A kaptafa
Az öreg kaptafa több mint két évtizede várakozott némán a cipőszekrényben. Az egyetlen kézzel fogható örökség volt, a ráhúzott bőrcipővel együtt, ami az öreg cipész halála után a fiára, Kolosra maradt. A kaptafát valaha még keményfából készítették. A sok évtized alatt sem a szú nem rágta, sem az idő foga nem tépázta meg. Pont úgy nézett ki, mint amikor a fiatal suszterhez került, hogy segítse annak a munkáját.
Kolos féltve őrizte ezt a két tárgyat. A bőrcipő, amit még az apja kézi varrással, minőségi marhabőrből készített számára, a mai napig megállná a helyét bármelyik divatos üzlet kirakatában. A kaptafára, amire a cipőt felhúzták, hogy a lábbeli megtartsa a formáját, szinte ereklyeként tekintett. Ez a cipészeszköz sok mindent látott az apja életéből és érzéseiből. Talán többet is, mint amit ő maga ismerhetett belőle.
Kolos a cipőt csak jeles napokon vette elő a szekrényből: ünnepnapokon, temetéskor. Használat után, minden alkalommal gondosan kibokszolva, kifényesítve húzta újra a kaptafára, majd visszarakta a megszokott helyére. A férfi számára ezek a mozdulatok, meghitt szertartássá váltak. Ezek voltak az emlékezés pillanatai. És a hiányé is.
– Bárcsak mesélni tudnál! – gondolta némán, miközben a kaptafát nézte.
– Sok mindent láttál és hallottál, amit én nem.
Bár a fadarab meg sem szólalt, s az érintése is hideg maradt, Kolos mégis úgy érezte, hogy valami megmagyarázhatatlan módon, üzeneteket közvetít számára egy világból, amire nem emlékszik vagy nem ismer. Felidéződött benne egy emlékkép az apjáról. Olyan emlék, amit ő nem élhetett át. Bár olykor némelyik családtag mesélt róla, de csak részleteket. Mégis olyan élethűen vetítődtek elé a képkockák, hogy a férfi megborzongott.
Az apját látta fiatalon, összeroskadva egy sír mellett. A feleségét temették, aki alig töltötte be a huszadik életévét, amikor meghalt. Nagy szerelem volt az övék. Lángolt benne az ifjú szívek lobogása, a közös élet szépsége utáni remény. De van, hogy a sors könyörtelen, s ahogy ad, úgy vesz el mindent egy pillanat alatt. A fiatal cipész pontosan tudta, hogy többé már semmi sem lesz ugyanaz, mint ami volt. Búcsút vett attól, aki mindennél többet jelentett számára, miközben erőt kellett találnia magában, hogy a két kicsi fiát fel tudja nevelni. Egyedül, az imádott asszony és anya nélkül. Dolgoznia kellett tovább, hogy enni tudjon adni a gyerekeinek. Az egyik apróság négy éves volt, a másik pedig még csak pár hónapos- Nem számíthatott senkire. Nagy volt akkoriban a szegénység, mindenki örült, hogy a saját betevőjét meg tudja teremteni. A temetés egyszerű volt. A szertartás végeztével a fiatal férfi céltalanul tért haza. Néhány órára lefoglalták a gyerekek körüli teendők, de az est magánya visszakényszerítette a műhelybe dolgozni. Kezébe vette a kaptafát. Egész testében remegett, majd teljes erőből zokogni kezdett.
– Anna, édes Annám! Itt hagytál! Miért? Miért? – tört fel belőle hangon az elfojthatatlan sírás.
A könnyei megállás nélkül hulltak a szótlan kaptafára. Hosszú idő telt el, mire némileg engedett a benne dúló kétségbeesett feszültség és valamelyest meg tudott nyugodni.
