Frusztráló Frusztráció

– Emlékszem, amikor elmentünk a Döglött Bikák-koncertre. Ott mutatott be neki a Bölény. Valami gondom támadt akkortájt a Hozéval, aki tudniillik nálam kétszer magasabb és szélesebb is volt. Már emelte a kezét, de ő odaállt közénk, és szinte egy fél perc alatt lehiggasztotta Hozét, pedig szinte mindenki tudta, hogy még a nyugtató sem használ neki. Egy igazi megmentőként lépett közbe! Az én védelmezőm! Nem is tudom, mi lett volna, ha nem áll oda… Mondjuk, valószínűleg akkor már én sem állnék itt, hahaha! Na jó, ez nem vicces, pláne itt és most. Viszont ezt el kellett mesélnem! Egy igazi higgadt bolondként élte az életét, és mindenki pont emiatt is szerette. Egy jó embert vesztettünk el!
– Hallod. Nekem már nagyon ki kéne mennem – Haver úgy állt a jobbomon, mint egy hasmenést kapott kérdőjel. – Nem bírom már ki, ha még hárman beszélni kezdenek. Azt sem tudom, most ki beszél, életemben nem láttam ezt a csajt! De még sorban áll a Zokni, a Légy meg a Csuka is!
– Psszt. Legyen már benned tartás. Temetésen vagy! – szóltam rá csendesen, ámde erélyesen.
Úgy toporzékolt, mintha valami öreg Elvis-dalra ropná. Mondjuk akadt rá példa, de akkor nem így téblábolt. Azt hittem, tíz év alatt komolyodott valamelyest, de ahogy néztem, nem igazán sikerült neki.
Szürke, elegáns öltözékén itt-ott fehéres foltok virítottak, melyekről szerintem saját maga sem tudta, hogy az anyagon vannak. Félregombolta fehér ingjét, ami lehetett véletlen, vagy szándékos is. Az ő esetében inkább az utóbbit tudom elképzelni, és szinte meg sem lepődöm rajta, de hát akkor is, könyörgöm! Negyvenöt évesen csak illendő volna odafigyelni, nemde?
Martens bakancsából befűzetlenül lógott a cipőfűzője. Az a szerencsétlen, ujjnyi vastag, lósörény haja fésűt szerintem az utolsó fellépésünk óta nem látott, aminek lassan tizenegy éve már. Csak álltam ott, és néztem a szenvedését. Aztán végigsiklott a rengeteg ismerős és már ismeretlen arcon a tekintetem. Csendben sóhajtottam. Elmúlt az idő. Vajon a vágy is?
– Béla! – Csak nem hagyta abba. A feje már egy felpuffadt gömbhalra hasonlított. – Megőrülök már! Nem bírom!
Azért valamelyest javult a prosztata, gondoltam magamban. Annak idején egy másfél órás koncert alatt négyszer jött rá a szükség. A végén már felvitt magával a színpadra egy üres üveget is. A dobosom tényleg nem bírta már tovább, de úgy döntöttem, hogy még egy kicsit várok, régen is szerettem szívatni.
Visszatereltem figyelmem az embertömegre, miközben az iménti, „én sem tudom, hogy hívják” leányzó befejezte túl hosszúra nyúlt beszédét, és ekkor tudatosult bennem, hogy Haver tévedett: a Kornél következett.
– Nem bírom már tovább visszatartani! – szavai szinte már könyörögtek az engedélyért.
A legszúrósabb tekintetemmel meredtem rá, de legbelül hangosan röhögtem rajta.
– Menj a bokorba! Ott, ni! – biccentettem a temető bejáratához, ahol egy ízléses, nagy sövénysor húzódott. – De úgy csináld, hogy fél órát bírj még ki utána!
– Fél órát? – úgy ordította, hogy még a gyászbeszéd is félbeszakadt egy pillanatra.
Kíváncsi tekintetek össztüzébe kerültünk, így jobbnak látta a távozást; csendben, feltűnésmentesen elkullogott. Itt már tényleg elnevettem magam. Semmit sem változott ez a marha.
Közben a Kornél végzett. Ez hamar ment. Most következett Zokni, aki, úgy látszik, tartósodott, mert nagyjából egy percet sem öregedett. Hatalmas termete még a sápadozó március végi napot is eltakarta, de azért kopasz fején megcsillant a fénye. Szokásához hűen mutatóujjával megkocogtatta a mikrofont. A felerősödő zajra mindenki a füléhez kapta a kezét, ő pedig bariton hangján, halál nyugodtan beleszólt.
– Helló, Zokni vagyok.
És igen. Ez a kopasz férfi, aki annak idején komplett csarnokok auláját töltötte meg, aki olyan tüneményesen tudta kiénekelni a haragnak a haragját is, akinek ha azt mondtad, hogy ül, akkor más utasításig ülve is maradt – figyelmet kapott.
A szája szinte már idegesítő lassúsággal artikulált. Még Haver is visszanézett a sövényrengetegből. Figyeltem, hogy mikor repednek meg a márványlapok, mikor törnek ki a holtak a kriptákból. Mire Haver visszaért, addigra már egy köteg papírfecnit húzott elő bőrdzsekijéből. Tartott egy kis szünetet, kereste az első oldalt, közben néha belekrákolt, belecuppogott egyet a mikrofonba. Hála istennek, nem engedték meg neki, hogy litániáját hosszúra vegye.
Haver a sliccével bajlódott, miközben elégedetlenségének adott hangot.
– Ne már! Ha most belekezd abba mind, még este is itt leszünk! Apropó, este! Figyelj, Nándival beszéltem, aztán átjön kicsit nosztalgiázni. – Még mielőtt kimondta volna, már előre tudtam a kérdést: – Nem akarsz csatlakozni? Tudod, a régi idők kedvéért.
Zoknit közben kedvesen leinvitálták, mondván, hogy átérzik mély fájdalmát, de másnak is időt kell hagyni. Az biztos, hogy javult a modora, egy pillanatig sem ellenkezett. Bezzeg néhány éve próbálták volna ezt megtenni. A következő napokat tuti a kórházban töltötték volna.
Haver oldalba bökött.
– Na, jössz? Jó lenne!
– Hát, figyelj, mennék, de tudod: a kötelező körök.
A másik oldalamra biccentettem, ahol kedves feleségem arcán azzal az ominózus „most nálam lesz az aduász” mosollyal hallgatott minket.
– De nekem úgy gyere haza, ahogy elmentél! – közölte a nyertesek tekintetével már azelőtt, hogy egyáltalán kérdeztem volna bármit is.
– Hát, akkor ez eldöntetett – válaszoltam Havernek, akinek csupa vigyor képén előbújtak a sunyi kis ráncai. Sejtettem, hogy már kiagyalt valamit.
– Ildi, ígérem, időben otthon lesz. Illetve a szálláson – közölte behízelgő hangon, és itt már biztos lettem benne, hogy végem van.
Feleségem szúrós szemekkel illette. Mindig megrémisztett ezzel a nézésével.
– Nekem mindegy, Józsi, de semmi, tudod, mi! – hangsúlyozta, mire Haver pedánsan a szívére helyezte a tenyerét, a másikat meg a magasba emelte.
– Esküszöm neked, drága hölgyemény! Leszoktam már ezekről!
Vártam, hogy mikor szakad le ez a csodaszép, bárányfelhőkkel tarkított égbolt. Nem történt meg, viszont Ildi a lehető legszorosabban a kezébe vette a gyeplőt.
– Akkor másként fogalmazok. – Közelebb lépett Haverhez, mutatóujját a mellkasának szegezte. – Engem nem érdekel, hogy te mit csinálsz, csak Bélát hagyd ki! Holnap tízkor indulunk haza Pécsre! Szerintem ő sem akar hót betegen a gyerekek elé állni.
– Nem lesz gond, drágám – szóltam közbe csendben. – Rég nem láttuk egymást, beszélgetünk kicsit végre, és ennyi.
Ez a marha csak vigyorgott szüntelenül.
