A világítós cipőcskéim egyből elkezdtek villogni, amint kiugrottam az autóból. Megigazítottam a rózsaszín napszemüvegemet, és beleharaptam a kezemben lévő fagyiba, majd az előttem lévő kapura meredtem. Anyu nyújtotta a kezét, ám engem sokkal jobban érdekelt az, hogy mi található a túloldalon.
– Add a kezed, kicsim! Nehogy kiszaladj az útra!
Megfogtam anyukám kezét, csak azért, hogy ne figyelmeztessen folyton arra, hogy az úton bácsik vezetnek hatalmas sebességgel, és nem jó ötlet eléjük ugrani.
Apu a csomagtartónál ügyködött. A napszemüvegében tükröződtek a színes dobozok. Nem kellett nekem ennél több, elkezdtem rángatni anyu kezét, és arra kértem, hogy engedjen apuhoz.
– Maradj mellettem, kicsim! Apu mindjárt jön, csak előveszi az ajándékokat, amiket Mari néniéknek hoztunk.
Nem kedvelem Mari néniéket. Már csak azért nem, mert rózsaszín dobozban kapnak valamit, amit én nem.
– Anyuuu! Hadd nézzem meg! – ugrándoztam olyannyira, hogy a kezemben tartott fagyi egyenesen anyu kék szoknyájára került.
– Na, nézd meg, mit csináltál! Most már fagyid sincsen, jaj… – mondogatta anyu, miközben elengedte a kezem, hogy letörölje a fagyit a szoknyájáról.
Erre a pillanatra vártam. A maradék fagyit a földre dobtam, majd elégedett mosollyal az arcomon a csomagtartóhoz futottam.
– Állj félre, cuki, mert leejtem a dobozokat! Nehogy kimenj az útra! Gyere mellettem! – mondta apu, miközben a dobozok közül kikukucskálva próbált eljutni a kapuig.
– Mi van a dobozokban? – kérdeztem aputól, miközben húzogattam a nadrágját.
Választ már nem kaptam, ugyanis anyu megfogta a kezemet, becsengetett, és hamarosan egy borzos néni jelent meg a kapuban.
– Úgyis elveszem, majd tőle a dobozokat – gondoltam, miközben szándékosan csúnyán néztem.
– Mari néni, csókolom! Hogy tetszik lenni? Ne tessék megharagudni, volt egy kis incidens a kapuban! Kaphatok egy seprűt, amivel felsöpörhetem? – kérdezte anyu meglepően piros arccal, miközben a szabad kezével hadonászott.
– Jaj, maradj csak, drágám! Majd feltakarítom! Gyertek beljebb!
Mielőtt bementünk volna, apu átadta a dobozokat Mari néninek. Nagyon mérgesen néztem rá, ellenben ő csak mosolygott rám, és azt mondta, hogy cuki vagyok. Nos, engem ne szólítson cukinak az, aki ellopta a rózsaszín dobozaimat!
Miután apu átadta az ajándékokat, beléptünk a kapun. A bal oldalon egy hatalmas ház volt, a jobb oldalon pedig egy garázs. A kapuval szemben, az udvar másik oldalán egy hatalmas füves rész rajzolódott ki, közepén egy tóval és egy kisebb teraszos résszel. Ámulattal néztem a hatalmas területet, amely elvileg mind Mari néni tulajdonában állt. Ha anyu nem fogta volna a kezem, valószínűleg megálltam volna a kapuban, és onnan bámultam volna. Azonban mivel fogta a kezem, húzott maga után, és nem maradhattam egy helyben.
– Gyertek csak be! – nyitotta ki előttünk a hatalmas barnás ajtót Mari néni.
Én nem szerettem volna bemenni. Sokkal inkább ahhoz volt kedvem, hogy megnézzem a tavat, a benne lévő halakat, az esetleges teknősöket vagy sellőket, az autókat, a teraszt és az udvar minden felfedezetlen részét. Anyu azonban betolt az ajtón, és azt súgta a fülembe, hogy viselkedjek. Szerintem én viselkedtem.
Dacosan tűrtem, ahogy anyu leveszi a cipőmet és a napszemüvegemet, majd helyet foglaltam egy óriási asztalnál. Mari néni kezéből váratlanul eltűntek a dobozok, és vigyorogva kutakodott valami rágcsálnivaló után.
