A megyei hírlap újságíró gyakornokának homlokán gyöngyözik a veríték. No, nem a harmincöt fokos hőség okán, hanem a nyári uborkaszezon miatt. Az igazi uborka is méregdrága, de legalább tíz kilót ajándékozna belőle annak, aki feldobná neki az eleddig abszolút ismeretlen témát, ami lehetővé tenné számára az oknyomozó újságírói ambíciójának megcsillantását, mert kétségtelenül nagy tehetség szorult bejére, csakhogy azt megfelelő izgalmas téma hiányában képtelen felszínre hozni lelke legmélyéről. Meglehet, nem is ott kellene keresnie zsenialitását, hanem a fejében, munkára bírva ellustult agysejtjeit, melyeket, mint a vonat kereket, valamely hajtóerő hatására mozgásba lehetne hozni, majd felpörgetni, had’ száguldjanak gondolatai az agytekervényei közötti sztrádákon, főútvonalakon, sőt, a mellékutakon is, hiszen ember nem tudja előre, melyik sínpáron haladva talál rá a nagybetűs TÉMÁ-ra .
Igaza volt Domonkos bácsinak, édesapja keresztapjának, aki szelíd szóval terelgette:
– Béluskám, nem baj, ha nem tudod, mivel akarsz foglalkozni, csak tanulj, szerezz egy diplomát és megnyílnak előtted a sors kapui!
Béluskából abszolút hiányzik az önbizalom, amit betudhatna a sikerélmény hiányának, amennyiben valaha akár morzsányi része lett volna benne. Sodródott az árral, semmiben sem tűnt ki, sem a tanulásban, sem a sportolásban, az pedig eszébe sem jutott, hogy megossza osztálytársaival a körötte lévő világ visszásságairól kellő humorral szabatosan megfogalmazott gondolatait, pedig azok érdekelnék a korosztályához tartozókat.
Diplomás tanítóként éppen két év kellett ahhoz, hogy rájöjjön, az oktatásban nem terem számára babér, nem babérkoszorú, de egyetlen szál babérlevél sem, ezért Domonkos bácsi – kapcsolatait felhasználva -, felvetette Béluskát gyakornoknak a megyei hírlaphoz. A szerkesztőség vezetője, végignézve a középmagas, szemüveges, kissé félszeg, vékony fiatalemberen, megállapította magában, hogy legfeljebb öt deka sót esznek meg együtt, azt is a próbaidő alatt.
– Ülj be holnap reggel a szerkesztőség kocsijába, nézz körül a környező településeken és két nap múlva itt legyen az asztalomon a cikked.
Ennyi az útravaló, amit ma reggel becsomagolhatott magának, amikor beült a rozoga, agyonhajtott autóba, melynek oldalán bili kék betűkkel reklámozzák az újságot: Megyei Kurír – melyet a megye ír!
Az este Béluska kikereste az interneten a megye térképét és hosszas tanulmányozás után úgy döntött, hogy Bélapusztán kezdi újságírói karrierjét, már pusztán a névhasonlóság okán is.
Reggel fel nyolc után öt perccel már Bélapuszta egyetlen kocsmájában kortyolgatja a feketekávét, miközben árgus szemmel figyeli a törzsközönséget, s igyekszik elkapni egy-egy beszélgetés fonalát, aminek alapján eldöntheti, melyik társasághoz csatlakozzon. Tulajdonképpen teljesen mindegy, mert percek alatt megállapítja, hogy a két-háromfős csoportok – attól függetlenül, hogy a kalászosok betakarításáról vagy épp a közelgő szüretről beszélgetnek – át-át szólnak egymásnak is. Itt mindenki ismer mindenkit, s eleddig egyetlen izgalmas téma sem került szóba.
Belép a nyitott kocsmaajtón a középkorú, nevetős szemű alacsony férfi, megáll, overallja zsebéből előhúz egy ezrest, közben szemével végig pásztázza a helyiséget, majd megállapodik tekintete Béluskán.