– De azért néhány sört legurítasz, Béla, nem? Az engedélyezve van, Ildi?
– Nekem mindegy, csak ne talicskában told haza!
Feleségem tekintete fenyegetőbben képes támadni bármilyen rosszindalatú mondatnál. Ezt az évek alatt bőven volt időm megtanulni. Ölni tudott volna a puszta nézésével. Belém karolt, és szorosan magához húzott. Sejtette azt is, amit én, hogy Haver valószínűleg még mindig megrekedt a rég elmúlt fiatalságában, és két kézzel képes megmarkolni ezt a szinte tálcán kínált lehetőséget.
– Vigyázok rá! – esküdött meg végül az asszonynak, de a szemében mást láttam.
Nagyot nyeltem, majd hamar visszatereltem a témát oda, amiért jöttünk.
– Na, már a Csuka beszél! – mondtam kissé feszélyezve. – Hallgassuk, és temessük el méltósággal a gitárosunkat.
Haver magára öltötte minden komolyságát, Ildi még szorosabban hozzám simult, tekintete megenyhült. Csuka alá sámlit raktak, hogy felérje a pódiumot. Vékony, nyüszítő hangja még jobban megríkatta a gyászolókat, mint maga a ceremónia. A ravatalozó mellett az öreg tölgyfát is kirázta a hideg ettől a fülsértő beszédtől; az összes énekesmadarat egy rántással ledobta ráncos testéről.
Családi sírba került a mi Ferink. Az első és egyetlen gitárosunkat egy terepjáró gázolta halálra. Rengetegen eljöttek, hogy elkísérjék utolsó útjára. Idős édesanyja némán figyelte, ahogy a koporsót beemelik férje porai fölé. Arcán csendben peregtek a fájdalom sós cseppjei, ajka remegve csempült lefelé. Régóta ismertem Marika nénit. Világéletében talpraesett, erős asszonyként élt, és most vénségére sem hagyta cserben karizmatikus energiája. Tizenegy éve, mikor férjét elvitte az infarktus, ugyanígy állt ott. Gyászát már otthon hagyta. Ide már csak búcsút mondani érkezett. Viszont Heniről ugyanezt nem lehetett elmondani. Szegény özvegy teljesen összetört. Figyeltem őt, és reménykedtem, hogy soha nem kerülök ilyen helyzetbe.
Groteszk játékos ez az úgynevezett sors. Egy átlagos napra ébredünk. Az ember felkel, elrendezi szükségleteit, felöltözik, kávét iszik, esetleg bedob egy könnyed reggelit. Ikergyermekeit elindítja az iskolába. Pont most tartanak a „muszáj őket már egy kis önállóságra tanítani” korszakukban. Mindezután feleségével meleg csókot nyomnak egymás ajkára, és egy fél óra múlva megtörténik a legrosszabb.
A két pici olyan, mint két tojás. Nem is látok különbséget köztük, pedig Feri mindig mesélte, hogy ég és föld a kettő. Szegények. Gyermeki lelkek tartják egybe anyjuk megrepedt életét.
Nálunk Alex az idősebb, már tizenegy éves, Niki még csak öt, de bele sem merek gondolni, hogyan kezelnének egy ilyen helyzetet. Ildivel összetalálkozott a tekintetünk. Tudtam, mit akar; bólintottam. Menjen, legyen csak a barátnője mellett.
– Pedig néhány napja még ittunk egy sört – szólalt meg váratlanul, csendben Haver. – Hihetetlen ez az egész.
Szipogott. Utoljára koncertek előtt láttam szipogni, de amikor a szeme sarkában megjelent egy könnycsepp, egy teljesen új oldalát ismertem meg. Felnézett az égre, hogy próbálja leplezni érzékenységét, de nem nagyon sikerült neki. Észrevette, hogy figyelem, és elszégyellte magát.
– Most mi van? Mit nézel?
Hangjából viszont nem a szégyenlős, védekező düh, hanem a fájdalom lejtése érkezett. Kezemet átvetettem válla felett úgy, ahogy rengetegszer megtettük, amikor valamelyikünk segítségre szorult. Én, ő, Nándi és szegény Feri. A négy jó barát és a Frusztráló Frusztráció punk-rock zenekar állandó legénysége.
– Nekem is hiányzik – ennyit válaszoltam csupán, miközben rengeteg szomorú tekintettel együtt néztük, ahogy az első hant rákerül barátunk koporsójára.

– Nándi most végez. Úgy beszéltük meg, hogy hazaugrik, rendbe rakja magát, és a Tücsökben találkozunk.
– Működik még a Tücsök? – kérdeztem döbbenten.
– Há’ persze! Teri mama egy csomó pénzt belefeccölt. Megnyerte azt a pert, emlékszel, nem?
– Ja, igen, annak híre ment.
– Na, a lehető legjobb dologra költötte! Én festettem ki! – a kis törpilla olyan büszkén húzta ki magát, szerintem utoljára a katonaságnál feszengett így. – Szóval még a réginél is több protekcióm van nála.
Hátrasandítottam. Ildi az özvegyet pátyolgatta. Kicsit közelebb húzódtam Haverhez, és szinte suttogtam:
– Nekem mindegy, de remélem, nem tervezel nagy tivornyát. Nem akarok holnap egész nap szenvedni!
Nyomatékosan közöltem vele a dolgokat, de azt az ismerős vigyorát mindez nem törte meg.
– Persze – válaszolta erőltetett komolysággal. – Bedobunk pár sört, dumálunk, aztán mindenki megy a dolgára. Ne majrézz! – Megveregette a hátamat. – Már én sem bírom úgy, mint anno. Viszont ezer éve nem ültünk le, szerintem ennyi megjár nekünk is!
Igen, ebben egyetértettünk. Hiányoztak nagyon, és az ezeréves hasonlata teljesen fedte is a valóságot. Még egyszer részvétünket nyilvánítottuk a családnak. Ildi intő, bizalommal teli, forró csókot nyomott az arcomra, majd elindultunk a Tücsökbe.

Gyalogszerrel vettük be Budapest utcáit. A nosztalgia társként kísért el minket. Fájdalmunk most teljesen háttérbe vonult, tudta jól, hogy nem jó taktika, ha folyamatosan ránk nehezedik.
Az ismerős utcák átalakultak az évek során. Épületek tűntek el, vagy cserélődtek ki valami modernebb, tömegvonzó luxusbungallóra. Az a világ, ami anno minden nap zord, szürke fátyol mögé rejtőzködve mutatta magát nekünk, amiről lerítt a monotonitás ezerféle árnyalata, mostanra pompás színkavalkádba öltözött. A modernség évezrede! Szép, új világ! De valóban szép? Negyvenedik évemre talán egy csipetnyivel láttam annak.
Szinte minden egyes lépésünk emlékeket idézett fel bennünk. A legapróbb, zegzugos sikátor rideg aszfaltja is egy történetet hordozott magával, amire kettőnk közül valamelyikünk emlékezett, és nem tudta szó nélkül hagyni.
Telefonbeszélgetéseink legtöbbször igen szűkszavakra redukálódtak, mivel Havernek is, de leginkább nekem mindig valami dolga akadt. A „Szia, hogy vagy?”, „Köszi, jól, és te?”, „Kéne találkozni már!” mondatok jellemezték a valakinél folyton recsegő vonal közvetítéseit, és ezek után vagy egy gyerek nyavalygott a háttérben, vagy Haver egyik ivócimbije invitálta őt még egy körre, de a hívás egy „Most mennem kell, szevasz, barátom” búcsúzással megszakadt. Nem maradt más, csak az elfojtott érzelmek, a hiányérzet és a vonal folyamatos, ütemszerű kattogása. Így most minden egyes közös percet megpróbáltunk kiélvezni. Emlékek, évek, kötelességek, változások tengerén evickéltünk, és bevallom, egy kis idő elteltével már alig vártam, hogy Nándi is csatlakozzon hozzánk. Viszont a hiányérzet lépten-nyomon közénk furakodott, mely, mint egy sötét árnyékot, úgy cipelte magával a fájdalmat is. Megboldogult barátunk minden mulatságból, minden lázadó tevékenységből kivette a részét, és felfoghatatlan súlyként nehezedett ránk a hiánya.
