A maradék

– Te nem eszel, anya? – kérdezte a hat éves Ella, miközben jóízűen majszolta a vacsorára készített tejfölös tésztát.
– Nem, kicsim. Most nem vagyok éhes. De te csak egyél szépen – simogatta meg Laura a kislány selymes, szőke haját.
– Ma is nagyon finomat főztél – mondta elégedetten hümmögve Ella. Laura torkában gombóc keletkezett, szemét könnyek égették. Képtelen volt rá, hogy megszólaljon.
– Valami baj van? – a kislány abbahagyta az evést, és kérdőn nézett édesanyjára.
– Nem, dehogy. Csak eszembe jutott, hogy még ki akartam mosni egy adag ruhát. Fejezd be szépen a vacsorát, aztán pedig fürdés. Rendben?
– Igen, anya – hangzott az engedelmes válasz. Laura a fürdőszobába ment. Alig várta, hogy egy kicsit egyedül lehessen. Napról napra egyre nehezebben tudja fenntartani a látszatot. Hogy gondolatait terelje, úgy döntött, a mosógép beindítása után rendet tesz a szekrényben. Amikor ezzel is végzett, fel akart állni, de egy pillanatra megszédült, éppen hogy csak sikerült megkapaszkodnia a mosdókagyló szélében. Fogalma sincs, meddig mehet ez így tovább. Arcát gyorsan felfrissítette egy kis hideg vízzel. Igen, most már jobban érzi magát.
– Ugye, neked is hiányzik? – Laura a hang irányába fordította a fejét. Ella állt az ajtóban. Most nem volt szükség szavakra. A kislány úgy simult bele édesanyja karjaiba, mintha mindig is együvé tartoztak volna. Két fél. Egy egész. Laura férje, Dániel két évvel ezelőtt halt meg egy közlekedési balesetben. Azóta csak ketten vannak, csakis egymásra számíthatnak.
Laura 19, Dániel pedig 25 éves volt, amikor megismerkedtek. Egy évvel később a férfi – szülei tiltakozására ellenére – feleségül vette a lányt. Laura mindig is úgy érezte, hogy az élete akkor kezdődött, amikor megismerte Dánielt. Azóta nem is kereste alkoholista szüleit. Dániel családja pedig a férfivel szakította meg a kapcsolatot, amiért az egy alacsonyabb társadalmi osztályból származó lányt vett el. Három évvel a házasságkötésük után megszületett Ella. Vele vált teljessé az ő saját kis családjuk. A boldogságuk azonban nem tartott sokáig. Csupán négy éves volt a kislány, amikor Dániel életét vesztette. Laura és Ella magukra maradtak. A lány a saját szüleihez sem anyagi, sem pedig lelki támogatásért nem fordulhatott. A férfi családja pedig – akárcsak korábban, – teljes mértékben elzárkózott a bárminemű kapcsolattartásról. A biztosító annyit fizetett, hogy Laura legalább a temetést rendezni tudta. Azóta a titkárnői fizetéséből és az Ella után járó támogatásokból élnek. A megélhetés nem is jelentene gondot nekik, ha a kis lakótelepi másfél szobás lakásukon nem lenne jelzálog. Még öt év. Ennyi van hátra a hitelből. Annak idején a fiatal pár nem gondolta volna, hogy bármelyikük is egyedül maradhat egy ekkora teherrel a vállán. Laura, hogy egy kis extra pénzhez jusson, havonta néhányszor vérplazmát ad. Mindössze pár ezer forint, amit egy alkalomért kap, mégis ezért is nagyon hálás. A baj csupán az, hogy az elégtelen táplálkozás miatt az utóbbi időben egyre gyengébb, fáradékonyabb. Ha ez így megy tovább, még ettől a kis plusz bevételi forrásától is elesik.
– Meséltem már neked, miért lett a neved épp Ella? – kérdezte Laura a kislányától, miközben betakargatta. Ella megfürdött, fogat mosott, most pedig itt volt a lefekvés ideje.
– Még nem.
– Akkor épp itt az ideje, hiszen már ismered valamennyire az ABC-t. – Laura felállt, és az íróasztalhoz lépett. Írt valamit egy papírra, majd visszament a kislányhoz, és leült az ágya szélére. – Nézd csak! El tudod olvasni, mi van ide írva? – mutatott Laura a papírlapra vetett betűkre.
