Stoppolok

Mottó:
“A szépség belülről fakad, az optimizmusból és az életbe vetett hitből.”
(Rita Barros, amerikai szabadúszó fotográfus)

A háziorvosomtól vagyok hazatérőben. A szokásos ingyenes egészségellenőrző vizsgálaton vettem részt, ahogyan néhány éve minden nyáron, amióta a törvény ezt lehetővé teszi.
Vidáman ballagok a közeli buszmegállóba annak tudatában, hogy az egészségemmel minden rendben van. Hét ágra süt az augusztusi nap, közeledik a kánikula. A tízórai ideje már elmúlt. Ahogyan messziről megfigyelem, nemrég mehetett el a kisbusz, mert az a két nő, aki félórával ezelőtt várakozott még, most már nincsen ott.
Nem baj, biztatom magam, amint beérek a megállóba. Majd stoppolok hazamenet is, ahogyan errefelé. Amikor jöttem, akkor a menetrendszerinti járat nem állt meg, hogy fölvegyen. Valószínűleg mind foglaltak voltak az ülőhelyek. Vagy a sofőrnek egyszerűen nem volt kedve megállni a falucskában, ahol élek…
Kiállok tehát a járda szélére, és bátran kinyújtom a jobb karomat, amint közelednek hozzám a gépjárművek. Kettő–három el is megy mellettem. A következő viszont lassít, és félrehúz, föl a járdaszegélyre. Megörvendek, hogy ezúttal ilyen hamar és könnyen sikerült találnom valakit, aki segít hamarabb hazaérnem. Alaposan meg is lepődök, amikor meglátom, hogy a fekete BMW utcai terepjáró kormánya mögött egy középkorú nő ül. Akkor veszem ezt észre, amikor leengedi a jobb első oldalablakot.
– Hová megyek? – kérdezi.
– Marosszentgyörgyre – válaszolom.
– Jó, akkor elviszem. Csak éppen csináljak helyett itt, magam mellettem – mondja, és máris kezdi a hátsó ülésre átrakni az anyósülésen lévő süteményes dobozokat.
– Hátra is ülhetek – szólok segítőkészen -, hogy ne zavarjam meg a kényelmét.
– Rendben – egyezik bele a gépkocsi vezetője.
Átkerülök a bal oldalra, és beülök a sofőr mögé. Melletem jobb felöl egy autós gyerekülés van. Amint a sofőr elindul, belepillantok a középső visszapillantó tükörbe, és belenézek a negyvenes nő két szép barna szemébe. Közben szemem sarkából végigmérem az alakját is. Vállig érő, sima, fekete haja van, egyszerű frizurával. Arca kerek, mosolygós. A teltkarcsú nőnek a ruhája is fekete, elegáns. Látszik rajta, hogy nagyon módos.
Ő is megnéz engem magának, jó alaposan. Gyér a forgalom, és ennek köszönhetően, állandóan méreget a visszapillantóban. Úgy veszem észre, hogy tetszem neki. Még mielőtt beszélgetni kezdenénk, máris érzem a kisugárzását. Tekintete lágy, bársonyos, szeretet és lelki melegség árad belőle, miközben beszél. Nem világszépe: a bája belülről, a lelkéből fakad. Mit nem adnék érte, ha nekem lenne ilyen barátnőm, társam! Nem az számít, hogy X3-as vagy X5-ös az autója, hogy mekkora házban vagy villában lakik, hogy mekkora a fizetése. Bár a mai világban az anyagi biztonság is fontos…
– Egy kicsit fáradt vagyok – kezdi a csevegést mintegy mentegetőzve.
– Bizonyára sokat dolgozik – mondom.
– Jaj, dehogy. Csak nem ittam kávét – s máris újra figyel a tükörben.
Nem válaszolok azonnal. Ki-kinézek az ablakon, a tájat figyelem.
– Hol volt? – folytatja a csevegést.
– A háziorvosomnál, a szokásos ellenőrző vizsgálaton.
– Mivel foglalkozik?
– Négy éve otthon dolgozom, szoftvereket tesztelek.
– Kérhetek egy névjegykártyát? Tudja, ha elromlik a számítógépem… – mondja bizonytalanul.
– Szívesen, itt van, tessék – nyújtom a névjegyemet, s egy kissé előrehajolok, hogy könnyebben a kezébe adjam.
Meglepődöm, mert nem érzem rajta parfüm illatát. Nem festi és nem sminkeli magát. Az is tetszik nekem benne, hogy ilyen természetes, közvetlen, barátkozó.
– Magdának hívnak. Szászrégenben élek. És nem dolgozom – cseveg tovább, hogy fönntartsa az érdeklődésemet iránta.
Bár nagyon érdekel a sofőröm, különösebben nem mutatom. Kényelmesen, lazán ülök a tágas hátsó ülésen, és ki-kibámulok az oldalablakon.
– A férjem kamionsofőr, állandóan külföldet járja. Nincsen szükségem arra, hogy dolgozzak.