Szinte egyszerre torpantunk meg a Kossuth utca sarkán. Haver odalépett az egykori művelődési ház rikítóan sárga falához, és gyengéden megsimogatta. Beleszagolt a levegőbe, és én is éreztem a változás frissen mázolt, idegen szagát.
– Pont ide firkálta. Emlékszel? – Nézett rám búsuló tekintettel, mire némán bólintottam. – Még mindig érzem a helyét. Annyi év után sem koptak el a betűk teljesen. Minden áldott nap elmentem itt, és gyönyörködtem benne. Annyira ízlésesen, olyan precizitással mázolta fel a szlogenünket! Mestermű! Egy igazi művész kezéből. – Arcizmai hirtelen összerándultak, szemében elfojtott düh kapott lángra. – Miért kell minden szépet tönkretenniük, Béla? Miért jó ez? Kinek volt útjában az az egy ártatlan mondat ezen a falon? Mi sértő van abban, hogy „A szabadságot tettek teremtik meg”?
Ismertem ezt a fajta tekintetet. És tudtam azt is, hogy valószínűleg nem a mondat jelentése sértette a hatalmasok szemeit, hanem hogy a mondatot egy bekarikázott „A” betű követte, és igen termetes részt elfoglalt ennek az épületnek a falán. No meg persze, akkor is ráfért már a renoválás, így időszerű volt, hogy megtegyék. Mondjuk, bevallom, engem is zavart a hiánya, mert ez a mondat sokat jelentett mindannyiunknak. Együtt találtuk ki tizenhárom évvel ezelőtt, és igencsak jó szolgálatot tett azután értünk.
Viszont, mielőtt még Haver dörmögése cselekvésbe torkollott volna, elhúztam onnan, és sajnos utat tört belőlem a gondolatom, amit azonnal megbántam, ahogy kimondtam.
– A sors furcsa játékos.
A mondat végén elcsuklott a hangom, szégyenkezve hajtottam le a fejem, hiszen nekem is ugyanúgy fájt Feri hiánya. Szerencsémre Haver meg sem hallotta, és nagyjából harminc méterrel messzebb már újra mosolygott, mintha mi sem történt volna.
A márciusi napsütés nehezebben simogatta az átalakult betondzsungel utcáit, így kissé fázósan húztam össze magamon a kabátom, viszont Haver tündökölt, csakúgy, mint azelőtt.
– Fázol? – kérdezte, mire mosolyogva ráztam a fejem. – Persze! Kamuzni még mindig nem tudsz jól! Nesze!
Zsebéből előhúzta a kabalát, aztán a kezembe nyomta. Letekertem a kupakot, majd beleszagoltam a laposüvegbe. Arcizmaim azonnal összerándultak.
– Ezek szerint még mindig megvan – jegyeztem meg úgy, mint aki csodálkozik.
– Há’ persze, hogy megvan! Ereklye, barátom, ereklye! – Mutatóujját pedánsan a magasba emelte. – Szerencsét hozott mindig, de gondolom, emlékszel!
Elmosolyodtam. Emlékeztem persze. „Szerencsét hozott mindig.” Például, amikor leborult a színpadról, mert harminckét fokban iszogatta fellépés közben. Viszont a januári mínuszokban valóban hasznunkra vált. Beleszagoltam ismét, a hideg sebesen szaladt rajtam végig.
– Ugyanaz a barack?
– Hogyne! A nagyfater megtanította a receptet! Ez jobb, mint egy kávé, többet ér minden bogyónál! Vitaminok? – A flaskára bökött. – Ez itt a vitamin, Béla!
Megállt, dobozából kipöckölt két szál cigarettát. Az egyiket felém nyújtotta, de én illedelmesen elutasítottam.
– Ja, igaz is! Említetted, hogy leszoktál – mondta röhögve. Hangjából csakúgy áradt a burkolt gúny.
– Mi olyan poénos ezen? – kérdeztem, miközben a benzines öngyújtója lángjában gyönyörködtem.
Mélyen tüdőre szívta a koporsószeget, majd elnyújtva kifújta a füstöt a márciusi szeszélyes levegőbe. Néhány pillanatra a szél is szünetet tartott, lehet, pont ő is cigarettára gyújtott. Figyeltem, ahogy a füst kavarog közöttünk, és bár öt éve megfogtam a bontatlan dobozt, és kidobtam a kukába, de most úgy éreztem, jólesne egy szál.
– Hihetetlen, hogy eldobtál minden jót magadtól – jegyezte meg gúnyos vigyorral, amire én azonnal visszarázódtam a sóvárgás füstölgő tengeréből.
– Hát, tudod, nem leszek fiatalabb, és az egészség…
Elröhögte magát, majd az üvegre mutatott.
– Beszélsz itt baromságokat! Na, ne melegítsd, húzd meg!
Belekortyoltam, de éppen csak egy keveset. A melegség azonnal elérte testem minden apró pontját. Kicsordult a könnyem, de Haver nem vette észre, hála istennek. Teljes nyugalomban szívta a cigijét, miközben lassan tovább indult. Követtem, bár a bennem terjengő forróság kissé megnehezítette a lépéseimet. Közben egy újabb sztoriba kezdett bele:
– Múltkor belázasodtam. Öt éve nem döntött le semmi sem annyira, mint akkor az a kórság. Szerinted vettem be gyógyszert? – Széles mosollyal, piros-pozsgásan ingattam a fejem. – Há’ persze, hogy nem vettem be! Pedig az a vámpír felírt egy rahedlit, mer’ hogy: „Józsi, ez már a kórral jár, tudja, az egészség a legfontosabb!”
Megállt ismét, így én is megálltam, és figyeltem, ahogy a szél újra feltámad, és meglebbenti őszes mohikánját, mintha csak így akarná kiemelni mondandója lényegét.
– Mondtam neki, hogy nem fogom kiváltani! Azt is megmondtam, hogy van jobb pirula!
Végre visszatért a hangom.
– Fogadjunk, megkínáltad – hebegtem mosolyogva, miközben lejjebb húztam kabátom cipzárját.
Haver erre úgy felkapta a hangját, hogy zengett a szűk Móricz utca.
– Persze! Előkaptam, Béla! Odanyomtam a kezébe! Ellenkezett a vén banya, de onnan nem tudott már menekülni! És tudod, mi történt ezután?
– Kizavart a rendelőből? – kérdeztem, bízva igazamban.
Pupillái kikerekedtek, mintha már megivott volna ebből a barackból úgy négy-öt stampóval; mondjuk nem tartottam kizártnak.
– Micsoda? – kiáltotta. – Megkóstolta, Béla! De olyan lendülettel meghúzta, hogy aznapra szerintem be is zárta a rendelőt! Csak álltam ott előtte, és köpni-nyelni nem tudtam! Sohasem láttam még akkora huzatot!
Itt már én is hangosan elröhögtem magam. Nem bírtam tovább. Ez az ember tényleg semmit sem változott.
– Nemcsak megkóstolta, hanem azóta kéthetente viszek is neki belőle! Érted, Béla? Az öregasszony rákapott a löttyre! Fogadni mernék, hogy előbb vagy utóbb receptre is adni fogja!
– És cserébe mit kértél?
– Há’ korlátlan táppénzt!
Ennyi volt. Le kellett ülnöm a padra. Úgy röhögtem, hogy a gyomrom szorító görcse rákényszerített. Észre sem vettem, hogy ismét meghúzom a lángoló vizet, csak amikor már behatol a torkomba, majd egyre lejjebb csorogva melegít, végül egy pillanat alatt ellazítja a görcsömet. A hőmérséklet is rögtön feljebb ugrott, éreztem, ahogy az arcom egyre jobban kipirul. Ez aztán a fájdalomcsillapító! Tényleg szabadalmaztatni kellene!
– Na, milyen? – kérdezte önelégült vigyorral.