– DÁ-NI-EL – tagolta a kislány. – Ez volt apa neve is! – kiáltott fel boldogan, amikor rájött, hogy helyesen olvasta el a leírtakat.
– Ügyes vagy! Olvasd azt is, ami mellé van írva.
– LA-U-RA. – Így hívnak téged.
– Most pedig nézd. DÁNIEL LAURA. Az ELLA apa és anya nevéből született, akárcsak te kettőnkből. Te a mi részünk vagy, mi pedig a tiéd. Érted?
– Azt hiszem – felelte elgondolkodva a kislány.
– Jó éjszakát, kicsim! Álmodj szépeket! – Laura homlokon csókolta a lányát, leoltotta a lámpát, majd kiment a szobából.
A konyhába érve látta, hogy Ella a fél vacsoráját meghagyta, de úgy, hogy az ételt csak a tányér egyik részéről ette meg, a másik fele érintetlen maradt. Csakúgy, mint minden nap. Bár sohasem mondta, talán sejti, hogy az édesanyja nem eszik eleget. Laura nem tudta, hogy sírjon-e, vagy inkább nevessen. Felvette az asztalról a tányért, majd ránézett a sarokban alvó Kóficra. Az ebet néhány hónapja, egy dermesztően hideg téli estén találták az utcán. Nem igazán engedhették volna meg maguknak, hogy kutyát tartsanak, ennek ellenére nem volt szíve magára hagyni. Eleinte kereste a gazdáit, még plakátokat is készített, ám mivel senki sem jelentkezett érte, végül megtartották. Az állatorvos szerint az eb leginkább a drótszőrű német vizslákhoz hasonlít, csak kisebb kiadásban. Ellának jutott az a megtisztelő feladat, hogy elnevezze az új családtagot. A kislány Kóficnak keresztelte az ebet. Egyszer hallotta ezt a kutyanevet, és nagyon megtetszett neki. Annak ellenére is ragaszkodott hozzá, hogy Laura elmagyarázta neki a szó jelentését. – Nem szeretnél neki inkább valami más nevet adni? – kérdezte a kislányától. – Nem. Kófic lesz a neve – jelentette ki határozottan Ella. – Nézd csak, neki is tetszik! – kiáltotta fülig érő szájjal, miközben a kis bozontos eb boldogan ugrándozott körülöttük. – Akkor legyen – egyezett bele végül Laura. Kófic rendkívül hálás jószágnak bizonyult. Nem válogatott, azt ette, amit kapott. A lakásban nem rombolt, ha egyszer elmondtak neki valamit, ahhoz bármilyen hihetetlen is, de tartotta magát. A szobatisztaságra is hamar rászokott. Az egyedüli problémát az oltásokkal együtt járó pluszkiadás jelentette. De hát ez van! – gondolta magában Laura. Az új jövevény legalább egyfajta társaságot jelent mindkettejük számára. – Gyere Kófic! Itt a vacsora – s azzal belekaparta a kutya tálkájába a megmaradt tejfölös tészta felét. Kóficnak nem kellett kétszer mondani. Azonnal az étel mellett termett, és lelkesen nekikezdett. Laura becsomagolta a maradékot, majd a hűtőbe tette. – Sajnálom nagyfiú, de holnap reggel is ezzel kell beérned. – Kófic, mintha megértette volna a szavak jelentését, egy pillanatra abbahagyta az evést, felnézett s a szeméből sugárzó hála egészen Laura lelkéig hatolt. – Egyél csak tovább, Kófic! – A lány megsimogatta a kutya okos fejét, majd hozzálátott a maradék házimunkának.
Kiteregetett, elmosogatott, rendet tett a kis konyhában, végezetül pedig magához vette saját vacsoráját, a legutóbbi plazmaadás extrájaként kapott almát. Az ételt be kell osztani, de egyedül csak az számít, hogy Ella sohase feküdjön le éhesen, és persze Kófic hasa se maradjon üres. Laura addig oszt és szoroz, hogy a végén valami mindig jut is, és marad is. Igaz, neki mindenből a legkevesebb.