Nézem a parlamenti közvetítést a televízióban. Megy a nagy sárdobálás. Hajaj, kapkodom a fejem, mi az igaz és mi a hamis? Ocsú vagy búza?
Nem lamentálok sokáig, mert eszembe jut egy megtörtént eset.
Baráti és ismeretségi körökben gyakran úgy köszöntöttük az ünnepeltet: Azt kívánom neked, amit magamnak!
Egy idő után untam a szöveget, megváltoztattam: Azt kívánom neked, amit te kívánnál nekem! Az illető, akinek szólt, elfehéredett az arca. Először nem értettem, mert mindig jó ismerősök voltunk. s jókat beszélgettünk, amikor összefutottunk.
Mígnem nagy csörömpöléssel leesett fejemben a tantusz. Másként kell fogalmazni, erre kijavítottam magam: Kapj meg mindent a sorstól, amit megérdemelsz! Dadogva köszönte meg és ott hagyott.
Megint nem értettem.
Rosszat mondtam? Hiszen egy jókívánság csak jó lehet!
Ismét csörömpölt fejemben a tantusz. Nem lehet ezt mindenkinek kívánni , hiszen egyes esetben akár átoknak is hangozhat! Bár erről én nem tehetek!
Hoppá! Nem változtatok!
Ezentúl is minden ismerősömnek és ismeretlennek- válogatás nélkül, egyformán – azt kívánom, kapja meg a sorstól, mit megérdemel! A verejtékes munkával földet művelő, ugyanúgy, , mint a gyerekek fejébe tudást plántáló, hasonlóképpen a kézzel vagy ésszel értéket teremtő, azaz a tiszta szívvel és egyenes gerinccel élők, mert ők azok, akik munkájukkal hozzájárulnak maroknyi népünk boldogulásához, megérdemlik a jó szót, a megbecsülést és a tisztességes, biztos, teljes életet.
Nono! Nem kell figyelmeztetni, tudom, hogy jó néhányan más utat választanak. Nagy ívben kerülik az értékteremtő munkát, nehogy bepiszkítsák a kezüket, vagy a nagy gondolkodás okán ráncos legyen a homlokuk, ehelyett ügyeskedéssel mások zsebében, kutakodnak, nota bene, a köz vagyonából csalárd módon magánvagyont varázsolnak, miközben megvetnek másokat, akiknek nem telik egy rongyos tízmilliós karórára sem, pedig hangoztatják, mennyi verítéket elhullajtottak, mire megkeresték a rávalót. Meglehet, hogy számukra az én jókívánságom egyenesen átoknak számít?