A bennünk élő kisgyerek

A néhai Joseph Hardy kétrét görnyedve ült a padon. Ruhájánál csak az arca volt gyűröttebb, habár azért az látszott rajta, hogy egykor jobb napokat is látott. Egyik kezével a padot fogta, a másikban összetekercselt újságot markolt. Mindenki nagy ívben kikerülte, aki csak tehette, igyekezve rá sem pillantani. Olyan valakinek tűnt, aki már csak vendég ezen a világon.
Aztán megjelent egy öltönyös, amolyan jellegzetes Wall Street- i férfi. Közvetlenül mellette állt meg, idegesen többször is az órájára nézve. Türelmetlenül nézett körül, mint aki keres valakit a szemével, és ekkor megpillantotta a fura alakot a padon. Először csak kíváncsian vizslatta összeráncolt homlokkal, majd odalépett hozzá és megszólította.
– Joseph, tényleg te vagy az? – kérdezte leplezetlen megrökönyödéssel hangjában.
– Csak Joe. A barátaim így hívnak – nézett fel a megszólított kába arckifejezéssel.
– Anthony vagyok, megismersz?
– Anthony? Igen, valamikor ismertem egy ilyen nevű embert.
– Én vagyok az, Anthony Braun, együtt dolgoztunk a könyvelési osztályon, emlékszel?
– Az már régen volt.
– Mi történt veled, mióta nem láttalak? Odabent azt mesélik, hogy egy nap felálltál az íróasztalodtól, és azóta senki nem látott.
– Lementem enni egy hot- dogot, aztán történt valami, ami mindent megváltoztatott.
– Mi történt?
– Ahhoz, hogy megértsd, vissza kell mennünk az időben nagyjából két hónapot. Éppen munkából tartottam hazafelé, amikor az utcán a kezembe nyomtak egy szórólapot. Egy új fajta relaxációs módszert reklámozott, aminek az ára sem tűnt soknak.
– Beléptél valami szektába?
– Dehogyis, szó sincs semmi ilyesmiről.
– Csak azért, mert én mindig olyannak ismertelek, aki két lábbal áll a földön. Soha nem gondoltam volna, hogy vevő vagy az ilyesmire.
– Tudod akkoriban elég rossz passzban voltam, ez pedig éppen kapóra jött. Az elején minden ment is, mint a karikacsapás. Sokkal kiegyensúlyozottabb voltam, mint addig bármikor, úgy éreztem minden sikerül, bármibe is kezdek bele. Addig amíg el nem jött az a bizonyos nap.
– Mitől változott meg minden?
– A módszer segítségével sikerült visszamennem egészen a gyerekkoromig. Oda, ahol a problémáim gyökerei vannak. De nem akarlak untatni a részletekkel, mert látom úgy sem hiszel benne. A lényeg az, hogy a gyerekkori énem nem bizonyult túlságosan együttműködőnek. Ezért aztán egy idő után fel is hagytam a további próbálkozással. Néhány nappal ezt követően történt meg, az a bizonyos dolog a hot-dog árusnál.
– Meg merjem kérdezni mi a folytatás? Nagyon kimerültnek tűnsz.
– Hát, az igazság az, hogy egy kávé most igazán jól esne.
– Van itt a közelben egy hely, ahol isteni kávét kapni. Van kedved elsétálni odáig?
– Persze, legalább felfrissülök egy kicsit a mozgástól.
– Akkor menjünk, és közben folytathatod a történeted.
– Biztosan hallani akarod?
– Hát, ha már elkezdted, most már fejezd is be.
– Szóval ott tartottam, hogy egy nap kiugrottam ebédelni. Megvettem a hot- dogot, elkezdtem enni, amikor is azt éreztem, hogy valaki kitartóan bámul. Körül néztem, de nem láttam senki ismerőst a közelben. Már éppen visszafordultam volna dolgozni, amikor átnéztem az utca túloldalára. Nem fogod elhinni ki állt ott, kitartóan nézve engem.
– Ki?
– Saját magamat láttam az utca túloldalán, pontosabban a gyerekkori énem.
– Ezt ugye most nem mondod komolyan?
– Először én is azt hittem, hogy csak egyszerű káprázat vagy valami ilyesmi. Ezért aztán átmentem az úton, egyenesen a fiú felé, aki továbbra is folyamatosan engem nézett, le sem véve rólam a szemét.
– Ez már lassan kezd olyan lenni, mint egy vacak horrorfilm.
