrott az ablak előtti pázsitra. Adél kíváncsian nézett utána.
A Félelem árnyéka már a kapuban állt, imbolygott a nyáresti szélben, mintha integetne. Adél hunyorogva vizsgálta sötét termetét, mintha kisebb lenne. Hirtelen felkapta a szél és átrepítette a kerítésen, s zörögve hullott le a túloldalon. Egy fekete szemeteszsák volt. A horizonton már derengett a hajnali fény. Adél boldogan sóhajtott, bezárta az ablakot.
Órákkal később izgatottan toporgott az uszoda medencéjénél első úszóleckéje alkalmából.
“Az éjszaka” bejegyzéshez 2 hozzászólás
Szólj hozzá!
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Szeretettel köszönöm a megtisztelő figyelmed és a kedves szavakat! (l) Örülök, hogy tetszett!
Éva
Kedves Éva, ez egy nagyon jó történet, szép képekkel megírva. Szeretettel gratulálok hozzá! Éva