A trónterem levegője súlyos volt az illatos gyertyáktól és a feszültségtől. A fekete és smaragdzöld drapériák között álltam, Aelinarra Vhaelyra Maerathys, a Maerathys-ház trónörököse, akit mindenki csak Alinaként ismert a közelebbi udvaroncok körében. Hosszú, éjfekete hajam hullámokban omlott a vállamra, zöld-arany szemeim pedig nyugodtan, mégis élesen pásztázták végig a termet. A szívem hevesen vert, de a tartásom egyenes maradt, ahogy azt apámtól, Taegon királytól tanultam.
Mindenki azt várta, hogy Jacaerys nevét mondom ki. A hűség esküje Rhaenyrához, a politikai számítások, anyám könyörgő tekintete – mind-mind ezt súgta. De én már döntöttem..Aemond mellett. Azóta, hogy megtudtam az igazságot Vaegar haláláról. A lovag, akibe korábban beleszerettem Emberfallban, csak egy szép álom volt. Ez itt a valóság: vér, sárkányok és egy választás, ami az egész házam sorsát meghatározza.
Apám felemelte a kezét, és a terem elcsendesedett.
– Lányom, ideje, hogy nyilvánosságra tedd döntésedet.
A tekintetem találkozott Aemondéval. Ő állt ott, ezüst haja csillogott a fáklyafényben, egyetlen szeme pedig olyan intenzíven figyelt, mintha már régóta tudta volna, kit fogok választani. A másik szemét egy régi seb takarta, de ez csak még inkább kiemelte azt a veszélyes szépséget, ami belőle áradt. Magas volt, karcsú, mégis erős – egy harcos herceg, akinek mozdulatai is sárkányokra emlékeztetnek.
– Aemondot választom – mondtam ki tisztán, hangosan.
A terem felmorajlott. Anyám arca elsápadt, húgaim, Lyanah és Laerathis pedig döbbenten néztek rám. De én nem fordítottam el a tekintetem. Aemond ajkán egy halvány, elégedett mosoly jelent meg, amit csak én vettem észre.
A ceremónia után, amikor a vendégek lassan elszállingóztak, végre egyedül maradtunk a királyi kert egyik eldugott részében. A holdfény ezüstösen világította meg a fehér márványt, és valahol a távolban hallottam Nyraxis halk, mély morgását is. A sárkányom mindig közel volt hozzám. Fehér pikkelyei szinte világítottak a sötétben, halványkék lángja pedig soha nem égetett meg engem.
Aemond keze gyengéden megérintette a karomat. Az érintése forró volt, mintha tűz futott volna végig a bőrömön.
– Tudtam, hogy engem választasz – suttogta rekedten. Hangjában nem volt diadal, csak valami mély, nyers érzelem. – De azt nem hittem, hogy ilyen bátor leszel.
Közelebb léptem hozzá. Magasabb voltam a legtöbb udvarbeli nőnél, de mellette mégis nőiesnek és védettnek éreztem magam. A mellkasához simultam, éreztem a szívverését, ami legalább olyan vad volt, mint az enyém.
– Nem bátorság volt – feleltem halkan, fejemet felemelve, hogy a szemébe nézhessek. – Hanem igazság. Te láttad bennem azt, aki vagyok. Nem csak a hercegnőt hanem az aki vagyok.
Ujjai végigsimítottak az arcomon, majd belemarkoltak a dús hajamba. Hirtelen mozdulattal magához rántott, és az ajka az enyémre tapadt. A csók nem volt gyengéd. Drámai volt, éhes, tele azzal a feszültséggel, ami hetek óta gyűlt közöttünk. Keze lesiklott a derekamra, szorosan átölelt, és én hagytam. A testem ívbe feszült ellene, a vékony selyemruha szinte semmit sem takart a bőröm forróságából.
– Alina… – mormolta a nevemet a számba, ahogyan én szerettem hallani. Nem a hivatalos címemet, hanem azt az egyszerű, intim változatot.
Visszacsókoltam, ujjaimmal a mellkasán kalandozva, érezve az izmai keménységét a finom tunika alatt. A kert illatos virágai körülöttünk szinte elvesztek a pillanatban. Csak mi ketten voltunk, a holdfény, és a távolban Nyraxis szárnycsapásainak halk zaja. A sárkányom jóváhagyta ezt. Éreztem a köteléket, ami hozzám fűzte – ugyanazt az ősi, vad hűséget, amit most Aemond iránt is kezdtem érezni.
Elhúzódtam egy pillanatra, hogy levegőt vegyek. Az arca közel volt, lélegzete az ajkamat simogatta. Aemond homloka az enyémhez ért.
– Megkötjük a köteléket, hogy tűz és hamu egyesüljön.
Keze lassan lejjebb csúszott, végig a csípőm ívén, és én megborzongtam. A ruha anyaga alatt éreztem, ahogy az ujjai finoman nyomódnak a bőrömbe. Nem mentünk tovább – még nem –, de a vágy ott lüktetett közöttünk, édes és veszélyes, mint Nyraxis halványkék lángja. Egy csók a nyakamra, egy harapás a kulcscsontam fölött, és máris elakadt a lélegzetem. Testünk szorosan összesimult.
A távolból anyám hangját hallottam, hogy hívott, de nem mozdultam. Ez az én választásom volt. Az én pillanatom.
Amikor végül visszamentünk a terembe, a kezem Aemond karján pihent. A családom tekintete súlyos volt, de én felemelt fejjel álltam. A Maerathys-ház jelmondata visszhangzott bennem: „Óvakodj a Szemtől!”
És én már nem féltem. A szemem – az a zöld-arany, sárkányos tekintet – most egy másik szempárral találkozott. Együtt voltunk erősek. A hamu és a tűz, a hercegnő és a herceg.
Az éjszaka hátralévő része ködös volt. Később, amikor a kastély elcsendesedett, Aemond szobájának ajtaja halkan csukódott mögöttünk. A gyertyafény táncolt a falakon, és én hagytam, hogy levetkőztessen lassan, ujjai minden érintéssel ígéreteket téve. A bőrünk találkozása forró volt, a csókjaink egyre mélyebbek. Testünk összefonódott az ágyon, kezeim a hátán kalandoztak, az övéi pedig felfedezték azokat a titkos helyeket, ahol a leginkább elolvadtam. Nem volt sietség, csak a drámai, édes feszültség, ami végül édes megkönnyebbülésbe csapott át. Sóhajok, suttogott nevek, és a vágy hullámai, amelyek összekötöttek minket erősebben bármely politikai szövetségnél.
Reggel Nyraxis várt rám a toronyban. Fehér szemeivel rám nézett, és én tudtam, hogy jóváhagyja. A jövőnk viharos lesz, tele sárkányokkal és árnyakkal, de Aemonddal az oldalamon készen álltam szembenézni vele.
Mert én, Alina, a Hamuhercegnő, végre megtaláltam azt, amiért érdemes harcolni: a szerelmet, ami egyszerre rombol és épít, mint a tűz.
És ez csak a kezdet volt…