Nézegettem a szürke alumínium flaskát, közben a megfelelő szavakon gondolkodtam.
– A nagyapádé jobb volt! – jelentettem ki végül, és ez a kis tömör válaszom meghozta a várt hatást.
Gonosz fintorba rándult Haver arca, de a szája képtelen volt lefelé hajlani. Ez a beszólásom mégiscsak betalált.
– Utolértem a mestert, Béla! – Húzta ki magát büszkeséggel telve. – Kemény munkával sikerült, és lassan le is fogom körözni!
Lehuppant mellém, egy laza mozdulattal kikapta az üveget a kezemből, és hosszasan meghúzta.
Az ádámcsutkája ütemesen mozgott. Arca rezzenéstelenül fogadta magába a tüzes vizet. A negyvenöt éve mintha egy pillanat alatt felére csökkent volna, és az a kis ártatlan ördög, aki emlékeimben stabil helyet foglalt, üldögélne mellettem. Szemei alatti méretes táskái kisimultak, szája két szélén azok a mély vonalak, melyek sunyiságát rejtették, úgyszintén. Őszes, ritkuló haja élénkpirosra színeződött. Bal fülében az egy szem karikából rengeteg lett, cimpájából egy hatalmas biztosítótű meredezett. Nyakában egykori kedvenc ékszerén, azon a rozsdaette lakaton megcsillant a napfény. Foltos alkalmi öltözéke helyett bőrdzsekije simult a felsőtestére. A szegecsek egyenletes sorokba verődve ágaskodtak kifelé az anyagból. A hátán ugyanazok a zenekaros feliratok tündököltek, mint fénykorában. Kopott, hypoval áztatott farmernadrágjának a szára szakszerűen felhajtogatva a tízsoros Martens bakancs száránál. Csak pislogtam és pislogtam, és próbáltam beszélni, de ismét nem sikerült. Azt hittem, káprázik a szemem.
– Természetesen a gyógyszereket azóta sem váltottam ki – folytatta vidáman, és még a hangja is fiatalabbnak tűnt, majd ahogy rám nézett, mezőzöld szemei megcsillantak. – Mi van? Mit pislogsz ennyit? Erős volt netán? Elszoktál tőle, mi?
– Raktál bele valamit?
Meghökkent hangomtól még hangosabban röhögött.
– Há’ mit? Olyan csak egyszer történt! Vagyis kétszer! Nem élek ilyenekkel! Elég nekem ez is!
Ekkor fiatal, sármos arca megmerevedett. Még a szája is tátva maradt. Akart volna még valamit mondani, de a döbbenet ereje beléfojtotta a szót. Csak hápogott, mint egy kacsa. Végül nagy nehezen csak megszólalt:
– Béla! Azt a rohadt!
Megragadta kabátom gallérját. Ekkor tűnt fel, hogy a régi, zöld színű bomberkabátomat viselem. Fekete farmeremen ott virít az a bekarikázott „A” betű, amit még tizenkilenc évesen pingáltam rá egy unalmas hétfő délutánon. Kék Martens bakancsom frissen fényezve ragyog.
– Mi a fene! – folytatta megrökönyödött hangon. – Olyan vagy, mint annak idején!
Fülemhez ért, meghallottam az ékszerek csilingelését. Orromból közepes méretű biztosítótű meredt kifelé, amit még szülőházamban szúrtam magamnak a fürdőszobában az öreg, a nagymamától megmaradt tükör előtt. Megfogtam a rideg fémet, majd kezem lassan tovább vándorolt a fülemben sorakozó fülbevalók felé. Rövidre nyírt hajamba túrtam; centimétereket nőtt egy röpke pillanat leforgása alatt. Haver piros taréjára néztem, majd döbbent arcába meredtem.
– Te is!
Dadogásomra hirtelen felállt, és átszaladt a szemközti épülethez. A kirakat üvegében tüzetesen szemügyre vette magát.
Azonnal utánaeredtem. A kirakat nem hazudott. Azt nem lehetett manipulálni. A próbabábuk tengerében két fiatal lázadó elképedt arccal nézett vissza ránk.
– Biztos nincs semmi a páleszbe? – kérdeztem újra, miközben megpördültem. A hátamon is kiszúrtam azt a szövetdarabot, amin egykori zenekarunk neve virított, és amit szintén magamnak készítettem ugyanazon az unalmas hétfői napon.
– Semmi, Béla – követte a mozdulataimat. – Semmi. Tiszta ötvenfokos. Semmi más. De ez… – Arca egyre jobban vigyorba rándult, majd végül felkiáltott: – Ez hihetetlen!
Az ifjúi szavak büszkén szaladtak el a messzeségbe. Az utca végén egy öregasszony megtorpant, és felénk kapta a fejét.
– Nézze, mama! – kiáltotta neki. – Látja? Látja, milyen szépek vagyunk? Mit szól hozzá? Ugye tetszik önnek is?
Az öregasszony bár távolabb állt, de még így is jól láttuk, hogy teljes undorral húzza a száját, majd jobbnak látja, ha inkább visszafordul, és másik utcát keres magának. Szinte hallottam azt az egyetlen szót, ami elhagyja ráncos, cserepes ajkait: huligánok.
Haver teljes extázisban ujjongott. Ugrándozott, ruházata fém dekorációi, arcában lévő ékszerei ütemesen vele együtt pattogtak, hangosan csilingeltek. Két kézzel megmarkolta, és összeszorította az arcomat. Lerántott magához, majd egy hatalmas csókot nyomott a homlokomra. A cuppanás az iménti hangok után sietett, és az öregasszony ismét megtorpant egy pillanatra.
– Ez hihetetlen! – kiáltotta. – Hi-he-tet-len! Ez a mai, ez a mi napunk, Bélám! Csakis a mienk!
Mintha hangosbemondóba üvöltözött volna. Elengedett, körbe pillantott, majd fiatalos lendülettel megindult. Szökdécselt, ugrándozott, a bakancsok táncot jártak a parketten.
Én csak álltam ott, teljesen lefagytam. Nem hittem a szememnek. Nézegettem magamat a kirakatban. Átléptem a másik kirakathoz is, de ott sem fogadott más látvány. Forgolódtam, közeledtem, távolodtam, de nem változott semmi. A falra festett felirat, a szlogenünk – melyből aztán az egyik leghíresebb dalunk refrénje született, s amit Haver Ferivel együtt siratott –, a hátamon virított zenekarunk neve alatt. Képtelen voltam elhinni mindezt.
– Na, mi van? Gyere má’!
Már az utca végéről kalimpált nekem.
– Ez csak egy álom – mondogattam magamnak, mire egy erősebb széllökés először lila hajamba borzolt, majd egy még erősebb meglökött.
Megtorpantam, ellenálltam, de amikor a harmadik már felkapta jobb lábam, lépésre kényszerített, akkor már elmosolyodtam én is. Nem érdekelt már a megválaszolatlan miértek sokasága. Nem érdekelt már semmi. Arcomra büszke mosoly húzódott, pontosan olyan, mint annak idején. Lábaimat szaporán egymás után kapkodva, fiatalos lendülettel barátom után rohantam.

Bakancsaink büszkén kopogtak az új világ aszfaltján. Egymás után róttuk az utcákat célunk felé haladva. Kedvenc nótáinkat önfeledten daloltuk, és a laposüveg fokos tartalma is szépen fogyatkozott. Megszűnt minden gondunk, ledobtuk magunkról az összes terhünket. A világgal szembeni elégedetlenségünk, a szabadságunk lett ismét a mérvadó számunkra. Mintha egy láthatatlan felsőbbrendű meghallotta volna a ki nem mondott érzelmeinket, a szavaink mögött rejtőző fohászt, és úgy döntött, segítségünkre siet.
A téren emberek kavalkádja ámulva figyelte ragyogásunkat. A lélegzetek elakadtak, a mondatok félbeszakadtak. Mutogattak ránk, egymás között susmusoltak; ismeretlen arcokként vonultunk előttük, és mindennél jobban élveztük. Az irigy tekintetek vibráló, negatív rezgéseket küldözgettek felénk, és miután kissé messzebb kerültünk, egy kérdést tisztán meghallottunk:
– Mi az a Frusztráló Frusztráció?
