Az anyóka csendesen éldegélt csöppnyi erdei házikójában a természettől körülvéve. Apró napi változások növekedtek ciklusokká, melyekben pindurka teste otthonosan mozgott. A tavaszt váltotta a nyár, majd jött az ősz, egy nap pedig megérkezett a tél, hogy aztán tombolása után újra tavaszba forduljon. Egy ciklus akkor ért véget, amikor a legelső lépése ismét elérkezett.
Magvetés. Gondozás. Betakarítás. Felélés. Aztán újra. Magvetés. Gondozás. Betakarítás. Felélés. Így követték egymást a dolgos nappalok.
Azt beszélik a kétszázharmincnyolcadik ciklus felénél érkezett a vándor, akinek megesett szíve az aprócska asszonyon, s mikor látta, hogy az nem bír a rőzsével, leemelte válláról s míg mendegéltek a házikó felé, az időről kezdett csevegni. Előadta terveit és céljait, honnan indul s hova jut.
A pici asszony szemében előbb zavar csillant, pislogása megsűrűsödött, majd felpattant, s mint aki a helyét keresi, ide-oda vándorolt otthonának egyetlen szobácskájában. Végül az ablaknál lelt nyugalmat. Egy darabig kifelé tekintett, majd lassan megfordult, hosszan figyelte a vándort, közben szemének tüze elhalványodott, kezének ereje reszketéssé gyengült, lábai pedig mint a rongy csuklottak ki alóla, s a padlóra érve elhagyta életereje, meghalt.
Így esett az eset, mikor az asszony elkezdett hinni az időben és az idő elkezdett hinni az asszonyban