– Szép jó napot, urak! – köszön fennhangon, és egyenesen az ismeretlen fiatalemberhez tart. – Megengedi, hogy ide üljek? Köszönöm! Maga az újságíró, aki azzal a rozoga kocsival jött?
Kérdésével, mint éles késsel, elvágja a beszélgetések fonalát. Hirtelen néhány másodpercre csend lesz a kocsmában. Az alacsony, kövér, sörtehajú, nagypapa korú kocsmáros azonnal leinti az ismeretlen vendégét kérdezgetőt:
– Ne kíváncsiskodj, Miska, mert hamar megöregszel. Itt a felesed, add ide az ezrest, mert a tegnapi kettővel is tartozol.
– Akkor is jár vissza belőle! – replikázik a vendég és a pultra ejti a kezében lévő bankjegyet.
– Ne haragudjon erre a hebrencs Miskára! Nagy a szája, gyerekkora óta! De jó munkás keze van, a kellő szorgalom se hiányzik belőle, ezért elnézzük neki! – tesz egy pohár kólát Béluska elé. – Ezért nem kell fizetni, a vendégem. Te meg Miska, eredj a komádhoz, mert fél órája vár rád, hogy elindulhassatok fusizni.
Zavarba jön Béluska, hezitál, hogy Miska mellé álljon, kikérve neki még egy felest és kifaggassa a faluban történő érdekességekről, vagy hagyja elmenni és helyette a kocsmárossal váltson néhány szót, aki nyilvánvalóan a mindenek tudója, hiszen az állandó vendégek folyamatosan szállítják neki a helybeli híreket és pletykákat, melyeket szájuk íze szerint megfűszereznek a saját véleményükkel, időnként más szájába adva azokat,ami teljesen indifferens, hiszen valamennyi hír legalább tízféle változatban kering a faluban, ezért azok meghallgatása után lehet kisilabizálni belőlük a valóságot. Az utóbbi mellett dönt, s nagy kortyokban elfogyasztja a potya kólát.
– Egészségére! – könyököl le vele szemben a kocsmáros. – Mi járatban van, fiatalember?
– Cikket írok a helybéli érdekességekről.
– Az derék dolog! – jegyzi meg a könyöklő és elkomorul.
Nem az első újságíró tanonc, akivel találkozik, és sajnos, nem is az utolsó. Az előzővel volt némi afférja, és lám, eljött a törlesztés ideje.
– És tudja már, hogy miről akar írni? Nem? Ó, akkor én segítek magának! Ma délután itt lesz az MCSCS nevezetű helybeli focicsapat öregjeinek ötvenéves találkozója! A járási nyolcadik osztályban játszottak! Jöjjön vissza kettőre és olyan cikket ír, hogy még a főszerkesztője is megnyalja utána mind a tíz ujját!
Felcsillan Béluska szeme. Ez már igen! Szenzáció lesz a cikke, a kétezer lakosú falu ötvenéves múltra visszatekintő focicsapatáról, melynek veteránjai még ma is együtt ünneplik a sikereket! Hosszan hálálkodik a kocsmárosnak, aki legyint egyet, ugyan, szóra sem érdemes.
– Mégiscsak szeretném valamivel meghálálni a segítségét!
– Jól van – szerénykedik a köpcös kocsmáros, – hozzon az öregeknek két üveg whiskyt! Az tudom, hogy szeretik, de én nem tartok belőle, mert az nagyon drága ital lenne a helybelieknek.
Búcsúzik Béluska, beül a kocsiba, visszamegy a városba, ott bármelyik multinál megveheti a két üveg italt. Az sem számít, hogy egy heti kosztpénzébe kerül, de mint azt többször mondogatta Domonkos bácsi: kisfiam, befektetés nélkül nincs nyereség!
Hohó! Képtelen lesz egyszerre figyelni a tizenegy fős focicsapat valamennyi tagjára és közben jegyzetelni a hallottakat, hogy aztán odahaza, még ma éjjel, a valósághoz hűen tudja írásba foglalni. Szövegrögzítő kellene, ámde azt nem adott a főszerkesztő, visszamenni, kunyerálni meg nem szeretne, inkább keres egy boltot és vesz magának egyet, arra úgyis folyamatosan szüksége lesz. Erre való a hitelkártya, a váratlan kiadásokra, legfeljebb havonta törlesztgeti.
