Salánki Anikó: Nincs mentés
A gép ócska volt, de még működött, és ez a lényeg.
Amikor az iroda megszűnt, átszervezték, így sokkal hivatalosabbnak hangzott, mindent gyorsan eladtak. Először persze a főnökség meg a közeli irodisták választottak, forgó fotelt, összecsukható asztalkát, alig használt szőnyeget, modern kávéfőzőt. Aztán a félig lecsupaszított helyiségbe, mint akiknek az utolsó falat kenyérét kellett harcolni, jöttek az alsó szintű beosztottak, portásig bezárólag. Nekik, a takarító személyzetnek már nem sok minden jutott. A kicsit bicegő Maris néni a ruhája alá tömködte a félig elhasznált légfrissítőket, de ő a kezébe nyomott egy szemeteszsákot, tegye abba, most legálisan el lehet vinni, nem figyeli senki. A hálás biccentést kis mosollyal vette tudomásul. Ő már tudta, mi kell neki, hisz negyedik éve csuszatolta a belső irodákat, a nagyfőnök hetente kérte, hogy legyen frissen tisztított az ablak, és megszagolta a sötételő függönyt, majd elégedetten bólintott. Munkájáért egyedül ő kapott extra ötezer forintos vásárlási bónuszt húsvétkor, a takarító brigád irigyen nézte, de ő másnap bevitt húsz minyont, meg négy liter kólát, cukormentes olcsót, és rendben volt minden, a sanda pillantásokat felváltotta az elégedett morgás és halk cuppogás. Milyen egyszerű bánni az emberekkel, ha kicsit is figyelünk – gondolta akkor, és eszébe villant, hogy ez miért nem jut feljebb egy kicsit, mondjuk a csoportvezetőig, a gazdasági ügyeket intézőkig, vagy esetleg néha gyalog kéne menni a város főutcájától igen messze eső elgazosodott kis mellékutcákig,. ahol a kidőlt-bedőlt kerítés mögött sovány, madzaggal megkötött kiskutya vonyított az égre. A titkárnő műkörme meg beleakadna az utcára kihajló száraz gallyba, és visítva kapkodná a tűsarkait a ferdén lerakott téglajárdának csúfolt ösvényen. Igaz, nem titkárnő, hanem menedzser vagy valami még kacifántosabb. Egész nap ül a fenekéhez igazított pörgős kis széken, kezeli a telefont, megnyomja a megfelelő gombot, aztán nézi a monitort, ha a főnök átmegy mögötte, csak statisztikai adatok villódzanak a képernyőn. Ő meg láthatatlanul pucolja a kávéfőző alatti kis szekrénykét, és figyeli, ahogy pálmafák és kockás hasú férfiak jelennek meg Roxika gyorsan mozgó ujjai alól.
Meg utazási lehetőségek, különböző árengedményekkel. Néha fejben kiszámolja, hogy hány hónapig kéne az irodákat takarítani, ha három napra el akarna menni valami fürdőhelyre.
Nem kimondhatatlan nevű szigetre, oda nem is vágyik, ott párás dzsungel van, befulladna tőle, egyre nehezebben bírja a meleget. Meg kígyók is tekeregnek a kerti ösvényeken, egyből szívrohamot kapna. A párás poharakban a halkléptű pincérfiúk lila meg kék koktélokat szolgálnak fel, ez tetszene neki is. Vagy két hónapja beóvakodott a Mimóza nevű presszóba, a legszebb kabátját vette fel, a főorvosné adta neki, két napig takarította az alsó szintet érte. A pincérnő mégis olyan furán mérte végig, és egy hátsó asztalhoz mutatott, hogy oda üljön le, majd negédes mosollyal azt mondta, hogy ne vegye le a kabátját, még elég hideg van a helyiségben. Zavartan kért egy Vénusz koktélt, pedig hetekig próbálgatta, hogy természetesen hallatszon, ahogy kimondja, de a nő elvicsorodott, a rúzs megfogta elől a fogát, és annyit mondott, hogy nincs, de helyette ajánlotta a belamit, ő meg rábólintott.
Persze drágább volt, alig tudta fizetéskor kiguberálni a plusz százhúszat, jattot persze már nem tudott adni, fülig vörösödve ment ki, de még hallotta a magas, csontos pincérnő fülsértő vihogását.
Három napig maradék kiflivégeket szedett össze, szégyellte maga előtt, de muszáj volt enni valamit. Maris néni egyszer a mosdó előterében megfelezte vele a rántottás kenyerét, neki meg könnyes lett a szeme.
Kereshet munkát megint, pedig itt már megszokta, igaz, a megszokás nagy úr, és ellustítja az embert. Ezt olvasta múltkor valami önfejlesztő lapban, Roxi neki adta, hogy nézegesse benne a képeket, és felkacagott, mert pont akkor jött be az új főkönyvelő, magas, elegáns férfi. Persze ők már tudták, hogy nős, kétszer elvált, és három gyerek meg egy feleség után kemény összegeket perkál le havonta, mert a másik munkahelyén a portás a náluk karbantartó Jani másod unokatestvére, és néha besegít egy autószerelő műhelyben, csak úgy feketén. Amikor meglátta az iroda előtt az ismert kocsit, nem sok idő kellett hozzá, hogy Jani elmondja az infót Etusnak a büfében, ezzel akart felvágni előtte. Na, ha Etus tudja, az olyan, mintha a vészjelző hangosbemondó részletezné.
Persze ő nem szól Roxinak, aki két éve itt van, de átnéz mindenkin, akin szürke takarítóköpeny van, meg magas szárú gyógycipő.
Kíváncsi lenne rá, hogy sikerül-e becserkésznie Barnust, mert így hívják a férfit, aki minden nőnek mond valami szépet. A takarítók közül csak a villogó szemű, fekete hajú Leának tett valami megjegyzést, de az megvonta a vállát, és fapofával tolta tovább a kiskocsit.
Eljött az utolsó utáni nap, gondolta. Kinyitotta a belső iroda alsó polcát, ott feküdt a kis laptop, nem kellett senkinek. Ütött-kopott volt, nem a legmodernebb, régen hever itt, évek óta.
De működik, ezt tudta.
Lifttel ment le a földszintre, egy kis csoport még ott állt, hangosan köszönt, nem nagyon fogadták.
Otthon elővette a házgondok fiától kölcsönkapott alapfokú szakkönyvet. Másnap reggelre a gép bekapcsolható lett. Egy csomó fotó jelent meg, Roxi meg ismeretlen csajszik, feltöltött mellel, domborítva. Nem nézte végig, a többit se.
Megnyomta a Fájl feliratot, aztán a lehetőségek közül határozotton kiválasztotta, hogy
„Nincs mentés.”
Addig nyomkodta, amíg teljesen tiszta lett minden. Majd szól persze egy szakembernek és átnézeti. Aztán beíratkozik egy tanfolyamra.
Ez már a 21.század – nevetett fel – s ő is egyike lesz a digitális állampolgároknak.
Ha ezt Roxi egyszer megtudja! Lehet, hogy ő fog ülni olyan kis elegáns forgó székecskében, és Roxika tologatja a tisztítószeres kocsit.
Hangosan felnevetett, rég volt ilyen jó napja.