Érzelmek fogságában

Eszter megállt az ajtó előtt. Bátortalanul bekopogott, miközben tengernyi emlékkép villant be gondolatába. Csupa szép és szívet melengető. – Otthon, édes otthon – gondolta. Boldog volt, hogy hosszú idő után újra átlépheti a családi fészek küszöbét. Édesanyja halála után néhány évig még hazajárt egyedül maradt édesapjához. De semmi sem volt már olyan, mint rég, mert mindkettőjük szíve darabokra tört. Mégis némi vigaszt nyújtottak egymásnak.
Édesapja a tragikus nap óta a múltban ragadt, és úgy tűnt nem is akar ebből az állapotból kimozdulni. Az emlékekbe és a tárgyakba temetkezett. Valahányszor meglátogatta őt, úgy érezte megállt az idő. A lakásban még minden úgy volt, mint azon a végzetes reggelen, amikor édesanyja elment otthonról és soha többé nem tért haza. Minden egyes látogatás fájdalmas volt számára. Féltette édesapját, látva, hogy napról napra egyre jobban emészti a bánat. Úgy érezte a tárgyak fogva tartják őt.
Évek teltek el, de a fájdalom nem enyhült. Egyik látogatása alkalmával azt kérte apjától, hogy édesanyja ruháiból csak néhányat őrizzen meg, a többitől váljon meg. A fényképalbumokat csak időnként lapozza fel. A bezárkózás helyett pihentető sétákat javasolt a házuk mellett lévő csodás tópart körül. Kérése haragot ébresztett apja szívében. Elkeseredettségében azt mondta, nem akarja látni többé. Eszter többször próbált közeledni, de zárt ajtókra talált. Mindketten egyedül maradtak.
Hosszú idő után aztán megtört a jég! Egyik este apja felhívta őt. Hangja hallatán könnyek szöktek a szemébe. Beszélgetésük kurta volt. Édesapja csak annyit mondott: – Szeretném ha meglátogatnál! Várlak! – majd elköszönt.
Eszter ott állt az ajtóban és újra bekopogott. – Gyere csak be! – hallatszott a jól ismert hang. Izgatottan, de kissé félve nyomta le a kilincset, majd belépett a biztonságot és szeretetet nyújtó otthonba. Megpillantotta édesapját. Egy testben és lélekben megtört férfi állt előtte. Csak nézték egymást szótlanul, majd apja megölelte őt. Úgy mint régen, az ő kicsi lányát.
– Édesanyádat örökre elveszítettem, de téged nem szeretnélek – súgta a fülébe.
Hosszú ideig ölelték egymást. Végtelen szeretetük beragyogta a szobát. Majd apja rámosolygott és azt mondta: – Elkelne egy kis segítség itt a rendrakásban.
A lány tudta: apja készen áll a változásra. A szekrényből előkerültek édesanyja ruhái. Gondosan dobozokba rakták, miközben egy-egy kedves történetet is elmeséltek. A lakásban lévő fényképek is helyet kaptak az albumokban. Kivéve azt a párat, melyek a polcon maradtak. Órákig ültek a kanapén, nézegetve a múlt emlékeit megörökítő képeket. Fájó, de mégis boldog pillanatok voltak ezek mindkettőjüknek. Emlékeztek, és újra átélték az együtt töltött perceket. A családi eseményeket megörökítő filmfelvételekbe is belenéztek. Jó volt visszacsöppenti a múltba, amikor még együtt volt a család, de ezeket a felvételeket könnyes szemmel nézték végig. Olyan volt, mintha édesanyja ott lett volna velük. Hallották kedves hangját, vidám nevetését. Szívszorító érzés volt látni őt, ezért kis idő után a kazettákat eltették.
Szép lassan a nap végére értek. Egy olyan nap végére, melyben két szerető szív újra egymásra talált. Odakint kellemes meleg szellő fújdogált. A nap lassan nyugodni készült. Eszter kinézett az ablakon és így szólt: – Nincs is szebb egy tóparti naplementénél. Szavai hallatán apja már vette is kalapját, majd közös esti sétára indult lányával.
A parkban lévő virágok illata, a tavirózsák látványa, a békák hangos kuruttyolása, a vidáman úszkáló kiskacsák és a csodás naplemente mindkettőjüket lenyűgözte. Sétájuk végén apja felnézett az égre és egy szép idézettel zárta a napot:
“Minden elmúlik, mint az álom
Elröpül, mint a vándormadár,
Csak az emlék marad meg a szívben,
Halványan, mint a holdsugár”

/ Friedrich Schiller /

“Érzelmek fogságában” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Igaz, szomorú történet, befejezése megnyugtató.
    Egyszer rájön az ember, nem könnyű, de egyedül is lehet élni.

    Írásodhoz szeretettel gratulálok!
    Marica

  2. Kedves Éva!

    Köszönöm hogy elolvastad. Igen fájdalmas,mégis a végén amikor megírtam én is épp így éreztem mint ahogyan te. Nyugalom járta át a lelkem.
    Szeretettel: Noémi (f)

  3. Nagyon szép kis történet volt. Az édesapának kellett a gyászidő, ami kinél rövidebb, kinél hosszabb. Jó, hogy belátta, hogy szüksége van az élőkre is.

    Szeretettel: Rita(f)

Szólj hozzá!