Úton
Elindultam. Hangosan, sikítva, sírva vagy csendes fáradtsággal viseltem az indulást, a születést. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy úton vagyok.
El kellett telnie jónéhány évnek, meg kellett tenni sok vargabetűt, mire rájöttem, jó úton lenni, mert amíg úton vagyok, élek.
Kezdetben kevésbé, éveim számának növekedésével egyre inkább magam választottam útitársakat. Minél több volt mögöttem, annál gyorsabban ismertem fel, ki az, akinek az útja az enyém mellett visz, ki az, akié csak érinti, vagy éppen keresztezi az utamat. A barátaim nélkül magányos vándor lehetnék, de vannak és nekik köszönhetően még akkor se vagyok egyedül, ha az útjaink nem fonódnak össze, mégis nagyjából egy irányba tartunk, és mindenképpen közel azonos értékrend alapján működünk.
Azt az utat, ami a tatabányai Szent Borbála Kórházba vezetett önszántamból nem választottam volna, de mennem kellett rajta, ha nem szeretnék gyorsan az út végére érni.
Egy állomás volt az úton a sok között? Az és mégsem csak egy a sok állomás között. Egy olyan állomás, ahol nemcsak ellátást, ápolást kaptam, hanem amikor szükségem volt rá, azt a néhány szót is, ami segített továbblépni. Milyen szavakat? Éppen azokat, amelyek erőt adtak, a következő lépéshez, türelmet adtak magamhoz, a betegségemhez és meghozták a felszabadító mosolyt is. Nem számít, hogy az eszemmel tudom, tanultak pszichológiát és csak alkalmazták. Nem számít, mert nem a tanulmányok segítettek rajtam fehér köpenyben, hanem a köpeny mögött lévő emberek.
Ha várnom kellett valamire, elnézést kértek. Sose volt a késedelem oka orvos vagy ápoló mulasztása, hanem egy sűrgősséggel segítségre szoruló másik ember. Láttam, hogyan telik egy-egy műszakjuk. Kevesen vannak, korlátozottak a lehetőségeik, mégis amire szükségem volt mindig megkaptam.
Ha már az életem úgy hozta, hogy át kellett haladnom egy kórház nevű állomáson, akkor soha rosszabbat. Ez egy jó hír? Az. A jó hír nem hír? Nekem bizony jó hír, hogy ezt írhatom, hiszen igaz. Könnyebb fanyalogni, sarat dobálni? Nem hiszem, csak talán megszokottabb. Semmivel se könnyebb rosszat mondani, mint jót. A jó hír továbbadása sem kér több erőfeszítést, mint a rossz, csak nem szoktak csámcsogni rajta. Egy kórházról szóló jó hírt lebiggyesztett szájjal hallgatnak sokan, de gondosan megjegyzik az orvosok, ápolók nevét.
Ezzel az írással próbálom megtörni a fanyalgás átkát, vagy ahogy mondani szoktam, a nagy magyar kesergőt.
Köszönöm, hogy odafigyeltek rám, hallottam első nap két távozó betegtől. Ez a mondat később többször is elhangzott. Én is megismétlem. Köszönöm, hogy odafigyeltek rám, hogy nem a beteget, vagy csak a baját látták bennem, hanem az embert.