Ilona kislányként a mesék világában talált menedéket. Órák hosszat képes volt ülni a szoba sarkában egy – egy kopott könyvvel a kezében, mert a lapokon minden olyan egyszerűnek és igazságosnak tűnt. Ott a jó elnyerte méltó jutalmát, a gonosz megbűnhődött, és a legkisebb királyfi is mindig megtalálta a boldogságot. A betűk sűrűjében nem fájt annyira a valóság. Nem fájt az a gyermekkori, nehéz érzés, hogy az édesanyja szíve valamiért nem felé hajlik, hanem a bátyját tünteti ki minden elismeréssel. Sokat sírt titokban, ott, ahol senki sem látta, és kislányként sokszor érezte magát teljesen egyedül a világban.
Az évek azonban teltek, és a csendes kislányból fiatal nő lett. A nyolcadik osztály elvégzése után új fejezet kezdődött az életében: beköltözött az utcájukba egy fiú a családjával. A fiú négy évig udvarolt neki tiszta, türelmes szívvel. Fiatalok voltak, tele álmokkal. Amikor összeházasodtak, Ilona úgy érezte, végre felépítheti azt a biztonságos, szeretetteljes otthont, ami neki gyermekként annyira hiányzott.
Hamarosan megszületett a lánya és a fia. Ilona megfogadta, hogy ő más anya lesz: mindent megad a gyermekeinek, és óvni fogja őket minden rossztól. Évtizedekkel később, visszatekintve gondolt csak bele, hogy talán éppen itt, a túláradó, mindent elfedezni akaró anyai gondoskodással rontott el valamit.
A külvilág persze mindebből semmit sem látott. Az ismerősök szemében ők egy kiegyensúlyozott, boldog, példás család voltak. A csillogó kirakat mögött azonban, ahogy a gyermekek nőttek, a gondok is sokasodtak. A sors makacsul követte a saját útját, és az élet nem akart Ilona gyermekkori meséinek szabályai szerint alakulni.
A lánya élete korán félrecsúszott, egyedül maradt a kisfiával. Ilona és a férje – bár maguk is elérték a hetvenedik évüket – lettek a biztos bástya: anyagi és fizikai támaszként segítették őket mindennap. A fia útja még rögösebbé vált. Egy zátonyra futott házasság, egy kisfiú, majd a felelősség elől való menekülés az ital világába. Később egy újabb kapcsolat, egy kislány, de a fia munkakerülése miatt az élettársa is elhagyta őt. Volt idő, amikor Ilona már azt hitte, végleg elveszíti a gyermekét a sötétségben.
A fia tizennégy éve megismert egy háromgyermekes asszonyt, akivel össze is házasodott. Ilona nehéz szívvel nézte, ahogy a fia csontsoványan, megtörten él egy olyan családban, ahol a feleség mindent megtesz a saját gyermekeiért és unokáiért, miközben a fia saját gyermekei teljesen el vannak felejtve. Ha figyelmeztetni próbálta, abból csak feszültség és idegesség származott.
Most, hatvankilenc évesen, amikor Ilona végignéz a nappali csendjén, rájön, hogy a legnehezebb anyai feladat a tehetetlen aggódás csendes elviselése. A mesékben a hősök a történet végén megpihennek. A való életben egy édesanya szíve sosem pihen meg. Az egyik fele örökké a múlt elfeledett könnyeit hordozza, a másik fele pedig a gyermekei és unokái jövőjéért dobog. Mégis, ha újra kellene kezdenie, Ilona ugyanezzel a kifogyhatatlan, mindent megbocsátó szeretettel indulna útnak, mert egy anya számára nincs más választás.