Választ nem kaptak a kérdésükre. Szívesen megválaszoltam volna, de nem értünk rá. Ők már nem tudták ezt. Ők már vajmi keveset tudtak az egészről. Az egykori feltűnő külsőségek manapság a divat modelljét képezték. Az önálló gondolatok pedig egy feneketlen kút legmélyén rekedtek.
A Dupla F társulat minőségi, szívből jövő gondolatokat tényként közölt a világgal. Négy elégedetlen lélek, négy hangzóanyag büszke szülőatyjaként számtalan fellépést tudhatott maga mögött. Huszonhat év lázadását villanygitárokba, akusztikus dobokba ágyazták. Négy ember a világgal szembeni elégedetlenségét üvöltötte a mikrofonba. De mit tudhattak ők már erről? Egyáltalán akad még valaki, aki komolyan veszi ezt az egész mozgalmat? Tömegcikk lett, csakúgy, mint minden más. Viszont mi, a jó öreg régi iskola diákjai vagyunk, és tudjuk, hogy ha valaki valamiben szentül hisz, az végigkíséri őt az útján. A szabadság elé nem lehet akadályokat gördíteni!
Haver újdonsült fiatalsága különleges fénypompába fürösztötte őt. Telefonban sokszor sértő kifejezésekkel illette még mindig a modernséget, de most még ez sem vonhatta el a figyelmét. Újraéledt ereje túljutott a végtelenségen is.
És végre elérkeztünk célállomásunk utcájába. A sarkon befordulva megtorpantam; mintha egy teljesen ismeretlen vidékre tévedtem volna be.
– Na, mi van már, Béla? Szedd a lábad! – kiáltott rám Haver néhány méterrel előttem.
Pedig az utca is stimmelt. Akácfa utca. De mi történt itt? És hol voltam én mindeddig?
Ahol egykor zöldellő fák alatt henyéltünk a padokon, és ahol a legjobb dalszövegeink születtek, az a csodálatos park, ami sűrűn vendégelt minket éjszakákra is, eltűnt. Még a legapróbb bokrot is eltüntette ez a hatalmas épületmonstrum a maga tíz emeletével.
Tekintetem összeakadt a harmadik emelet erkélyén pöffékelő, bajszos, unszimpatikus úriemberrel. Beleszippantott a pipájába, majd a füst mögé rejtőzködve méricskélni kezdett. Testem minden apró pontját láthatatlan tűkkel szurkálta. Összeráncolta szemöldökét, majd a döntő csapást farkasszemviadallal akarta megadni. Álltam a sarat. És amíg elmerültem szembogara sötét világában, hallottam a gondolatát: huligán.
Nem törtem meg. Az ifjúság szelleme mellettem állt, és küldte az energiákat. Ki lesz vajon ennek a küzdelemnek a nyertese? Ki adja fel előbb?
Orrán, száján újabb füstfelhőt eregetett kifelé, viszont sötét szemei meg sem rebbentek egészen addig, amíg…
– András! Gyere már be!
Győztem! A domináns, mély női hang futótűzként tört kifelé a panelszörnyeteg gyomrából, és az ellenszenves bajszos, fintorok közepette oltotta ki pipáját, majd lépett be a lakásba.
– Mi van, siket vagy?
Haver a semmiből termett mellettem. Annyira elmerültem az iménti csatában, hogy teljesen megfeledkeztem mindenről.
– Nem, csak elcsodálkoztam. Eltűnt a park – válaszoltam kissé szomorkásan, de barátomat ez nem hatotta meg.
– Igen, de a fenébe a parkkal! Pár éve ide rakták ezt a betontömböt! – A kabátom száránál fogva mozgásra kényszerített. – Menjünk, mert szomjas vagyok, és ezt a változást Nándinak is látnia kell!
Igen, a változás! Igaza van! Tempónkat megkétszereztük, a célunk már csak néhány percnyi sétánkat igényelte.
– Már érzem az illatát! – szólalt meg a kiéhezettek szenvedő hangján.
Felesleges lett volna kérdeznem, hogy minek, mert ahogy a kezében fejjel lefelé himbálta a laposüveget, az mindent elárult.
A feltámadt szél sötétebb felhőket terelt fölénk, így ez még egy okkal többet adott a sietségre. Menet közben eszembe jutott, hogy sokszor miért csak a bebetonozott parkig jutottunk hazafelé menet. A Tücsök utcája mintha a végtelenségbe nyúlt volna; a gyalog kutyagoló, már nem szomjas lelkeknek ez a három és fél kilométer egy örökkévalóságnak tűnt.
– Tudtam, hogy be kellett volna ugrani valahova utánpótlásért még!
Haver feldúlva dünnyögött, és ahogy elnéztem, úgy festett, mint aki napok óta egy forró sivatagban kóborol.
A hatalmas felhőrengetegből egy apró résen utat tört magának a nap, és egy sugárzó fénynyalábbal megmutatta nekünk a célállomást. A Tücsök felragyogott előttünk néhány méterrel, és a vörös szőnyeget láthatatlan kezek gurították elénk. Dobogó lépteink ösztönösen irányt váltottak, és ütemesen meneteltek a cél felé, ám szinte egyszerre is torpantak meg.
Mint hódító hadsereg, kertek alól tört utat magának a középkorúak eme különleges képviselője, Virányi Nándor barátunk. Megtorpant ő is, mintha nem tudná, hol is van. Csak néztük, ahogy kopaszodó, örökbarna haját meglebbenti a szél, majd borostás állát megvakarva az utcatáblákat fürkészi. Kék farmermellénye alól öt hónapos pocakon feszült a póló. Egyik kezében szatyor, a másikban páncélos négyszázalékos, melyet ugyanazzal a pedáns mozdulattal emelt a szájához, ahogy azt évekkel ezelőtt is megtette. Szája szélén folydogált a felesleg, és a sör egy elnyújtott korttyal elveszett testében. Jól hallhatóan böffentett egyet, majd egy laza mozdulattal összenyomta a dobozt. Ahogy szeméttároló után kutatott, a táskás szempár, a munkától megfáradt arc megváltozott. A farmerkabátnak vállból leugrottak az ujjai, láncok szőtték át a szövetet, melyek fekete bőrnadrágján is megjelentek. Orrában bikavezető, melyből egy vékony lánc a fülcimpájához csatlakozott. Barna, tüskékbe állított haját pontosan jól tudtam, hogy nem hajlakk merevíti ilyen precízen, hanem a lehető legolcsóbb szappanok egyike. Nándi is visszatért régi valójában, már csak a mikrofon hiányzott a kezéből, de azon se lepődtem volna meg, ha a szatyrában lapult volna egy.
Fülig érő mosolyunk végtagjainkat is cselekvésre késztette. Füttyentettünk, hevesen kalimpáltunk, és miután Nándi talált magának egy kukát, úgy rohant hozzánk, mintha még sohasem rohant volna senkihez. Akár egy romantikus filmben, ahol a végén összejönnek a szereplők, itt is hasonló történt. Az elmulasztott évek felfokozott hiánya egy hatalmas, szoros ölelésbe torkollott, és esküdni mernék, hogy valamelyikünk abban a gyönyörű pillanatban egy könnycseppet is elmorzsolt. Nem tudtuk elengedni egymást még akkor sem, mikor Nándi elejtett szatyrából az egyik dobozos szörnyeteg léket kapott, és spriccelve festette az aszfaltot.
– Srácok! Ti is? – kérdezte izgatottan, mire Haverral egyszerre bólintottunk. – Mi a fene történik? – folytatta, mire egyszerre csóváltuk a fejünket. – Elindultam, úgy rohantam, szinte eltévedtem, aztán egyszer csak puff! Húszéves lettem!
