Már a legelején pontosan jól tudtam, hogy ez az idei, ez bizony különleges nyaralás lesz. A lehető legalaposabban, minden apró részletre gondosan odafigyeltem, hogy minden rendben legyen utánam.
A legfontosabb a kéziratomnak az utolsó fejezete maradt, de ezt már a nyaralóból írom. Az embereknek feltétlenül meg kell tudniuk, hogy mi történt Thomas Mathews ügyével, enélkül nem lehet vége.
Minden gondolat, minden apró mozzanat a helyén van már, csupán a vége hiányzik. Viszont valami menet közben félresiklott. Egy apró kis dolog elkerülte a figyelmünket. Mind a ketten tanácstalanok vagyunk, és úgy tűnik, az ide vezető úton valahol elhagytam az alkotóládikám lakatjának a kulcsát, hogy orvosolni tudjam a problémánkat.
– Andy! Gyere be! Isteni a víz!
A megoldás mielőbbi felkutatásának folyamatából legkedvesebb barátom, Brian ébreszt fel. Elgondolkodva figyelem, amint feleségével, Susannal önfeledten lubickolnak a tóban.
Nagyon meghitt helyszínt választottak az idei nyaralásnak. Tudták, hogy jó ideje nem szeretem a nagy felhajtást, sőt, egyenesen emberundorom van, így választásuk erre a kis csendes völgyre esett, ezzel a gyönyörű kis tavacskával a közepén, mely mellett ez a kis impozáns faház álldogál.
És valóban mennyire jó itt! Az időjárás forróbb, mint júniusban általában, de nem fullasztó. A deszkaépület meghitt otthonunknak bizonyul, és tudom, hogy széles tornáca árnyékában Thomassal karöltve megoldást találunk az ügyünkre.
Az erdő mellesleg varázslatos! Sűrű lombozata ezernyi színben ragyog. A madarak kedves éneke igyekszik teljesen elfeledtetni az emberrel minden problémáját. Talán még velem is. Tökéletes hely lesz ez számomra!
Barátom második hívására felkelek végre. Thomas is pihenjen kicsit. Lehet, hogy ha mind a ketten felfrissülünk, akkor megtaláljuk a megoldást.
– Na, milyen? Kellemes, nemde?
Brian kedves kérdésére még kedvesebb mosoly terül szét az arcomon. Rátelepedek hatalmas szürke matracomra, és hagyom, hogy a víz elringasson.
Oldalamra pillantva szívem összeszorul. Istenem, mit nem adnék, ha Samantha is itt lehetne! Néhány éve még együtt élveztük a napfény lágy simogatását, kéz a kézben ringatóztunk a kékség nyugodalmán. Mindig vízpart mellé mentünk nyaralni. Kezem önkéntelenül végigsimítja az üres matracot. Miért ő? Miért nem én?
– Andy, baj van?
Susan, Samantha legjobb barátnője. Utánam talán ő siratta meg a legjobban. Elválaszthatatlanok voltak. Ők ketten, ha nem lennének, Thomas sem létezne. Samantha kedvelte őt, már akkor, amikor csak egy kósza gondolatként röpködött a fejemben. Miatta született meg, és csakis érte kell befejeznem. Két nap múlva lesz pontosan két éve, hogy elhagyott. Azon a szörnyű napon egy részem is vele ment. Ha ez az ifjú szerelmespár nem lett volna mellettem mindvégig, akkor Thomas is ott pihenne a fiókban, az idők végezetéig.
Öt napra béreltük ki ezt a kis fakuckót. Harmadik napunkat töltjük, és mélyen magamban remélem, hogy a fennmaradó idő elég lesz ahhoz, hogy elvégezzem munkámat.
Az első napon kipakoltunk és túráztunk egy nagyot. Rengeteg látnivaló van itt a környéken, az erdőn túlmenően is. Ott van például a kilátó. Az öreg, ki tudja, milyen idős természetes sziklaképződményre felkapaszkodva belátni a fél államot. Gyönyörű! Mélyen magamba véstem azt a látványt, egyfajta opcióként, viszont a visszafelé úton a vadászház mellett megakadt a szemem valami sokkalta szebb dolgon. A tavat tápláló patakocska és az a vízesés ámulatba ejtett! Megálltam, és teljesen ledermedtem. Feleségemen kívül soha addigi életemben nem láttam annál szebbet.
