Bora Ildikó: Szabadság
Éva a hófehér csipketajtékká széttöredező hullámokat kísérte tekintetével, ahogy a hajó oldalához verődnek, és kagylókat, apró rákokat sodornak a víz felszínére. A katamarán egyre távolodott a sziklafalaktól ölelt kis öböltől, amelynek sekély vizében Éva még megmártózott, mielőtt elindult az egész napos hajóútra. A nap hét ágra sütött, mézszínű sugarai végigsimítottak a felső terasz utasainak arcán. Az asztaltársaságok vidám beszélgetése a hajómotor egyenletes zúgása fölött szárnyalt, a hétköznapi gondok párája elillant a sós illatú szélben. Tarka ruhás nők és rövidnadrágos férfiak koccintottak sörrel, borral, koktéllal, egy-egy csók is elcsattant az oldott hangulatban. Éva magányos terébe alig-alig szüremlett be ez az össznépi boldogság. Szándékosan különült el a többiektől, a hajókorlátra támaszkodva gyönyörködött a görög sziget látványában.
A szabadság semmihez sem hasonlítható érzése ruganyosabbá tette tagjait, az irodai székben töltött hosszú órák merevsége lassan felengedett a gerincoszlopában. Távol Pesttől, távol az irodától, távol a főnöknőtől, Maritól, a végtelen téridőként hullámzó tenger részévé vált ő maga is.
Áldotta az eszét, hogy nem hagyta a szállodában a rojtos szélű szalmakalapot, amelyet előző nap vásárolt egy parti árustól. Bőre piroslott és húzódott a napozástól, de egy cseppet sem bánta. Évek óta csak hébe-hóba járt strandra, vagy akár egy-egy hosszabb sétát tenni a szabadban, a napok, hetek, hónapok összefolytak az idő tengerében. Az évszakok gyors egymásutánban váltakoztak, egyik nap télikabátban fagyoskodott reggel a buszmegállóban, alig pár hét múlva a forróságtól izzadó homlokát törölgette a hőségriadótól szenvedő Budapesten.
Mosolygott magában saját határozatlanságán, amikor nem tudta eldönteni, megvegye-e a merész vonalú narancssárga bikinit, amellyel hetekig szemezett egy pesti fehérneműbolt kirakatában. Mikor két nappal a repülő indulása előtt végre belépett az üzletbe, olyannyira belejött a vásárlásba, hogy a spagettivállpántos topot és a fehér forrónadrágot sem hagyta a vállfán. Jó vételnek bizonyult mindegyik darab, különösképpen a bikini. A parton igencsak megnézték benne a férfiak, hiába taposta a harmincötödik évét.
Mikor az utolsó munkanap végén becsukta maga mögött az irodaajtót, és elhagyta az épületet, sugárzó tekintetű, jó alakú nő sziluettje tükröződött a szomszédos áruház kirakatüvegében. Mari, a főnökasszony furcsán ívelt szemöldöke és vörösre rúzsozott, keskeny ajkai egyre elmosódottabban rajzolódtak ki tudatának képernyőjén. Elkomorult az arca, de csak egyetlen pillanatig, amikor arra gondolt, hogy a tavalyi szabadsága bent maradt, csak papíron kapta meg azt az egy hetet, amit ezen a nyáron a csillagok kedvező állásának, vagy egyszerűen Mari jóindulatának köszönhetően végre a tengerparton tölthetett. Gabi, a kolléganője állja majd a sarat ebben a néhány napban, ilyenkor úgysincs annyi munka, mint év közben. Jó, ha egy-két pályázat befut, amit véleményezni kell.
Magányos éjszakák, álmatlan forgolódás a paplan alatt a végtelenített túlórákkal telezsúfolt napok után, mindez a múlt zenéjeként zsongott Éva fülében. A múlt és egyben a jövő zenéjeként is, hiszen amint letelik az egy hét, úgy jár, mint Hamupipőke. Az óra elüti az éjfélt, és a repülő felszáll Budapest felé. Az olvadó aszfalt, az orrfacsaró benzingőz, a reggeli tömeg a metrón, minden olyan lesz, mint azelőtt. A múltat és a jövőt elválasztó hídra gondolt, a jelenre, és arra vágyott, bár lelassíthatná az időt, hogy a végtelenségig sétálhasson ezen a hídon. Három nap telt el a nyaralásra szánt hétből, ez csupán egyetlen milliomod másodperc az idő végtelen folyamában, és mégis, maga az örök élet, s az marad akkor is, amikor emlékké sűrűsödik a szürke hétköznapok egymásutánjában.
Behunyta a szemét – a fény szinte elvakította a napszemüvegen keresztül is –, és átadta magát a hajótest ringatózásának. A felszolgáló hangjára rezzent fel, aki kicsit sokára hozta ki a Margarita koktélt – mentségére szolgált az utasokkal telezsúfolt terasz. Éva visszaült az asztalhoz, és kortyolgatni kezdte az italt a szívószálon keresztül. A limelé savanykás íze, mely összevegyült a tequilával és a sok-sok jéggel, kellemesen bizsergette a szájpadlását.