Miközben élénken magyarázott, átváltozott megmentőbe, és a szatyorból gyorsan kikapta, majd felbontotta a léket kapott utast, és hamar kiosztott nekünk is egyet-egyet. Pattantak a katonák, de szemeinket nem tudtuk egymásról levenni.
– Mi a fene történik? – kérdezte ismételten, de kérdése számunkra is kérdés maradt.
– Fogalmam sincs – válaszoltam, majd Haverre mutattam. – Én azt hittem, ez az okos belekevert valamit a barackba.
Úgy itta a sört, mint aki életében nem ivott még. Majdnem a dobozt is lenyelte, olyan vehemenciával erőszakolta a torkába a folyékony kenyeret. Az utolsó csepp után egy laza mozdulattal összegyűrte az alumíniumot, majd a gyomrából érkező mély morgás beterítette a végtelen utca szellős légterét. Ujját ismét pedánsan felemelte, figyelmet kért. Figyeltünk.
– Én asszem, tudom – böffentett még egy elnyújtott vékonyat, mire mi letámadtuk kérdő tekintetünkkel, de ő valamiért a cigarettájával kezdett babrálni a válaszadás helyett.
– Haver! – szóltam rá a türelmetlenek türelmetlenségével, de őt mindez nem zavarta.
Kattant a benzines, az első slukk mélyre hatolt, majd néhány pillanat múlva a füstfelhő távozott. A Martens bakancsok ütemesen dobolgattak az aszfalton, keresztbe font karokkal, szúrós pillantásokkal vártunk, mire nagy nehezen szóra nyitotta a száját.
– Ez a mai nem a gyász napja
Szavai némi köhécseléssel vegyítve távoztak belőle.
– Micsoda? – kérdeztük egyszerre.
A borús eget bámulta, gondolatai szinte tapinthatók lettek. A cigaretta lágyan sercegett a szájában.
– Most gondoljatok bele. Szegény Feri ma hazaért. Mi pedig évek óta ma találkoztunk újra. Hányszor próbáltunk legalább egy napot összehozni?
– Rengetegszer – válaszoltam.
– Így igaz – helyeselt. – De nektek mindig valami dolgotok akadt.
Ezt a megjegyzést elengedtem a fülem mellet. Nándi szerintem meg sem hallotta.
– Szerintetek nem olyan ez, mintha ezzel, mintha így akarna tőlünk búcsúzni? Most gondoljatok kicsit bele!
Kezét végig húzta felsőtestén, majd ránk mutatott. Mezőzöld szemeiből olyan komolyság sugárzott, amit nála nagyon ritkán tapasztaltunk.
– Sajnálom, hogy nem tudtam elmenni. Pedig ott akartam lenni – mondta szomorúan Nándi. – De ezek ott bent… Rabszolgahajcsárok! Egy fikarcnyi együttérzés sincs bennük.
Tenyerem nyugtatólag a vállára tettem.
– Semmi baj. Tudjuk, hogy lélekben ott voltál velünk.
– Igen. Csak ez járt a fejemben. A művezető már meg akart fújatni, mert miután harmadszorra sem hallottam, hogy megszólít, azt hitte, be vagyok nyomva.
Elmosolyodtam. Szegény Nándi még mindig teljesen a szívén viseli a dolgokat. Ez már nem változik. Belekortyolt a sörébe, csendben hümmögött egyet. Szája széle hirtelen felfelé ívelt; úgy gondoltam, kellemes emlékeket lát maga előtt.
Haver még mindig a sötét fellegeket kémlelte. Komor tekintete hirtelen a Tücsök csillogó teraszára vándorolt. Követtük a pillantását, és ekkor a tettek mezejére léptem.
– Figyeljetek. Nem tudom, mi ez. Fogalmam sincs, hogy mi történt.
– Csoda történt, Béla! Csoda! – szólt közbe félénk mosollyal Nándi.
– Igen. Nevezhetjük annak is. De ha csoda, ha nem, ha Feri tette, ha nem, úgy gondolom, mindenképpen ki kell használnunk! – Helyeslően bólogattak. – Tehát javaslom, ballagjunk befelé, és reménykedjünk, hogy személyit nem kérnek!
– A mama nem kér személyit! – vágta rá hirtelen Haver. – Hidd el nekem! Na, nyomás! Bélám, az első kör a tied!
A törpe elindult egyenesen a fény felé, a menyország kapujához. Összenéztünk Nándival, és habozás nélkül utánaeredtünk. Az égbolton a nap takarodót parancsolt a felhőknek, ugyanis ő is tudta, hogy ez a mai egy különleges nap mindannyiunk számára.

***

– Ferire!
A korsók hangosan koccantak össze a levegőben. Egy slukkra felhörpintettük majdnem az egészet. Egész nagy huzatom lett az eddigi bemelegítés után. Mondjuk mindenképpen vigyázni akartam, ugyanis hiába a fiatal külső, de ki tudja, milyen a belső? Vajon az is fiatalodott? Képes ismét magába szippantani „hektoliternyi” mennyiségeket mindenféle szemmel látható következmény nélkül? Feleségem és gyermekeim gondolata azonban folyamatosan a fejemben lebegett; ígéretet tettem, és az évek alatt megtanultam betartani. Viszont kiválóan éreztem magam, a hangulat is egyre forrósodott, és a harmadik forduló fogyasztása közben valahogy fontolóra vettem Haver felvetését Ferivel kapcsolatban.
Szentgyörgyi Teréz, mindannyiunk kedves „mamája”, ennek a kis presszónak a büszke tulajdonosa már évtizedek óta. Be kell vallanom, elismerésre méltó módon kitett magáért. Csillogott-villogott minden. Utolsó látogatásomkor még málladozott a mennyezet, melyről villogva lógott lefelé a helyiség egyetlen hatvanas izzója, és még a pultot is mi támasztottuk ki téglákkal, hogy ne boruljon össze úgy, mint az öreg Lajos bá’ minden áldott este. Mondjuk ahogy Haver elmesélte, az öreg azóta végleg összeborult, de a pult masszívabban tartotta a különböző üvegeket és poharakat, mint valaha. A hatvanas izzó megtöbbszöröződött, és a vakolat is javításra került, ráadásul kapott egy szép, világosbarna festést is. A kopár betonpadlót kék és fehér járólapokkal takarták, melyen az öreg faasztalokat is kicserélték újakra. És most ugyanannál az ablak melletti asztalnál ücsörögtünk, ugyanúgy, mint régen, egy különbséget leszámítva: a négy szék közül egy üresen várta a negyedik tagunkat.
– Uraim! Érkezik a rendelés!
Az elnyűhetetlen, megállíthatatlan mama egy széles, kör alakú tálcával a kezében közeledett, melyen a következő körünk sorakozott.
– Mama! Ön szebb, mint valaha! – dicsérte kedvesen Nándi, amire az öregasszony és mi is hangosan elnevettük magunkat.
Mama letette a tálcát, majd jobban szemügyre vette barátunkat.
– Hát, Nándor fiam, ez rólad nem mondható el! Mi ez a pocak? – Kedvesen megsimogatta Nándi ötödik hónapját. – Hányadik hónapban vagy, fiacskám?
Haverral egymásra néztünk; megvonta a vállát.
– Drága mama! Ma újraélem fiatalságom! – ecsetelte büszkén Nándi, ráadásként ki is húzta magát.
– Hát, fiam, legközelebb elviszlek magammal ránctalanításra, és akkor olyan szép leszel majd, mint én!
Meglebegtette széles csípőjén virágmintás otthonkáját, kedves kuncogása érzékien mászott füleinkbe.
Haver az asztalra csapott.
– Mama, és rólam mi a véleményed? Nem látsz valami felemelő változást rajtam?
Az öregasszony tetőtől talpig végigmérte a kis törpét, ügyelve minden apró részletre.
– Hát, Józsikám, az alkohol nem minden esetben tartósít! – válaszolta csipkelődő hangon. – De legalább az a mohikánfrizura már nem hupilila, mint annak idején.
Haver beletúrt csík hajába.
– Há’ szép piros, mama! Nem látod?
Öreges, harsány nevetés visszhangzott a presszó falai között.