Háromnegyed kettőkor beállít a kocsmába, melynek ajtajára belülről kiakasztottak egy kézzel írt táblát: ZÁRTKÖRŰ RENDEZVÉNY! Megadják a módját, gondolja elismerően Béluska, és rövid kopogtatás lenyomja az ajtó kilincsét. A kocsmároson kívül ott talál hat nyugdíjast, akiken látni, hogy már nem igazán szomjasak. Ugrik a kocsmáros, bemutatja Béluskát, majd fordítva, neki az öregeket, egyenként, mert úgy illik. Az asztalfőre ültetik az izgatott fiatalembert, aki kiteszi maga elé a szövegrögzítőt és elkezdődik a beszélgetés. Megszakítás nélkül mind a hatan egyszerre mondják a magukét, majd az első üveg tömény elfogyasztása után összevesznek Jambrik Jani posztján. Bal szélső, jobb hátvéd, előretolt csatár volt, vagy a kapus? Mindannyian másként emlékeznek. Amint kiürül a második üveg is, órájára néz a kocsmáros:
– Jól van fiúk, menjetek haza, ha tudtok még járni, mert szeretnék kinyitni.
Hogyan lesz cikk ebből a kavalkádból? Béluska igyekszik menteni a menthetőt:
– Uraim, még azt árulják el, mit jelent a focicsapat neve és miért nem jött el a találkozóra Jambrik Jani?
Összenéznek az öregek, egyik sem akar szólni. Végül a kancsal szemű, kevésbé részeg szikár öregúr feláll a székéről, odaimbolyog Béluskához, vállára teszi a kezét, s megpróbál a szemébe nézni:
– Tudja, fiam, Jambrik Jani az osztályfőnökünk volt és harminc éve kinn van a kanyarban. A temetőben. Nyolcadikban számtanból meg akart buktatni bennünket. Azt mondta, ha fociban megverjük a szomszéd falu iskolájának csapatát, átenged bennünket. Kettessel. Akkor alakult meg a Mezítlábas Csürhe Csapat, az MCSCS. Végül mégsem állt ki ellenünk a szomszéd falu iskolás focicsapata, mert Dodó két bátyja megígérte nekik, hogy elverik őket, ha nyernek. De Jambrik Jani rendes volt. Nem buktatott meg bennünket.
– Maguk alaposan átvertek…- suttogja maga elé Béluska. – Ráadásul megvettettek velem két üveg whiskyt…
– Nyugalom fiatalember! – kiált rá a kocsmáros. – Annyit igazán megérhet magának, amiért ilyen gyorsan kiderült az alkalmatlansága! Egy vérbeli újságíró mielőtt délután kettőre visszajönne, utána nézne a focicsapatnak a faluházban, vagy ha lusta, akkor legalább megnézné az önkormányzat hivatalos internet oldalán a település történetét. Tudja mit, fiatalember? Igyon a kontómra még egy pohár jéghideg kólát!
Dühtől szikrázik Béluska szeme, amint végignéz a díszes társaságon. Megvárja, míg elé teszik az italát, majd felpattan és a meglepett kocsmáros arcába loccsantja a pohár tartalmát, utána a kapatos öregek zavart nevetése kíséretében öles léptekkel elhagyja a helyiséget, beül a rozzant szerkesztőségi kocsiba, aztán nagy mérgesen elindul. A település határában lehúzódik az útról, leállítja a motort, kikapcsolja a világítást, kiszáll, megkerüli a kocsit, és szemével pásztázni kezdi tarlót, megszámolja a rajta lévő szalmabálákat. Lassan megnyugszik és képessé válik a logikus gondolkodásra. Pár perc alatt rájön, hogy nem ő az első újságíró gyakornok, akit alaposan átvertek, ráadásul ebben benne van a főszerkesztő keze is, hiszen másként nem érné meg a kocsmárosnak két órát zárva tartani.