Egy tízéves forma kislány, sortban és piros szandálban, a korláthoz ment, és pizzafalatokat szórt a tengerbe. „A halaknak” – mondta durcásan németül a szüleinek, akik rászóltak, hogy ne pocsékolja az ételt. Megrázta rengeteg szőke haját, és visszaült az asztalhoz. Lebarnult bőrét barackszínűre festették az aranyló napsugarak. Évát saját gyermekkorára emlékeztette a kislány – Heidinek szólította az édesanyja –, azokra az időkre, amikor minden képlékenynek tűnt, jövendő és sors, és még volt lehetősége alakítani az életét. Csak hát a végén nem egészen úgy sikerültek a dolgok, ahogy szerette volna. Jeles érettségi, angol-német szak a főiskolán, házasság és válás, magány, munkába temetkezés…
– Szabad ide ülni, hölgyem? – Szexi bariton dörmögött Éva fülébe egészen közelről. A nő felriadt a gondolatmenetből, kis híján feldöntötte a koktélospoharat. Egészséges férfitest illata szállt felé, a fehér pólóban elképesztően barnának tűntek az izmos karok, a bermudanadrágból erőteljes vádli villant elő. Szőke haj, kék szem, szabályos arcvonások, akár egy görög isten!
A férfi többször feltűnt a parton egy öt-tízfős társasággal, barnára sült, fiatal szőkeségek gyűrűjében – Éva furcsállotta is, hogy most egyedül van. Remélni sem merte, hogy valaha megismerkedhet vele, bár valamelyik nap a férfi jól megnézte magának, amikor elúszott mellette a vízben.
Éva egyetlen hangot sem tudott kinyögni, pedig anyanyelvi szinten beszélte az angolt, ezért csak intett, hogy természetesen szabad a hely.
– Apollon – mutatkozott be a görög isten. Széles mosollyal telepedett le az üresen maradt székre, lábát a térdére fektette, és leplezetlenül bámulta Éva dekoltázsát. A nő ivott egy kortyot a Margaritából, csaknem félrenyelt, annyira elszorult a torka. A férfi rendelt két narancslét meg két adag vaníliafagylaltot a felszolgálótól, és mintha kitalálta volna Éva gondolatát, kért egy újabb koktélt is.
A társalgás kényszeredetten indult, aztán a szavak egyre gördülékenyebben jöttek Éva ajkára, a fagylalt édes hűvössége és a koktél felkorbácsolta érzékeit. Mintha nem is ugyanaz a lány lenne, a megkövesedett irodakukac, aki egész napját nők között tölti, fogzó babákról, érettségiző nagylányokról és a mamahotel kényelmét élvező, felnőni nem akaró fiúgyermekekről szóló történeteket kényszerül hallgatni a munkaközi szünetekben.
Gyöngyöző kacaja messzire szállt, ő is részévé vált az önfeledten szórakozó sokaságnak. Levetette a magányt, mint egy megunt, elnyűtt kabátot ennek a férfinak a társaságában. Olyan fesztelenül viselkedett, mint főiskolás korában, amikor gátlások nélkül flörtölt a fiúkkal. Ha megadja az Isten, és összejön Apollonnal, irodát csak ügyfélként lát majd…
– Pa-pa-pa-pa-pamm! – sivított fel a mobil a színes fonálból horgolt retiküljében.
– Ne már! – morogta az orra alatt. Ugyan ki a fene keresheti ilyenkor? Az anyjával évek óta nem beszél, a munkahelyén tudják, hogy szabin van…
– Pa-pa-pa-pa-pamm! – Összerezzent az újabb csengetésre.
– Elnézést – motyogta Apollonnak. Valami megmagyarázhatatlan hidegérzet kúszott a bőre alá, szinte megfagyott körülötte a levegő.
– Vedd csak fel! – biztatta a férfi, és kortyolt egyet a narancslevéből.
– Mi van veled, a füleden ülsz? – hallotta meg Éva a jól ismert hangot, amely úgy csikorgott a fülében, mint az olajozatlan kocsikerék.
– Halló, Mari? – motyogta meglepetten, és az asztalra pillantott. A Margaritás pohár szélén hervadni kezdett a szép egyenesre vágott limeszelet, a tulipán formájú kelyhekben folyósra olvadt a maradék vaníliafagyi.
– Sürgősen be kell jönnöd – recsegte a telefonba Mari –, Gabi gyereke elkapott valami hasmenést…
– De hát szabadságon vagyok. – A háta egy pillanat alatt meggörnyedt, mintha újra a monitor előtt ülne.
– Kit érdekel! – harsant Mari hangja. – Nem állhat meg a munka csak azért, mert nyár van! Egy vagon pályázatot küldtek át a minisztériumból, ketten vagyunk rá Zsuzsával. Kapd össze magad, és gyere be azonnal!
– Zakynthoson vagyok – szólt Éva bátortalanul, mintha maga is tudná, hogy a Mari-félék szemében ezer kilométernyi távolság nem lehet épkézláb indok a munkából való kimaradásra.
A vonal végén néma csend támadt, aztán újra felvijjogott a szirénahang:
– Ülj fel az első repülőre! Ha holnap reggel nyolckor nem vagy a helyeden, akkor többé nem is kell befáradnod…
Éva eltartotta a fülétől a mobilt. Apollon megsimogatta a kezét az asztal fölött, ez jól esett, de egyben el is facsarodott tőle a szíve. Mari tovább hadart egyszuszra, akár egy felhúzott kakukkos óra, de egyre távolabbról szólt a hangja, mintha vékony hártya húzódott volna a telefon és Éva füle között. Apollon szemében benne kéklett a tenger. Haját aranyszínűre szívta a nap, barna arcán várakozással teli mosoly fénylett.
Éva meglódította a telefont, és áthajította a korláton. A csobbanás hangját elnyomta a hajómotorok zúgása és a csipkés tajtékká foszló hullámok zaja. Az azúrkék égen hófehér bárányfelhő úszott, mint egy óriási adag édes vattacukor.