Jóvátétel
Váratlanul csapott le a vihar. Az eső kopogását visszhangozza az aszfalt, a várakozók toporognak. Kikerülnék a víztócsát, de egyre ömlik a víz a járdaszegélyről. Már átázott cipőkkel keresnek máshol helyet, de odébb mégtöbb víz hömpölyög a járdára. Anyja esőköpenyébe kapaszkodik egy kisfiú, alig látja az embereket, ám hallja a mondatfoszlányokat.
Egy botjára támaszkodó ember szidja a zivatart, szidja a szelet, a vihart, és a feleségét, aki elengedte őt esernyő nélkül otthonról, pedig hallhatta a rádió figyelmeztetését a közeledő esőzésről, de nem figyelmeztette őt, csak sürgette és ráparancsolt, érjen haza a vihar előtt. Azt a pár zsömlét, tejet megveheti hamar, ne bámészkodjon a boltban, hanem iparkodjon hazafelé. Iparkodna is, ha nem csap le a vihar. Most persze elázik a zoknija, cuppog a nyári szandálban a lába, még a végén megfázik és mehet vissza a kórházba. Oda, ahonnan végre elengedték mondván, hogy műtét utáni felépülése hetekig eltarthat. most csak ez hiányzott, ez a vihar!
Ráadásul egy óriási varangy cuppogva huppan a várakozók közé, dülledt szemével őt nézi. Még ez is bosszantja, réglátott ilyen rusnya állatot. Talán, amikor horgásztak a tónál, a hajnali derengésben látott ilyen óriási, dülledt szemű békát. A botjával megbökdösi, odébb taszigálja, a varangy ugrik egyet és nemhogy távolodna, az ő szandáljára ül le.
Már csak ez hiányzott, a vizes zokniján keresztül is érzi az állat nyirkos, nyálkás érintését. Zöld foltok borítják a testét. Talán egy közeli pincéből, vagy vízóra aknából menekült ide. Régen ő is talált ilyen varangyot a szepezdi nyaralója vízaknájában. Ott majdnem rálépett egy ilyenre, amint a létráról leesett. A béka vizeletén csúszhatott meg, mert a varangy kis híján szembe spriccelte ijedtében. Akkor elugrott, nem találta meg, de hajkurászta az aknában egy ideig, míg végül lehorzsolta a bőrt a térdéről, alig jutott ki az aknából úgy fájt a lába. Napokig borogatta a sebet és megfogadta, hogy utánajár a dolognak és megkeresi a varangyot.
Napokig kereste, de hiába mászott le a vízaknába, nem lelte meg a hüllőt.
Most meg itt ül a szandálján egy ugyanolyan és nézi őt. Mit néz, nem látott még öreg embert, aki szenved a víztől és a széltől?
Neveti. Kineveti. Azért olyan dülledt a szeme is, nagy a szája, mert őt neveti… hogy ő most elázik és megfűzik, aztán mehet vissza a kórházba.
A kisfiú kinézegetett a ráterített, védelmező esőköpeny alól, észrevette a békát és rákacsintott. A béka pislogott kettőt-hármat, a kisfiú visszapislogott rá. majdnem egyszerre pislogtak. A béka mintha nevetett volna. A kisfiú rámosolygott.
– Anya! – akarta mondani. – Anya! Nézd, milyen szép az a béka! Nevet rám!
Oly hirtelen történt minden. Csak annyit tudott mondani.
– Anya! Nézd! A bácsi…
– Ne törődj vele, siessünk! – húzta el a gyereket a szitkozódó ember mellől a kisfiút.
A vihar csendesedett, az eső halkabban kopogott. Az emberek kémlelve az eget kiléptek a kapualjból. A járdán egy szétmállott béka teteme feküdt, mintha tátogott volna, meg-megrándultak a lábai, aztán a nyálkás, békabőrrel szennyezett bottal eltipegett az öregúr is, hátra sem nézve, mert sietnie kellett haza a zsömlével és a tejecskével.
Várta a felesége…
2026.június 1.
Kádár Magda