– Várd csak ki a végét! Oda mentem hozzá, mert bele szerettem volna nézni a szemébe. Ó, bárcsak ne tettem volna!
– Miért, mi történt?
– Annyi fájdalmat én még nem láttam ember szemében. Feltéve persze, ha egyáltalán ember volt.
– Mégis mi más lett volna?
– Mit tudom én? Kíváncsiságból még a karját is megérintettem, hogy tényleg valóságos-e.
– Az volt?
– Igen. A kisfiú, aki tulajdonképpen én magam voltam, igazi hús-vér ember volt.
– Várjál csak egy kicsit, el ne felejtsd, hogy hol tartottál, itt is vagyunk a kávézónál. Üljél csak le, addig megyek a két kávéért.
– Rendben – felelte Joe, nem is leülve, inkább lezuhanva a legközelebbi asztalhoz.
Kisvártatva megjelent Anthony, kezében a két pohár gőzölgő kávéval. Egyet letett Joe elé, majd kihúzta a másik széket és leült vele szemben. Joe ivott egy korty kávét és belekezdett a folytatásba.
– Attól a naptól kezdve, nincs se éjjelem, se nappalom. Minden egyes nap találkozom vele, a város különböző pontjain. Én beszélek hozzá, ő meg csak néz rám a nagy szemeivel. Soha nem szól egy árva szót sem.
– De hát ez teljesen fel fog emészteni, miért nem fejezed be?
– Mert már úgy érzem, hogy közel van a megoldás. Eddig úgy tekintettem kettőnkre, mint két külön álló emberre, pedig mi ketten egyek vagyunk.
– Szerintem meg ideje lenne elengedned a múltad végre, lépjél túl ezen a problémán egyszer s mindenkorra.
– Istenem, úgy beszélsz, mint ha csak egy cigicsikk lenne a járdán! Lépjek túl rajta? Na, azt már nem! Végre rájöttem, hogy nem elég szembe nézni a múlttal, meg is kell az érteni. Sőt, eggyé kell vele válni, és ennek ma jött el az ideje. Ma este végre megteszem.
– Remélem az iménti megjegyzéseddel nem az öngyilkosságra célozgattál.
– Dehogyis! Visszamegyek oda, ahol az egész elkezdődött, ahol felnőttem.
– Oregonba?
– Igen. Rögtön indulok is, szóval most el is búcsúznék tőled.
– Ugye nem úgy szeretnél elindulni, ahogy most vagy?
– Nincs vesztegetni való időm – felelte Joe, felállva az asztaltól.
– Azért remélem még találkozunk – bukott ki önkéntelenül a közhelyes, semmitmondó mondat Anthony száján.
De Joe ezt már nem igen hallhatta, mert addigra eltűnt az utca forgatagában. Anthony az órájára nézett és egyből látta, hogy a megbeszélt találkozóról már rég elkésett. Mivel az autójáért nem volt kedve visszamenni az irodaház garázsába, úgy döntött elsétál a legközelebbi metrómegállóig.
Útközben cigarettára gyújtott és amikor visszatette az öngyújtót a zsebébe, egy össze hajtogatott brosúra akadt a kezébe. Reggel a felesége tette a zsebébe azért, hogy ha lesz néhány perc szabad ideje, olvassa el és mondja el róla a véleményét. Megállt az első padnál és kényelmesen elhelyezkedve neki állt olvasni. Amit olvasott, az számára nem volt más, mint a manapság divatos ezoterikus blabla összevisszasága. Annyit értett csak az egészből, hogy egy forradalmian új módszer segítségével megváltoztathatja az életét.
Dühösen hajította be a papírt a kukába, majd vett egy mély lélegzetet és úgy döntött ideje elindulni haza. Befordult a második sarkon a metró lejáróhoz, közben maga sem tudta miért, átnézett az út túloldalára. Amit ott látott, attól elakadt a lélegzete, még az aktatáska is kiesett erőtlenné vált kezéből. Meg kellett lazítania a nyakkendőjét és kigombolni néhány gombot az ingjén, mert úgy érezte nem kap levegőt. Az út túloldalán gyermeki önmagát látta, kezében egykori kedvenc mackójával. A látványtól egyszerre rázta a hideg és öntötte el a verejték egész testét.
Két héttel később, a néhai Anthony Braun kétrét görnyedve ült a padon. Ruhájánál csak az arca volt gyűröttebb, habár azért az látszott rajta, hogy egykor jobb napokat is látott. Egyik kezével a padot fogta, a másikban egy kopott plüssmackót szorongatott.