A következő hetekben éjt nappallá téve dolgozott. Alig evett, alig szólt. Teljesen beletemetkezett a fájdalmába. Az egyetlen társasága a kaptafa volt, akinek elsírhatta a bánatát. A gyerekekre az anyai nagymama felügyelt, próbálva a terhek egy részét levenni a veje válláról. Néhány hónap múlva, az ősz beköszöntével, megbetegedett az alig egyéves kisfiú. Gyors lefolyású, magas lázzal járó volt a betegsége, s minden igyekezett ellenére, a gyermek pár nap alatt meghalt. Nem volt pénz a temetésre. A fiatal, apa elintézte az egyházi papírokat, majd kartondobozba fektette a kisfiát. Ásót dobva a vállára, kezében a puritán koporsószerű dobozzal, gyalog indult el a temető felé. Szakadt az eső, miközben ólomlábakkal haladt a kíméletlen cél felé. Nem is voltak a léptei igazi lépések. Inkább csak vonszolta magát előre az ösztöne parancsára. A felesége sírjához érve, a kicsi ládikát letéve, belevágta az ásót az elázott földbe. Érezte, hogy minden egyes ásónyom kiszakít egy darabot a szívéből. Az eső egyre jobban zuhogott. A fiatal férfi nem sírt. Kővé vált tekintettel, meggémberedett kézzel helyezte a gyermekét rejtő dobozt az édesanyja koporsója fölé.
– Most már újra együtt vagytok. Nyugodjatok békében. Isten veletek. – motyogta üres, kiégett hangon.
Hazafelé betért a helyi kocsmába. Kikért egy fröccsöt. Majd még egyet. Jól esett neki a bor. Átmelegedett tőle. Nem a szíve, a teste. Azután ivott még néhány pohárral. Majd sokkal. Könnyebb lett. Nem gondolkodott. Nem is érzett. Csak létezett. Még nem tudta, de valami elkezdődött. Valami, ami a későbbiek során senkinek sem volt jó: a menekülés az italhoz.
Nem emlékezett, hogy mikor és hogyan érkezett haza. Nem is foglalkoztatta a gondolat. Megkérte az anyósát, hogy vegye magához a nagyobbik kisfiút. Őszintén elmondta, hogy nem tud felelősséggel gondoskodni róla.
A későbbiekben, a műhelyébe elvonultan, megfeszített erővel dolgozott. Az egyetlen, ami megmaradt benne, az a munkaszeretet volt és az a kifinomult kézügyesség, amivel a legigényesebb megrendelő kérést is teljesíteni tudta. Akkor beszélt, ha kérdezték. Minden érzést magába zárt. Gyönyörű darabok keltek életre a keze alól. Szerette a bőrt, a fogását, az illatát, tisztelettel nyúlt a kaptafához. Az egyetlen dolog volt az életében, aki – bár tárgyként – önzetlenül segítette a munkáját és meghallgatta a bánatát. Amíg dolgozott, nem ivott. Bárhogyan is gyötörte a fájdalom, megállta alkohol nélkül. De amikor már nem bírta tovább az érzelmi szenvedést, letette a kaptafát, félretolta a többi szerszámot és elmerült a bor igazságában.
Teltek az évek a cipész felett, de a fájdalma nem enyhült. Igaz, soha nem beszélt az érzéseiről, de minden arcvonásában, a tekintetében jelen volt a megtört szív komorsága.
Próbálkozott új kapcsolatokkal, sőt többször családot is alapított. Új feleségek, új gyerekek érkeztek az életébe, de egyik kapcsolata sem bírta sokáig a férfi érzelmi elérhetetlenségét. Egyik válásnál sem tört össze. Már nem maradt benne semmi, ami összetörhetett volna. Összetört az már rég. A gyerekei alig ismerték. Az unokái sem igazán. Elérhetetlen maradt számukra. Megközelíthetetlen. Néha még a nevüket is elfelejtette. Csak az első feleségétől származó fia nevét tudta még akkor is, ha álmából felébresztették, vagy ha még a sajátjára sem emlékezett a mámortól. Az utolsó óráiban is őt várta. Amikor még egyszer beszélni tudtak egymással, csendesen elment a földi világból.
Igazából nem ismerte senki. Nem értették a fájdalmát, a menekülését a valóság elől, a félelmét a kötődéstől. Nem kérdezte őt senki arról, hogy milyen harcok dúlnak benne. Mindenki számára csak egy aranykezű cipész volt, aki a munkája területén mindig megbízható minőségben teljesített. Ura volt a szavának. Az egyetlen bizalmasa a kaptafája volt. A néma fadarab, aki meghallgatta a titkait. Akihez nem volt veszélyes kötődni, hiszen hűségesen várt rá minden nap a műhelyében. Mint most is, türelemmel, szótlanul a cipős szekrényben.