Kábulatomból nagy nehezen magamhoz térve felkapaszkodtam a zuhatag tetejére, és gyönyörködtem. Kisebb halak ugrándoztak a mederben, egynémely pikkelyes testén megcsillant a lombkoronákon át beszűrődő napfény. És ekkor megláttam azt a tölgyet! Vastag ágai már egész mélyről kezdődtek. Felhúztam magam, és igyekeztem a lehető legmagasabbra jutni. Barátaim ámulva figyelték, ahogy a fellegekbe török.
Tériszonyos vagyok. Világéletemben rettegtem a magasságtól, viszont Samantha hangja erőt adott, hogy feltörjek a csúcsra. Brian jót nevetett rajtam, amikor a vacsoránál elmeséltem neki az élményt. Ő valamiért nem hisz az ilyen dolgokban. Mindent összevetve mérlegelésem végül döntést hozott számomra.
Rémálmok gyötörnek szinte minden éjszaka. Álmaimban újra átélem azt a szörnyű napot. Látom a tűzpiros sportautót, ahogy a kanyarba beelőz, látom a sofőr bódult tekintetét. Hallom a korlát reccsenését közvetlenül a fékek éktelen kiáltása után, és miután bukfenceket hányunk a mezőn, még így is látom tovább száguldani azt az autót.
– Samantha, jól vagy?
Oldalt pillantok, de Samantha már nincs jól. Kiáltásomra Susan ront be a szobába, és gyengéd érintése megnyugtat. Szavai, akár egy angyali csók, mindig jótékony hatással vannak rám.
– Nincsen semmi baj, Andy. Veled vagyunk.
A második napon barátaim elugrottak a közeli faluba egy-két dolgot beszerezni. Este tábortűz mellett terveztek sütögetni, ami akkor jó ötletnek tűnt számomra is. Kiültem a verandára egy csésze kávéval, cigarettára gyújtottam, és úgy döntöttem, hogy éles diskurzust folytatok Thomas barátommal, ugyanis reggel óta könyörgött már nekem, hogy végre rakjak pontot az ügyünk végére. Két teljes mondatot lettünk képesek váltani egymással, ezután mély sajnálattal a hangomban, de elköszöntem tőle. Képtelen voltam folytatni.
Úgy döntöttem, felkeresem a vízesést, de helyette egy mezőn találtam magam, pedig úgy rémlett, hogy megjegyeztem az útvonalat. Ott álltam, tekintetem ide-oda rohangált a zöldellő világban, és kétségbeesésemben elordítottam magam.
– Nem lehet!
Mondatom elszaladt, egyenesen az erdő szívébe, a természetet orvul riogatva, és éreztem, amint egy láthatatlan erő térdre kényszerít, és bocsánatkérésre utasít mindezért.
A mólón töltöttük ebédünket, és Brian szavaiból rájöttem, hogy délelőtti kis túrámmal pontosan a vízesés mellett mentem el. Gondolatok tömbkelege között haraptam a szendvicsembe, és fejemben ugyanaz a mondat visszhangzott, mint amit ordítottam is odakint.
Thomas hívott engem délután kettő óra tájt. Makacsul dolgozni akart. Végül úgy festett, munkánk eredményekhez vezet, és végre kezdtem látni a végét. Egészen öt óráig dolgoztunk, mikor is Susan kilépett a fészerből egy porlepte akusztikus gitárral a kezében.
– Andy. Tudom, hogy dolgod van, de ezt nézd, mit találtam.
Ujjaim megálltak a klaviatúra felett, tekintetem elveszett a hat darab húrban. Letörölgette, és csillogó szemekkel vettem át tőle a hangszert. Hallásra hangoltam, de képtelen voltam dallamra fakasztani.
– Nem baj. – Érintése ismét nyugtatott. – Thomas majd segít.
Nem értettem szavait, Thomas nem ért a hangszerekhez, de ezek szerint már én sem. A szégyenérzet diadalmaskodott felettem. Félreraktam a gitárt, de még órákkal később is azon gondolkodtam, hogy a tűzbe vetem.