Erre megint nézegetni kezdem csodás szemét a tükörben. Úgy érzem, hogy most már élénkebb. Ő is tudja, hogy elérte, amit akart: hogy figyeljek rá, beszélgessek vele. Ezek szerint a férje elhanyagolja. Ritkán lehet odahaza, s akkor sem törődik vele különösebben – gondolom magamban. Ezért szüksége van szeretetre, törődésre, és másutt keresi. Ott, ahol megtalálja. Ugyanakkor egy kicsit ellankad az érdeklődésem, mert azt reméltem, hogy ez a csodás hölgy független. Ő is észreveszi enyhe csalódásomat, ezért másfelé tereli a beszélgetés fonalát.
– Van egy iskolás kislányom – szól melegen, s figyeli a tükörben a reakciómat.
Nem válaszolok, csak mosolyogni kezdek. Nem láthatja nyíltan ezt, mert a járvány miatt védőmaszk takarja az orrom alsó részét és a számat. De bizonyára észre veszi a változást a szemem környékén.
– Otthon a lakásban be van rendezve egy mászófal fogantyúkkal, mint az alpinistáknak, hogy gyakorolhasson. Nagyon ügyesen mászik. És jól tud úszni is.
Erre nemcsak mosolygok, hanem nevetni is kezdek. Nagyon tetszik, amit mesél a gyermekéről. Nekem is van két fiam, az egykori házasságom gyümölcseként. De akkoriban kislányt is szerettem volna, amit a nejem viszont nem akart. Aztán lassan tönkrement a házasságunk – gondolok vissza életem egy korábbi szakaszára.
– Buvárkodni szeretne megtanulni. Ezért Tenerifére utazunk, hogy megtanuljuk a buvárkodást – folytatja Magda.
Egészen fölcsigázott ezzel a kijelentésével. Milyen lenne, ha nekem is lenne egy kislányom. Akire régóta vágyom? Erre még jobban nevetek. Teljesen ellazulok, és mindenre kacagok, amit ezután oszt meg velem.
Éppen megelőzünk egy döcögő utcai terepjárót, amelynek föl van nyitva az ötödik ajtója, és kilóg a járműból néhány szál deszka vége, amit a tulajdonosa szállít valamerre. Még a kötelező piros zászló is hiányzik a rakomány végéről.
– Én is így szoktam szállítani a fenyőfát karácsonyra – tér el hirtelen a tárgytól a sofőröm. – Minden évben így szállítom haza a fenyőt a hegyekből, Palotailváról. És a rendőr mindig megállít és megbüntet emiatt. De engem nem érdekel. Valahogyan haza kell vinnem a fát karácsonyra… – mentegetőzik ártatlanul.
Erre még nagyobbakat nevetek. Nem haragszik rám emiatt. Sőt, ő is nagyokat kacag. Örvend, hogy egy húron pendülünk.
– Rendszeresen járok Maroshévízre és Bélborra is – cseveg tovább.
– Tudom merre vannak – mondom. – Hét évig újságíró voltam Székelyudvarhelyen, és a szolgálati kocsival bejártam az egész Hargita megyét.
– Az nagyon jó – válaszolja elismerően.
Jólesően bólogatok. Úgy örvendek, hogy megismertem ezt az aranyos nőt! Ha jól emlékszem, akkor talán ő az első nő az életemben, aki fölvett a kocsijába, miközben stoppoltam. Ismertem más nőket is, akik megsétáltattak saját kocsijukkal, de Magda az első, aki stopposként fölvett. Micsoda véletlen! Vagy inkább a Létezés csodás időzítése ez, mert véletlenek nincsenek – mondaná a spirituális tanítóm.
Nemsokára beérünk Marosszentgyörgy központjába, a Tetőre. Megkérem az autóvezetőmet, hogy a buszmegállóban tegyen ki. Bár a buszjegy hat lejbe kerül, én mégis egy tízest nyújtok neki, miközben újra előrehajolok, hogy közelebb kerüljek ehhez a csodás nőhöz.
– Hálásan köszönöm, kedves Magda.
– Nagyon szívesen.
Majd félrehúz, és kiszállok. Türelmesen megvárja, amíg hátulról megkerülöm a BMW-t és föllépek a járdára. Kihúzom magam, és büszkén lépkedek a közeli gyalogátkelőhöz. Hiába na, Oroszlán a csillagjegyem! Közben visszanézek a melletem elhaladó fekete autóra. A sofőrje rám néz, de nem integet. Csak megy tovább Marosvásárhelyre.
És sem integetek neki. Még utána nézek az utcai terepjárónak, mielőtt átkelnék az gyalogátjárón. Miközben hazafelé bandukolok, arra gondolok, hogy többé nem esett szó a netán javítandó számítógépről. Valószínűleg mindent megbeszéltünk már akkor, amikor átadtam a névjegykártyámat Magdának.
Azon töprengek mégis, hogy vajon mikor fog telefonálni. Ha komolyan gondolta, amit mondott, akkor biztosan meg is teszi, amikor eljön az idő erre. Addig várjak türelmesen. Akkor majd az is eldől, hogy gondolt-e egy komolyabb kapcsolatra ez a csodálatos nő. Vagy csak flörtölt velem unalmában, mert megtetszettem neki…

Dávid László,
Marosszentgyörgy,
2020. augusztus 29.

Szólj hozzá!