– Józsi! Ahogy öregszel, úgy vakulsz meg! Azok az ősz hajszálak már nem pirosak! De kérlek, azért vigyázz magadra! Ugyan nőni már nem fogsz, a pultot is csak lábujjhegyen éred fel, de én így szeretlek téged! Kisebb már ne legyél, és legyen hosszú életed, mert nem lesz, aki szórakoztasson itt esténként! Na, de jut eszembe! – Tapsolt egy hangosat. – Várjatok, fiúk, ha már itt vagytok!
Elrohant. Döbbenten néztünk utána, ahogy nevetgélve a kiszolgáló helyére ugrik, majd még nagyobb döbbenettel kaptuk el egymás pillantását.
– Nem látja? – vonta fel a szemöldökét Haver.
– Ezek szerint nem – válaszoltam. Nándi csak csendben kortyolgatta a sörét.
– Már itt is vagyok, fiúk!
Alig egy fél perc múlva négy kis feles pohárral sietett vissza hozzánk, amiket olyan szakszerűen hozott ujjai közé szorítva, amit más pultos simán megirigyelhetne. Mindannyian biztosan tudtuk, hogy nem vizet töltött bele. Ráncokkal átszőtt, örökmosoly arcára csend húzódott.
– Nagyon örülök, hogy ismét együtt látlak titeket. Sajnálom szegény Ferit! Minden este elmondok érte egy imát! – Letette a poharakat, majd keresztet vetett. – Összerakattam a Vilmossal egy koszorút, remélem, elvitték a temetésre, ahogy kértem is.
– Élhetett volna még – tette hozzá leszegett fejjel Nándi, miközben a korsót simogatta maga előtt.
– Így igaz, Nándor fiam – folytatta mama. – De ti még itt vagytok, és kérlek titeket, vigyázzatok magatokra és egymásra, mint ahogy azt mindig is tettétek! Tudjátok, ti voltatok a kis kedvenceim! Hiába volt az a furcsa külső, meg azok a rikító hajszerkezetek – összenéztünk, és mindannyian mosolyogtunk –, viszont másokkal ellentétben én megláttam azt is, ami bennetek lapult. Az, ami ott legbelül lángol még mindig, az adja meg a legőszintébb köteléket!
Ráncos tenyere mellkasára simult, majd másik kezével elvett egy poharat, és a magasba emelte. Mondania sem kellett, követtük a példáját.
– Rátok, fiúk! Ígérjétek meg, hogy vigyáztok egymásra!
Haver szemei felcsillantak. Tudtam, hogy ismét elérzékenyült. Hiába a hirtelen visszatért fiatalság, a lélek ugyanolyan maradt.
– Drága mama! Sohasem mondtál még ilyen szépet! – válaszolta elcsukló hangon. – Megígérjük neked, és szeretném, ha tudnád, hogy te vagy a legjobb!
Szavai teljesen megérintettek minket, és mielőtt koccintottunk volna, tisztán láttam, hogy a szeme sarkában megszületik egy könnycsepp.
Ezután szépen, fokozatosan elvesztettem az időérzékemet. A korsók sűrűn cserélődtek, a felesek úgyszintén. Hálát adtam az Úrnak, hogy mama megőrizte a múlt századi zenegép tartalmát, így sorban felcsendültek a kedvenc muzsikáink. A törzsvendégek szépen lassan elszédelegtek, a végére már csak mi maradtunk a szüntelen mosolyú pultosunk társaságában. Haver egyre sűrűbben látogatta a mellékhelyiséget, Nándi folyamatosan dobálta a pénzt újabb zenékért, én meg kértem a köröket. Végül elérkezett a záróra, de mindannyian tudtuk, hogy ez az este még tartogat számunkra valamit. Igen. Ez nemcsak ennyiből állt.
Kilenc órát mutatott a falióra, de nekem ez a kilenc óra még csak hat órának tűnt. Odakint már sötétség telepedett a világra. Az égboltra szórt, csillogó lisztszemeket elnyomta a fényszenny, csupán a Hold tündökölt háromnegyed formájában. A felhők is nyugovóra tértek, így a hőmérséklet pár fokot visszaesett, de mi ezt nem éreztük. Kigyulladtak a gyér fényű utcai lámpák, rengeteg helyen már lefekvéshez készülődtek, de minket tovább hajtott ifjonti, forró vérünk. Szédelegtünk, énekeltünk, elvitelre elkért söreinket kortyolgattuk, miközben ballagtunk kifelé az utcából.
– Ha itt lenne a park, most ledőlnék! – hebegtem alkoholmámorban fürödve, miközben megtámaszkodtam egy kapualjban, hogy könnyítsek magamon.
– De már nincs itt az a park, és különben is! – tántorgott mellém Haver, majd hozzátette: – Még ezzel nincs vége! Megyünk hozzám! Van egy kis meglepetésem!
Sliccét már nem kellett lehúznia, ugyanis előző dolga után lent maradt.
– Igen, sejtettem – válaszoltam széles vigyorral, és mellettünk a földön ücsörgő, dalolászó Nándira néztem. – Ugye jössz te is?
– Há’ persze, hogy jövök! Holnap táppénz! – csuklotta büszkén, majd kiitta a maradék sört az üvegből.
Fél szemmel a legaljára fókuszált, majd miután megállapította, hogy valóban kifogyott, hanyagul megvonta a vállát.
Egy újabb nótába fogott, miközben egy újabb üveg kinyitásával bajlódott. A dallam távoli ismerősként furakodott füleimbe, és a tudatom még józan része kutakodni kezdett a számlisták végtelenségében. Haver slicce újfent lent maradt, egy gyors mozdulattal megpördült, majd bakancsa ütemesen dobogni kezdett az aszfalton. Nándi szemei felcsillantak, felvette a tempót. Váratlanul egy távoli emlékre leltem mélyen magamban, amire az ajkaim gitárhúrokra csücsörödtek.
Az utolsó, befejezetlen dalunk első sorai megtörték a Tücsök utcájának nyugodt estéjét. Olyan precízen adtuk elő, mintha sohasem hagytuk volna abba. Két dolog hiányzott csupán: a hathúros hangszer torzított játéka a dal kezdésének szánt virtuóz szólójához, és az az ember, aki mindezt az ujjaival varázsolta elő a hangszerből.
A félkész dal hirtelen félbeszakadt. Egyszerre hagytuk abba, mint ahogyan azt annak idején is tettük. Az utca ismét némaságba borult. Ugyan tisztán hallani lehetett a „Kuss legyen végre!” mondat után a „Na, végre!” folytatást, de valahogy hozzánk egyik sem érkezett meg. A csend súlyos teherként telepedett ránk, és a gyászunk ismét felszínre tört. Leszegett fejjel meredtünk a sötét semmibe, és perceken keresztül egyikünk sem szólalt meg.
A távolban valahol sziréna zúgott, máshol egy kamion kürtölt hosszasan, a szomszédos kertben ciripelő nótáját húzta egy szöcske.
– Nem tudom megérteni – szólalt meg végül Nándi, és mintha a gyász percek alatt kijózanított volna minket. – Előtte állt még az élet. Miért mindig azok mennek el, akiknek nem kellene?
Mellé telepedtem, Haver szintén így tett. Előkapta cigijét, és megkínált minket. Elfogadtam. Eleinte nem akartam, de most nem érdekelt ez sem. Az első slukk vadul marta a torkomat, de a második és a harmadik már szinte jól is esett.
– Igazságtalan a törvényhozó. De ezt tudjuk – válaszoltam, és egy pillanatra eszembe jutott, hogy néhány órával ezelőtt mennyire rosszul esett, amikor más szavakkal, de ugyanezt feleltem Havernek. – Nem tudom, mi alapján válogat, de szerintem ezt rajta kívül senki sem tudja.
– A sofőr élete végéig tolószékbe került – folytatta Haver. – A Csuka ismeri. Azt mondta, hogy fel akarta akasztani magát, de így képtelen megtenni.