Susan jót akart, tudta, hogy az írás mellett ez az egy okoz még örömet számomra, viszont számomra egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ha még nem is mind a kettő, de ez végül cserbenhagyott.
Negyedik nap korán keltem, és barátaim tudtára adtam, hogy visszatérek a vízeséshez. Reménykedtem, hogy ott sikerül Thomasszal kiegyezzek.
Most itt ülök, és a csobogó vizet bámulom. Thomas hallgatag, pedig nem bánnám, ha szólna valamit. Holnapig van időnk a dolgunkat rendezni, és hát az idő mindjobban sürget.
Megint álmodtam az éjjel, de most már megérintettem Samantha vértől ázott halott arcát is. Minden alkalommal egy pillanattal tovább jutok, akárcsak a befejezéssel. Ezt valamiért említem neki, hátha tud valami használhatót mondani rá, de úgy látszik, némasági fogadalmat tett időközben.
Táskámból kiveszem a kötelet, és a kiszemelt faágra csomózom, közben folyamatosan unszolom Thomast. Eredménytelenül. A kötél feszes, a hurok vastag, ha szerencsém van, egy pillanat lesz az egész.
– És velem mi lesz? – Thomas hirtelen kérdése hidegebben érint, mint a patak vize, amiben arcom mosom. – Ha megteszed, azzal cserbenhagysz. És a barátaidat is.
– Addig mi már végzünk, Thomas. Végeznünk kell! – Nem válaszol. – Nyugodj meg! Amit még kell, azt megteszem.
Csak Samanthára gondolok még a tóban fürödve is. Arca épp oly csodálatos, mint mindig. Közeledik hozzám. A gondolat megnyugtat, mosolyra fakaszt, elönt melegséggel.
– Thomasnak örülsz? – Susan mellettem napozgat sárga matracán. – Sikerült végre eljutnia a lányhoz? – kérdi kíváncsisággal telve.
– Még kell neki egy kis idő. De már nem sok. Egy akadály még előtte áll.
Susan elmondja, hogy szeretne az első lenni, aki elolvassa a kéziratot majd. Elgondolkodom ezen, de nem azért, mert ellenezném, hanem Samantha miatt. Mindig ő olvasta elsőnek minden eddig kiadott könyvem kéziratát.
Viharfelhők gyülekeznek a hegyek felett. Susan kiúszik a partra, de én úgy döntök, maradok még egy kicsit. Valahogy mintha engem szólítgatnának az egyre közeledő sötét fellegek. Szikrák cikáznak torz bensőjükben, szörnyű ordításukkal közlik jövetelüket. Csak fekszem nyugodtan a matracomon. Körülöttem a szél egyre inkább fodrozza a vizet.
Várok.
Gondolatban már lejátszódik a jelenet, amivel megkímélhetném a tölgyfát, de ehelyett hirtelen meghallom Thomas hívó hangját. Távolról ordít nekem.
Mint egy partra vetett hal, csurom vizesen szaladok a kuckóba, és mikor nyitom a laptopom fedelét, hatalmas villám csap az erdőbe. A faház teljes homályba burkolódzik, és mi csak némán figyeljük a víz felszínén egyre sűrűsödő pöttyöket.
– A tölgyfa!
Brian ennyit mond csupán, és én, mint egy olimpikon, már szaladok is kifelé, nem törődve a tomboló viharral. A tölgy keresztben fekszik a patak felett, melyből fehér, gomolygó párafelhő szállingózik felfelé. A kötelem a víz felszínén lebeg. Lehajolok, de még mielőtt kihúznám, a csepptenger egy pillanatra kisimul, és Samantha arca mosolyog rám. Döbbenten kapom hátra a fejemet. Barátaim pőrén, arcukon aggodalommal állnak mögöttem.
Az ágat érte a villámcsapás, amelyre kötelem csomóztam. Hallom Thomas hangját, amint azt mondja: szívesen. Két meleg kéz helyezkedik vállaimra, barátaim mosolya most a legszebb a világon. Nincs szükség szavakra. Abban a szent pillanatban megértem, hogy Thomas, és egyben az én történetemnek még nincs vége.