No, várjatok csak! – gondolja, azért sem futamodik meg. Nem viszi vissza a szerkesztőségbe a kocsit, hanem szépen hazamegy, és ha kell, egész éjszaka a laptop előtt ül és megírja a hőn áhított cikket, „Próbatétel” címmel, melyben kellő humorral és öngúnnyal fűszerezve elmeséli a vele történteket. Semmi veszteni valója nincs, úgyis kirúgják, s ezzel egy nap után véget ér az újságírói karrierje, de legalább emelt fővel távozhat.
Másnap reggel háromnegyed hatkor Béluska ünnepi farmerben és pólóban üldögél a szerkesztőségben. Előtte az íróasztalon ott fekszik a frissen kinyomtatott cikk, melyben kétszeri átolvasást követően sem talál korrigálásért kiáltó mondatot.
Pontban hat órakor megérkezik a főszerkesztő
– Jó reggelt Főnök! – köszönti Béluska.
– Neked is, fiam! Jöttél leszámolni?
– Nem, csak behoztam a cikket, hátha bekerül a holnapi számba!
Összeszaladnak a ráncok a főszerkesztő homlokán:
– Nagy mellényed van, fiam! Felhívott a kocsmáros és elmesélte csúfos szereplésedet!
– Maga is tudja, hogy nagy átverés áldozata vagyok! Tessék, itt az írásom! Legalább olvassa el!
Elneveti magát a Főnök:
– Add csak ide! Te vagy az első, aki ezt lemerte írni!
Két nap múlva Bélapusztán a megszokott időben kinyit a kocsma. Betódulnak a leltári számmal rendelkező törzsvendégek. Jár a kocsmáros keze, mint a motolla. Töltögeti a feleseket, főzi a kávékat, közben fizettet, s valójában nem igazán figyel a vendégek beszélgetésére. Hirtelenszőke, magas fiatalember érkezik, frissen mosott festékfoltos overállban, kezében a Megyei Kurír legfrissebb példányával, aminek negyedik oldalát azonnal a kocsmáros orra alá dugja:
– Olvassa el bátyja, a „Próbatétel” című cikket! Ezt az a fiatalember írta, aki magát kólában fürösztötte! Fájintos reklám a vége! Azt írja, aki jó történetet akar hallani, jöjjön el a bélapusztai kocsmába!
Kézről kézre jár az újság. Ki-ki vérmérséklete szerint mosolyogva vagy kurta nevetéssel kommentálja az olvasottakat, egyedül az öreg pipás mérgelődik:
– Szóval, mi már nem kapunk több potya whiskyt?
Igaza volt Domonkos bácsinak, édesapja keresztapjának, aki szelíd szóval terelgette:
– Béluskám, nem baj, ha nem tudod, mivel akarsz foglalkozni, csak tanulj, szerezz egy diplomát és megnyílnak előtted a sors kapui!
Béluskából abszolút hiányzik az önbizalom, amit betudhatna a sikerélmény hiányának, amennyiben valaha akár morzsányi része lett volna benne. Sodródott az árral, semmiben sem tűnt ki, sem a tanulásban, sem a sportolásban, az pedig eszébe sem jutott, hogy megossza osztálytársaival a körötte lévő világ visszásságairól kellő humorral szabatosan megfogalmazott gondolatait, pedig azok érdekelnék a korosztályához tartozókat.
Diplomás tanítóként éppen két év kellett ahhoz, hogy rájöjjön, az oktatásban nem terem számára babér, nem babérkoszorú, de egyetlen szál babérlevél sem, ezért Domonkos bácsi – kapcsolatait felhasználva -, felvetette Béluskát gyakornoknak a megyei hírlaphoz. A szerkesztőség vezetője, végignézve a középmagas, szemüveges, kissé félszeg, vékony fiatalemberen, megállapította magában, hogy legfeljebb öt deka sót esznek meg együtt, azt is a próbaidő alatt.
– Ülj be holnap reggel a szerkesztőség kocsijába, nézz körül a környező településeken és két nap múlva itt legyen az asztalomon a cikked.
