10.44
Ülök az autómban, mellettem a hetedikes lányom. Nem látok ki a hátsó szélvédőn a kukászacskókba csomagolt ruháktól. Váratlanul kellett indulnom a faluból, pedig alig 6 hete költöztünk össze a párommal. De előző este, amikor hazaért rosszkedve volt, megint. Panaszkodott a munkaadóira, hogy milyen kellemetlen emberek, megint. Majd a családjára, hogy az ikertestvére volt mindig is a kedvenc. Aztán a volt feleségére, aki egy kétlábon járó szerencsétlenség volt állítása szerint és mennyi áldozattal járt őt szeretni és hűségesen kitartani mellette. Majdnem annyival, mint amennyi áldozatot értem hozott nap mint nap. És a lányomért, akihez semmi köze, de Ő elfogadta velem együtt. Mi még sosem szerepeltünk a felsorolásában. Egyre hangosabban sorolta, hogy mennyi jellemhibám van, hogy néz ki a hajam, milyenek a ruháim, nekem egyre hangosabban szirénázott a fejemben egy hang. Ugyanúgy elönt a düh, mint akkor. Érzem, ahogy tombol bennem a harag bántó szavak miatt.
Reggel a kávé mellett ültem, amikor bejelentettem, hogy befejeztem, mert tudom ez az út hova vezet. Közölte, hogy 11-ig csomagoljak és hagyjam el a házat, mert ha ilyen nagyra vagyok magammal, és ennyire nem bírom a kritikát, akkor nem akar itt látni, amikor hazaér. Egyetlen bólintással jeleztem. Kaján vigyor volt az arcán, mintha képtelenség lenne a kérése. Mennyire lenéz engem, hogy nem vettem észre? Sehol nem láttam az arcán megbánást. Büszkén feszített, mint valami kakas a baromfiudvaron.
– Nem fogok bocsánatot kérni, azért, mert igazam van. És már ne haragudj, de a te hibád, mert kihoztad belőlem. – már nem olyan peckes, mint az előbb. Állt a falnál, meresztette rám a szemeit, de ebbe a mondatba beleremegett a hangja.
Még arra sem vettem a fáradtságot, hogy felálljak és közelebb lépjek, nem engedi az igazságérzetem és az önbecsülésem, hogy fél pillanatra is átfusson az agyán, hogy felettem áll. Muszáj volt a szemébe néznem, hogy érezze, nem félek.
– Nem várok bocsánatkérést, és már semmi egyebet sem. 11 óráig összecsomagolunk és elmegyünk, kérlek hagyj minket addig magunkra. – Nehezemre esett higgadtnak maradni, remegett a kávéskanál a kezemben, de nem a félelemtől, tombolt bennem a harag.
Leesett a falikép, akkora erővel csapta be az ajtót. Hallottam a nyikorgó nagykapuk hangját, végre elment.
A düh meglepő energiával és erővel ruházza fel az embert. Valóban lehetetlen küldetésnek tűnik 5 óra alatt összecsomagolni, azt sem tudom van-e még elég zsák. Mibe pakolom el az életünket? Alig 6 hete költöztünk össze. Feladtam a biztos albérletünket, mert hittem neki. Akkor sem láttam ki a kocsiból a szemeteszsákoktól. De akkor örömmel és boldogsággal hajtottam ezen az úton. Úgy éreztem az új életem felé vezetek, tervezgettük, milyen lesz falun élni, hogyan dekoráljuk ki a lányom szobáját, hogyan fog innen iskolába járni.
Annyira elmerültem a gondolataimban, 10.44 és készen vagyok. Hagytam egy cetlit a konyhaasztalon: holnapra intézek fuvarost a bútoraimhoz.
Nem éreztem késztetést arra, hogy bármi mást is írjak. Egyik pillanatról a másikra kihúzta alólam a talajt. Becsapott, átvert és hazudott. Nem ezt ígérte.
Most ugyanezen az úton megyek, mint 6 hete, ugyanannyi zsákkal, mellettem ugyanúgy a lányom ül, de más érzések kavarognak bennem. Mi lesz most? Egyáltalán hova menjek? Hol fogunk lakni? Ráadásul miből? Sokba került az ide költözés, és ez újra sokba lesz. Keresnem kell fuvarost, egyáltalán hova vitessem a bútorokat, még azt sem tudom, hogy mi ma hol alszunk? Egyre jobban szorítom a kormányt, mintha az ujjaimba próbálnám irányítani a dühömet. Magamra vagyok dühös, hogy tehettem ezt a lányommal? Hogy nem vettem észre, hogy milyen ember valójában, ezen nem tudok napirendre térni.
Sokszor végig haladtam már ezen az úton, imádtam ezt a szakaszt, gyönyörű szép a vidék, a naplemente fényében a legszebb. De egy jó darabig nem fogom látni sem naplementekor, sem máskor. Meg kell állnom, megfulladok a kocsiban a gondolataimtól, kell 2 perc szünet.
Ahogy oldalra néztem, a lányom mosolyog.
– Hogy vagy Királylány?
– Minden rendben Anya, és köszönöm.
– Ugyan mit? Hogy újra és újra bepakoltatom veled a cuccaidat?
– Mindent hallottam este, köszönöm, hogy nem maradunk itt.