Meditálok
Metróra szálltam, hosszú utat teszek meg: a Forgách utcától Kőbánya-Kispestig. Kora délután van, a kocsi félig üres. Lehuppanok a BKK járművének egyik, meglepően kényelmes ülőhelyére. A szerelvény sivítva felbúg, a Doppler-jelenség fizikai törvényének megfelelően, majd eltűnik az alagútban, már mélyebb szólamra váltva.
Bámulom a szemben ülőket. Kiválasztok egy nőt figyelmem tárgyaként, és hódolni kezdek egyik kedvenc játékomnak: az átalakításnak. A szóban forgó személy negyven év körüli lehet. Arca fáradt, fénytelen. Haja fakó szőke, csavarók nyomait őrzi, ügyetlen, saját kezű befésüléssel. Fekete nadrág és szürke dzseki egészíti ki a az outfitet.
Elkezdem a munkát. Bézs alapozót „virtualizálok” az arcára, enyhe pírral; ajkait narancsos árnyalatú kihúzóval hangsúlyozom, jöhet a rúzs is. Villámgyorsan befestem a körmeit, haját melírozom, laza hullámokba fésülöm. A dzseki helyett elegáns, krémszínű kabátba bújtatom, lábára csinos városi cipőt húzok. Na jó, a nadrág maradhat. Jöhet az utolsó simítás: orcájára mosolyt varázsolok, vonásai kisimulnak.
Elégedett vagyok a látvánnyal és a teljesítményemmel.
Még van vagy húsz perc a végállomásig; ezt meditálással szándékozom tölteni. Felveszem a helyes testtartást, becsukom a szemem. A metró kellemesen zsong, az ajtónyitó jelzőhangja sem zavar. Terjedelmes test huppan mellém, vastag kar és tompor nyomakszik az oldalamhoz. Szatyor próbál illedelmesen helyet találni a térdemen.
Egy Buddha türelmével viselem az eleven élet megnyilvánulásait; kilencedik lábujjam ellazításánál tartok, amikor megszólal mellettem a telefon, Wagner Walkürök lovaglása csengőhangjával, a legmagasabb hangerőn.
– Szia, Marikááám! – zengi mellettem Brünhilda. – De jó, hogy hívtááál! Képzeld, ma jön végre Béla hozzám vacsorára! Brassóit főzök nekiiii! Ez a kedvence, sűrű, rövid zafttal.
Elmém terében megjelenik Béla. Kockás terítős asztalnál ül, kipirult arcú vendéglátója irdatlan nagy tálban hozza a brassóit, rövid zafttal. Béla fehér szalvétát köt a nyakába, és nekiáll enni.
Semmi gond, elengedem a jelenést. Sziddhártát látom magam előtt a fügefa alatt, megvilágosodása pillanatában.
– Nyugati pályaudvar – mondja a bemondó.
Csökken rajtam a nyomás; a hölgy itt kiszáll. Valaki elfoglalja a helyét, de nem észlelem a jelenlétét. Belemélyedek az áldott belső csendbe. Ekkor megszólal egy mobil: a sajátom. Kaparászok utána, álmatagon.
– Halló! Te vagy az, kisfiaaam? De jó, hogy hívsz, drága életeeem! Metrón ülök. Hallasz? Várlak ma este, finom tökfőzelék lesz, fasírttal, ahogy szereted. Mindenki jól van? Az édes kisunokám is? Csókollak ezerszer! Várlak! Szia-szia!
A mellettem ülő nő furcsán elhúzódva ül. Ellenszenves képét felém fordítja, szemöldöke felhúzva, ajka lebiggyed. Nyakán ronda sál. Sohasem szabadna zöldet hordania.
Banka Anna
2026. április
Hát mit nem sodort partra (valójában szemem elé) a kultúra hullámverése, mint egy kedves, ismerős írást, így a tikkasztó augusztus utolsó pillanataiban? Véletlen volt, hogy tovább lapoztam az e havi Tollforgatóban és mindjárt gyanús lett a BBK és a Doppler-effektus. Örülök a felfedezésnek. És a szerzőről is egy rejtélyes jelzés, ami a kalapot illeti. Ezt ki kell beszélnünk a mi kis közös fórumunkon, miként alakult ki ez a beszédes írói álnév. Csak megerősítésként, jó kis történet, tele életszaggal, viselkedés és elviselés ellentmondásokkal. Persze mit érne az élet ellentmondások nélkül.
Remélem, hogy minimum könyvjutalomban részesülsz! Részemről meg ezzel a hozzászólással díjazlak, ami nem semmi, mert láthatod, az írótársak nem igen véleményezik egymást.
Barátsággal: Carlo