Ennyi az útravaló, amit ma reggel becsomagolhatott magának, amikor beült a rozoga, agyonhajtott autóba, melynek oldalán bili kék betűkkel reklámozzák az újságot: Megyei Kurír – melyet a megye ír!
Az este Béluska kikereste az interneten a megye térképét és hosszas tanulmányozás után úgy döntött, hogy Bélapusztán kezdi újságírói karrierjét, már pusztán a névhasonlóság okán is.
Reggel fel nyolc után öt perccel már Bélapuszta egyetlen kocsmájában kortyolgatja a feketekávét, miközben árgus szemmel figyeli a törzsközönséget, s igyekszik elkapni egy-egy beszélgetés fonalát, aminek alapján eldöntheti, melyik társasághoz csatlakozzon. Tulajdonképpen teljesen mindegy, mert percek alatt megállapítja, hogy a két-háromfős csoportok – attól függetlenül, hogy a kalászosok betakarításáról vagy épp a közelgő szüretről beszélgetnek – át-át szólnak egymásnak is. Itt mindenki ismer mindenkit, s eleddig egyetlen izgalmas téma sem került szóba.
Belép a nyitott kocsmaajtón a középkorú, nevetős szemű alacsony férfi, megáll, overallja zsebéből előhúz egy ezrest, közben szemével végig pásztázza a helyiséget, majd megállapodik tekintete Béluskán.
– Szép jó napot, urak! – köszön fennhangon, és egyenesen az ismeretlen fiatalemberhez tart. – Megengedi, hogy ide üljek? Köszönöm! Maga az újságíró, aki azzal a rozoga kocsival jött?
Kérdésével, mint éles késsel, elvágja a beszélgetések fonalát. Hirtelen néhány másodpercre csend lesz a kocsmában. Az alacsony, kövér, sörtehajú, nagypapa korú kocsmáros azonnal leinti az ismeretlen vendégét kérdezgetőt:
– Ne kíváncsiskodj, Miska, mert hamar megöregszel. Itt a felesed, add ide az ezrest, mert a tegnapi kettővel is tartozol.
– Akkor is jár vissza belőle! – replikázik a vendég és a pultra ejti a kezében lévő bankjegyet.
– Ne haragudjon erre a hebrencs Miskára! Nagy a szája, gyerekkora óta! De jó munkás keze van, a kellő szorgalom se hiányzik belőle, ezért elnézzük neki! – tesz egy pohár kólát Béluska elé. – Ezért nem kell fizetni, a vendégem. Te meg Miska, eredj a komádhoz, mert fél órája vár rád, hogy elindulhassatok fusizni.
Zavarba jön Béluska, hezitál, hogy Miska mellé álljon, kikérve neki még egy felest és kifaggassa a faluban történő érdekességekről, vagy hagyja elmenni és helyette a kocsmárossal váltson néhány szót, aki nyilvánvalóan a mindenek tudója, hiszen az állandó vendégek folyamatosan szállítják neki a helybeli híreket és pletykákat, melyeket szájuk íze szerint megfűszereznek a saját véleményükkel, időnként más szájába adva azokat,ami teljesen indifferens, hiszen valamennyi hír legalább tízféle változatban kering a faluban, ezért azok meghallgatása után lehet kisilabizálni belőlük a valóságot. Az utóbbi mellett dönt, s nagy kortyokban elfogyasztja a potya kólát.
– Egészségére! – könyököl le vele szemben a kocsmáros. – Mi járatban van, fiatalember?
– Cikket írok a helybéli érdekességekről.
– Az derék dolog! – jegyzi meg a könyöklő és elkomorul.
Nem az első újságíró tanonc, akivel találkozik, és sajnos, nem is az utolsó. Az előzővel volt némi afférja, és lám, eljött a törlesztés ideje.
– És tudja már, hogy miről akar írni? Nem? Ó, akkor én segítek magának! Ma délután itt lesz az MCSCS nevezetű helybeli focicsapat öregjeinek ötvenéves találkozója! A járási nyolcadik osztályban játszottak! Jöjjön vissza kettőre és olyan cikket ír, hogy még a főszerkesztője is megnyalja utána mind a tíz ujját!
