Kabát, nadrág, cipő, ruha

Végigsöpör a világon az újfajta járvány, amelynek koronavírus a neve, kegyetlenül viszi magával a csecsemőktől a kilencven évesekig válogatás nélkül mindenkit, akibe belekapaszkodik.
Megváltozott az életvitel. A közlekedés megbénult, családtagok ragadtak külföldön. Havi váltásra mentek sokan Ausztriába, Németországba időseket ápolni. Akiért nem jött a váltás, azzal a bizonytalansággal együtt a féltés és a félelem kavargott a levegőben, átitatva szívet lelket. A menyem Németországban várja, mikor jöhet haza, a lányom Angliából nem töltheti velünk a szabadságát, ne soroljam, mert se vége, se hossza nincs az ehhez fűződő problémáknak. A három unokám munka nélkül maradt, a két lány most interneten keresztül mást sem csinálnak, csak tanulnak.
Karantént vezettek be. Főleg mi idősek vagyunk szigorú felügyelet alatt, de én a fiamat, lányomat féltem, akik nap, mint nap mennek dolgozni, és emberek között vannak. Igaz, a szívinfarktus engem eddig sem igen engedett ficánkolni, de elballagtam az üzletbe, az orvoshoz, a gyógyszertárba, a piacra. Ezek mellett a kötelező sétautam sem volt valami változatos, hol jobbra fordulva indultam ugyanarra az útra, hol balra vettem az irányt, mert a kört mindkét oldaláról meg lehetett közelíteni, majd visszatértem a kezdő pontra, a kiskapumhoz.
Most azért tényleg magányos lettem. A fiamtól kapom az ebédet, de nem jön be, csak átadja a kosarat, elveszi az előző vasárnapi edényeket. Egész hétre való eledelt kapok. Az unokám is csak átnyújtja az eledelt, maszk és kesztyű rajta, de legalább meglátom, és röpdös a lelkem, de nagyon féltem őt is, meg mindegyiket.
Nem nézhetem állandóan a TV-t, sem az internetet, ott is többet játszok, mint bármit is olvasnék, mert azzal lekötöm az agyamat, nem gondolok se jóra, se rosszra. Fogtam a fényképeket, elég sok összegyűlt éveim során, és nosztalgiáztam.
Lóri fiam és Góci lányom gyermekkori képeivel kezdtem a nézelődést. Télen készült felvételről mosolyogtak rám a gyerkőcök. Felvillant egy emlék.
Télben jártunk, mind hidegebb lett, az én fiam arról kezdett panaszkodni, fázik a lába, vegyek neki csizmát.
– Mit képzelsz kisfiam? Tavaly vettem bőrcsizmát, semmi baja sincsen, húzd fel azt.
– Anyu, nem tehetem, mert kicsi a lábamra.
– Na, nehogy már elhitesd velem, hogy tavaly óta annyit nőt a lábad. Kényelmes volt a csizmád, csak tessék hordani!
Az én fiam aznap is vékony félcipőben ment az iskolába. Mikor hazaértünk mindketten, leültettem az előszobában, elővettem a csizmákat.
– Emeld fel a lábad! – mondtam erélyesen.
– Lóri felemelte a lábát. Volt mit látnom! A lába majd két centiméterrel hosszabb volt a csizma talpától, ugyan is a gyerek talpát a cipő talpához igazítottam.
– Igazad van kisfiam, venni kell csizmát.
– Látod anyu, sose akarsz hinni nekem! – mondta elégedett vigyorral az arcán.
Volt azonban egy kis probléma. A csizma mellett, nadrág kabátot is hiányzott. A tavalyi téli nadrágja úgy nézett ki rajta, mintha lavórban mérte volna a hosszát a szabó, a kabát ujja pedig szűk is volt, meg alig ért alsó fél karjáig.
Kaptam kölcsön Milán és Irénke barátaimtól pénzt, vegyek a gyereknek, ami kell. Többet adtak, mint amit szükségesnek véltem, és elmentünk Újvidékre a téli vásárba. Ne mondjam, amint beértünk, orrcsiklandozó illatok terjengtek a levegőben. A kiállítási csarnok előtt bódékat állítottak fel, ahol sütötték a kolbászt, csevapot, plyeszkavicát, lángost, húsokat rostélyon.
– Anyu, van annyi pénzed, hogy vegyél nekem meg Gócikának ennivalót? Nagyon éhes vagyok!
– Van. Itt a pénz, vegyetek magatoknak, amit szeretnétek enni.
Boldogan mentek a gyerekeim, vettek maguknak sültkolbászt, és örömmel majszolták.
Bementünk a kiállításcsarnokba. Volt ott minden jóval olcsóbban, mint az üzletekben.
Vettünk Gócikámnak egy szép ruhát, Lórinak a cipőt, nadrágot, kabátot. Én halálra fáradtam mire bevásároltunk, mert mindent meg kellett nézegetni. Különben sem szeretek vásárolni, de most nem volt lelkemnek hova lenni. Végre, elindultunk hazafelé. Mikor kiértünk a csarnokból, az én fiam kicsit félve megszólalt.
– Anyu, mennyi pénzed maradt?
– Éhes vagy? – kérdeztem.
– Igen.
– Te Gócikám?
– Én kibírom hazáig.
A kislányom mindig szerényebb volt, meg az is maradt, mint a fiam. Mindkettőjük kezébe nyomtam a pénzt, mondtam, egyenek, mert odahaza nincs főtt étel. Most plyeszkavicát vettek. Élvezet volt nézni őket, ahogy csillogó szemekkel tömik magukba a finom falatokat. Elégedett voltam. Barátaimnak megmutattuk mit vásároltunk. Három vagy négy hónap alatt visszafizettem a kölcsön kapott pénzt, és vígan átvészeltük a telet.
Ma is hálával gondolok rájuk, hiszen nekünk sokat jelentett a segítség, amit nem egyszer kaptam tőlük
Egy év múlva hetedik osztályos lett a fiam, amit előző évben vettem neki, azt mindet kinőtte. Újból venni kell kabátot, nadrágot, cipőt, alsóneműt.
– Eredj el kisfiam az apádhoz, és kérdezd meg tőle, hajlandó-e megvenni neked a kabátot, én megveszem a cipőt, a nadrágot, meg ami még kell.
Elment a gyerek az apjához, boldogan tért vissza azzal, a tata beleegyezett az ajánlatomba. Gyerektartást nem fizetett már rég óta, úgy gondoltam, egy kicsit belesegíthet a költségekbe.
Lóri fiammal elmentünk az üzletbe. Megvettük, amit elterveztünk. Elmondtuk az üzletvezetőnek, majd a kabátot az apu fizeti ki. Minden további nélkül elkaptuk a kabátot is.
Telt-múlt az idő. Egy nap, amint az iskolából haza igyekeztem, az üzletből kijött az üzletvezető, és megállított.
– Ne haragudjon tanárnő, de a volt férje azt mondta, aki elvitte a kabátot, az fizesse is ki.
Mit csináljak? Semmit sem tehettem.
– Tud várni elsejéig? Akkor kifizetem a kabátot.
– Tudok várni. Nagyon sajnálom.
– Én kérek elnézést, amiért így alakult a dolog, bár gondolhattam volna.
Elsején kifizettem az adósságot.

“Kabát, nadrág, cipő, ruha” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Elég szomorú, ha valaki azt gondolja a gyerek nem az ő felelőssége. Sajnos volt részem benne nekem is. Nálunk éppen fordítva volt, a lányom követelődzőbb volt, mint a fiam. Gratulálok az íráshoz!

Szólj hozzá!