– Mit hozhatok inni? – kérdezte túlzott lelkesedéssel. – Van narancslé, de ha kértek, hozhatok kávét is.
– Akkor kérünk szépen két kávét, köszönjük!
– És a kis csöppségnek?
Nem akartam válaszolni. Tudom, hogy illett volna, de nem volt szimpatikus. Emellett az ő házában volt elrejtve a rózsaszín doboz.
– Mit kérsz, kicsim?
– Semmit.
– Készítek neki egy limonádét, biztosan szeretni fogja! Az én kicsi unokám is oda van érte!
– Köszönjük! – mondta anyu, miközben a vállamat simogatta. – Nagyon szégyellős!
Ezután Mari néni felajánlotta, hogy nézzem meg, milyen játékok vannak a sarokban. Először nem akartam menni, ám látva anyu már-már ijesztő mosolyát, inkább megnéztem őket. Közvetlenül a játékok mellett húzódott egy hosszú folyosó, amelyből több szoba is nyílt. Hátranéztem. Mari néni éppen akkor tette le a kávéscsészékkel megrakott tálcát. Berohantam az egyik félig nyitva hagyott ajtón, és körülnéztem.
Egy hatalmas ágy állt a szoba közepén, amelynek erős mosószer illata már a belépésem pillanatában megcsapta az orromat. Az ággyal szemben egy magas szekrény állt, tele plüssökkel, mellette pedig egy nagy tévé, amelyben egy szőke néni mondta a híreket. A szekrény attól volt különleges, hogy a legfelső polcán egy rózsaszín doboz árválkodott.
Lassan közelebb merészkedtem. Felmásztam az alsó polcra, ahol semmi érdekeset nem találtam. Ezt követően továbbmásztam, a jobb kezemmel a tévébe, a bal kezemmel egy polcba kapaszkodva. A tévé hangosan recsegett, a szekrény pedig egyre jobban mozgott. Az egyik lábamat a következő polcra helyeztem, míg a másikkal véletlenül belerúgtam a tévébe. Ekkor a szőke néni feje körül egy szivárványhoz hasonló kör és egy hosszú csík jelent meg.
Azért, hogy jobban lássam a szivárványos kört, leugrottam, és kíváncsian bámultam a képernyőre. Hirtelen eszembe jutott, hogy anyu mit mondott, amikor apu nem tudta felszerelni a tévét, és ugyanilyen szivárványos kör jelent meg rajta. „Eltörted a tévét, Boti! Gratulálok!”
Gyorsan visszarohantam a konyhába, és reménykedtem, hogy soha senki sem tudja meg, hogy eltörtem Mari néni tévéjét. Amikor visszaértem, anyu és a néni beszélgettek, apu pedig mindennel egyetértve, kávészürcsölgetés közben bólogatott.
– Visszajöttél, kicsim? Mit találtál?
– Semmit.
– A kis szégyellős! Egész nap el volt varázsolva a rózsaszín dobozoktól!
– Jaj, kincsem! – mondta a néni, mire abban reménykedve, hogy visszaadja őket, felcsillant a szemem. – Szereted a rózsaszínt?
– Igen.
A következő perceket morcosan és csalódottan üldögélve töltöttem. Ezután anyu vigyorogva felállt, és közölte a nénivel, hogy mennünk kell. Erre apu is felállt, és bólogatva fejezte ki egyetértését.
Miután visszakaptam a napszemüvegemet, és a cipőm is a lábamra került, hosszú ölelgetések után nagy nehezen kijutottunk a házból. Anyu igazán meglepődött, amikor előrerohanva próbáltam kinyitni a kaput.
A nyári illat betöltötte az autót, a nap fénye pedig melegen sütött be az ablakokon. Az ülésemben ülve csodáltam a tájat, és a zene ritmusára táncikáltam. Anyu telefonja hamarosan csörögni kezdett, mire a zene leállt. Az arca egyre fehérebbé vált, apu pedig egyre ijedtebben pillantgatott az anyósülés irányába.
– Mi történt? – kérdezte apu, miután anyu végzett a telefonálással.
– A lányunk eltörte Mari néni tévéjét, és ellopta az egyik rózsaszín dobozát.