Felcsillan Béluska szeme. Ez már igen! Szenzáció lesz a cikke, a kétezer lakosú falu ötvenéves múltra visszatekintő focicsapatáról, melynek veteránjai még ma is együtt ünneplik a sikereket! Hosszan hálálkodik a kocsmárosnak, aki legyint egyet, ugyan, szóra sem érdemes.
– Mégiscsak szeretném valamivel meghálálni a segítségét!
– Jól van – szerénykedik a köpcös kocsmáros, – hozzon az öregeknek két üveg whiskyt! Az tudom, hogy szeretik, de én nem tartok belőle, mert az nagyon drága ital lenne a helybelieknek.
Búcsúzik Béluska, beül a kocsiba, visszamegy a városba, ott bármelyik multinál megveheti a két üveg italt. Az sem számít, hogy egy heti kosztpénzébe kerül, de mint azt többször mondogatta Domonkos bácsi: kisfiam, befektetés nélkül nincs nyereség!
Hohó! Képtelen lesz egyszerre figyelni a tizenegy fős focicsapat valamennyi tagjára és közben jegyzetelni a hallottakat, hogy aztán odahaza, még ma éjjel, a valósághoz hűen tudja írásba foglalni. Szövegrögzítő kellene, ámde azt nem adott a főszerkesztő, visszamenni, kunyerálni meg nem szeretne, inkább keres egy boltot és vesz magának egyet, arra úgyis folyamatosan szüksége lesz. Erre való a hitelkártya, a váratlan kiadásokra, legfeljebb havonta törlesztgeti.
Háromnegyed kettőkor beállít a kocsmába, melynek ajtajára belülről kiakasztottak egy kézzel írt táblát: ZÁRTKÖRŰ RENDEZVÉNY! Megadják a módját, gondolja elismerően Béluska, és rövid kopogtatás lenyomja az ajtó kilincsét. A kocsmároson kívül ott talál hat nyugdíjast, akiken látni, hogy már nem igazán szomjasak. Ugrik a kocsmáros, bemutatja Béluskát, majd fordítva, neki az öregeket, egyenként, mert úgy illik. Az asztalfőre ültetik az izgatott fiatalembert, aki kiteszi maga elé a szövegrögzítőt és elkezdődik a beszélgetés. Megszakítás nélkül mind a hatan egyszerre mondják a magukét, majd az első üveg tömény elfogyasztása után összevesznek Jambrik Jani posztján. Bal szélső, jobb hátvéd, előretolt csatár volt, vagy a kapus? Mindannyian másként emlékeznek. Amint kiürül a második üveg is, órájára néz a kocsmáros:
– Jól van fiúk, menjetek haza, ha tudtok még járni, mert szeretnék kinyitni.
Hogyan lesz cikk ebből a kavalkádból? Béluska igyekszik menteni a menthetőt:
– Uraim, még azt árulják el, mit jelent a focicsapat neve és miért nem jött el a találkozóra Jambrik Jani?
Összenéznek az öregek, egyik sem akar szólni. Végül a kancsal szemű, kevésbé részeg szikár öregúr feláll a székéről, odaimbolyog Béluskához, vállára teszi a kezét, s megpróbál a szemébe nézni:
– Tudja, fiam, Jambrik Jani az osztályfőnökünk volt és harminc éve kinn van a kanyarban. A temetőben. Nyolcadikban számtanból meg akart buktatni bennünket. Azt mondta, ha fociban megverjük a szomszéd falu iskolájának csapatát, átenged bennünket. Kettessel. Akkor alakult meg a Mezítlábas Csürhe Csapat, az MCSCS. Végül mégsem állt ki ellenünk a szomszéd falu iskolás focicsapata, mert Dodó két bátyja megígérte nekik, hogy elverik őket, ha nyernek. De Jambrik Jani rendes volt. Nem buktatott meg bennünket.
– Maguk alaposan átvertek…- suttogja maga elé Béluska. – Ráadásul megvettettek velem két üveg whiskyt…
– Nyugalom fiatalember! – kiált rá a kocsmáros. – Annyit igazán megérhet magának, amiért ilyen gyorsan kiderült az alkalmatlansága! Egy vérbeli újságíró mielőtt délután kettőre visszajönne, utána nézne a focicsapatnak a faluházban, vagy ha lusta, akkor legalább megnézné az önkormányzat hivatalos internet oldalán a település történetét. Tudja mit, fiatalember? Igyon a kontómra még egy pohár jéghideg kólát!
Dühtől szikrázik Béluska szeme, amint végignéz a díszes társaságon. Megvárja, míg elé teszik az italát, majd felpattan és a meglepett kocsmáros arcába loccsantja a pohár tartalmát, utána a kapatos öregek zavart nevetése kíséretében öles léptekkel elhagyja a helyiséget, beül a rozzant szerkesztőségi kocsiba, aztán nagy mérgesen elindul. A település határában lehúzódik az útról, leállítja a motort, kikapcsolja a világítást, kiszáll, megkerüli a kocsit, és szemével pásztázni kezdi tarlót, megszámolja a rajta lévő szalmabálákat. Lassan megnyugszik és képessé válik a logikus gondolkodásra. Pár perc alatt rájön, hogy nem ő az első újságíró gyakornok, akit alaposan átvertek, ráadásul ebben benne van a főszerkesztő keze is, hiszen másként nem érné meg a kocsmárosnak két órát zárva tartani.
No, várjatok csak! – gondolja, azért sem futamodik meg. Nem viszi vissza a szerkesztőségbe a kocsit, hanem szépen hazamegy, és ha kell, egész éjszaka a laptop előtt ül és megírja a hőn áhított cikket, „Próbatétel” címmel, melyben kellő humorral és öngúnnyal fűszerezve elmeséli a vele történteket. Semmi veszteni valója nincs, úgyis kirúgják, s ezzel egy nap után véget ér az újságírói karrierje, de legalább emelt fővel távozhat.
Másnap reggel háromnegyed hatkor Béluska ünnepi farmerben és pólóban üldögél a szerkesztőségben. Előtte az íróasztalon ott fekszik a frissen kinyomtatott cikk, melyben kétszeri átolvasást követően sem talál korrigálásért kiáltó mondatot.
Pontban hat órakor megérkezik a főszerkesztő
– Jó reggelt Főnök! – köszönti Béluska.
– Neked is, fiam! Jöttél leszámolni?
– Nem, csak behoztam a cikket, hátha bekerül a holnapi számba!
Összeszaladnak a ráncok a főszerkesztő homlokán:
– Nagy mellényed van, fiam! Felhívott a kocsmáros és elmesélte csúfos szereplésedet!
– Maga is tudja, hogy nagy átverés áldozata vagyok! Tessék, itt az írásom! Legalább olvassa el!
Elneveti magát a Főnök:
– Add csak ide! Te vagy az első, aki ezt lemerte írni!
Két nap múlva Bélapusztán a megszokott időben kinyit a kocsma. Betódulnak a leltári számmal rendelkező törzsvendégek. Jár a kocsmáros keze, mint a motolla. Töltögeti a feleseket, főzi a kávékat, közben fizettet, s valójában nem igazán figyel a vendégek beszélgetésére. Hirtelenszőke, magas fiatalember érkezik, frissen mosott festékfoltos overállban, kezében a Megyei Kurír legfrissebb példányával, aminek negyedik oldalát azonnal a kocsmáros orra alá dugja:
– Olvassa el bátyja, a „Próbatétel” című cikket! Ezt az a fiatalember írta, aki magát kólában fürösztötte! Fájintos reklám a vége! Azt írja, aki jó történetet akar hallani, jöjjön el a bélapusztai kocsmába!
Kézről kézre jár az újság. Ki-ki vérmérséklete szerint mosolyogva vagy kurta nevetéssel kommentálja az olvasottakat, egyedül az öreg pipás mérgelődik:
– Szóval, mi már nem kapunk több potya whiskyt?