– Igen, nekem is mondta – válaszolta Nándi, és én csak hallgattam őket, ugyanis kétszázhúsz kilométer távolságról nem tudhattam ilyen dolgokról.
– Azt mondta, soha nem fordult elő vele ilyesmi.
– Hát már nem is fog – felelte Nándi.
– Még csak bírságot sem kapott soha. Mindig betartotta a közlekedési szabályokat, piálni egyáltalán nem piált – Haver szemeiben a füstfelhőn át ma már sokadszorra láttam a megcsillanó fájdalmat. – Azt mondta, nem tudja, hogyan történhetett.
Nándi kedvesen a vállára helyezte a kezét.
– Én próbálok arra gondolni, hogy jó helyen van, és most rajtunk röhög éppen, hogy mekkora nyomorultak vagyunk, hogy itt lógatjuk a fejünket – tettem hozzá végül, próbálva oldani a fájdalmat.
Egy utolsó slukk után elpöcköltem a cigit, amely szikrákat szórva repült az úttest közepére. Csodálkoztam, hogy ennyi év után zsigerből sikerült a mozdulat. Felpattantam, vettem egy mély levegőt, megrántottam nadrágtartóm, kiropogtattam kezeimet, és tettre készen felszólaltam:
– Sőt! Nem akarná ezt! Ebben biztos vagyok! Szóval, szedjük össze magunkat, és irány Haver lakása!
Sápadt arcuk úgy meredt rám, mint valami megváltóra, azonban hirtelen tovább is vándorolt a hátam mögé.
– Csatlakozhatok én is?
A parkra épült panelszörny sötét árnyékából érkezett az ismerős hang. Azonnal megfordultam. Haver megpróbált felállni, de megbotlott, és ráesett Nándira, de egyiküket sem érdekelte ez a kis baleset. Én kétszer dörzsöltem meg a szemeimet, és szinte biztos voltam abban, hogy képzelődök.
– Szevasztok! – köszönt kedvesen a megfiatalodott Feri a régi motoros bőrkabátjában, égnek álló szőke taréjával, fekete bakancsában, melynek szárába ízlésesen betűrte terepmintás nadrágját.
Egy pillanatra az egész világ megszűnt létezni. Megállt a távoli forgalom, a szöcske elnémult, a valamelyik házudvarból ugató kutyával együtt. Nándi és Haver felkászálódott, valamelyikük véletlenül felrúgta a nemrég felbontott sört is, ami csendben patakzott az aszfalton.
– Ezt a pazarlást! – mutatott a kis csermelyre Feri. – Na, mi van veletek? Csak nem szellemet láttok?
Szóhoz sem jutottunk.
– Tényleg idegesítő ez a búslakodás! – folytatta röhögve.
Azonnal körbefogtuk, majdhogynem levegőhöz sem hagytuk jutni. Szinte egyszerre érintettük meg teste különböző pontjain, mire csak nevetett rajtunk, ugyanazzal a szamárbőgésre hasonlító hangjával, amivel mindig is tette.
– Na, mi van? Nem hisztek a szemeteknek? Pedig jó lenne, ha hinnétek, mert még dolgunk van!
– Tuti nem raktál a piába semmit? – kérdeztem hápogva Havertől, miközben akaratom ellenére kezem igen kényes helyeken tapintotta Feri nadrágját; az anyag kézzelfogható érintésére sem akartam elhinni.
– Semmit… Mondtam, hogy nem élek ilyenekkel.
– Itt vagyok, srácok! – válaszolta vidáman Feri. – És Béla, vedd már el onnan a kezed!
– Bocsi! Csak… Jézus!
Hátrébb léptem, hosszasan pislogtam, megdörzsöltem szemeimet, de a kép nem változott onnan sem. Ott volt! Teljes egészében előttem állt! Fiatalon, akárcsak mi!
– Ti is látjátok? – Nándi még mindig simogatta. – Annak idején nem hallucináltam piától!
Közelebb léptem hozzá. Magam felé fordítottam, hogy teljes legyen a szemkontaktus közöttünk. Ismét úgy nézett rám a borjúszemeivel, mintha én volnék a megváltó.
– Itt van, Nándi. Látjuk mi is. Nyugodj meg, kérlek – mondtam neki a lehető legnagyobb komolysággal.
– De hogyan? Vagy miként? Túlélted? – hebegte Haver.
– Ez az! Szívattál minket, te barom? Korai Április bolondja? – kiáltotta Nándi a vállaim felett, de Feri csak mosolyogva csóválta a fejét.
– Nem szívattalak titeket. Nem éltem túl, sajnos. És igen. Egyikünk sem hibázott. El akartam volna menni az Istvánhoz is, de jobbnak látták, ha nem teszem. Így is teljesen padlóra került, azon túl is, hogy már soha nem fog talpra állni.
– Istvánhoz? – hőkölt fel Haver. – Csak nem a Szilágyiról beszélsz?
– De igen. – Szőke fejét lehajtotta. – Durrdefekt. Mint máskor, most sem hajtott gyorsan. De mégsem tudta megfogni a kocsit. Sajnálom szerencsétlent. Jó lett volna vele is beszélni, és megnyugtatni.
– Álljunk meg egy szóra! – lépett közelebb Haver. – Kik nem engedték, és akkor most honnan is jöttél? Értetlenül tárta szét a karjait.
– Arról sajnos nem beszélhetek – válaszolta ismét mosolyogva Feri. – Ez volt a megállapodás.
– Miféle megállapodás? Kikkel? – Nándi már szinte felrobbant a kíváncsiságtól.
Én csak álltam ott, és csendben hallgattam.
– Maradjunk annyiban, hogy ma estére eltávot kaptam! – Kis szünetet tartott, mielőtt folytatta volna. – Ugye tudjátok, hogy van egy befejezetlen dolgunk?
Haver és Nándi hirtelen ledermedtek. Egymástól várták a választ, de végül én lettem az, aki kimondta:
– Be kell fejeznünk az utolsó dalt!
Szavaim ismét életre keltették az elnémult világot, a forgalom morajától a ciripelésen át egészen a kutyaugatásig. A panelből egy újabb figyelmeztetés visszhangzott végig az utcán, de ez sem vetett gátat annak, hogy mindannyian Feri nyakába ne ugorjunk, úgy, ahogy azt már nagyon rég nem tettük meg.

****

– Nagyon helyesen tetted, hogy nem adtad el a cuccokat! – magyarázta Nándi, miközben a mikrofonnal babrált.
– Hülye vagy? Attól, hogy ti abbahagytátok, én még aktív maradtam! Sőt, azokat a lestrapált erősítőket meg azokat az ezeréves gitárokat jó pénzért eladtam, és abból vettem ezeket!
Valóban modern hangfalak tengerében tündököltünk Haver lakásának alagsorában, ahol annak idején szinte az összes dalunk született. Mint kiderült, a gitárok nem szórtak szikrákat magukból egy-egy technikásabb pengetést követően. A mikrofon nem masszírozta elektromossággal Nándi ajkait. És a dobszerkó, maga volt a kánaán! Mattpiros fólia a testeken, a cintányérok csillogtak a meghitt világításban! Annyiféle méretű tányér ágaskodott az állványokon, hogy ennyit életemben nem láttam még!
– Közelebbről még szebb ez a látvány! – dicsérte Feri, miközben kezébe vette a hathúros gitárt.
Haver megtorpant a gitárkábelek babrálása közben. Pirosló arcán zsíros verejtékcseppek gyöngyöztek.
– De hát nem is jártál itt! – válaszolta döbbenten, mire Feri kajánul kacsintott egyet, majd széles mosollyal így szólt:
– A vénülő prosztatádat is láttam délelőtt!
– A rohadt életbe ebbe a titkolózásba már! Tuti nem kamuzol?
Feri hangosan felröhögött.
– Józsikám! Sosem kamuztam! Még akkor sem, amikor azt hitted, hogy rámásztam Regire!
Haver erre még jobban ledöbbent.
– Várjál! Ki az a Regi?
Hozzánk fordult, tőlünk várta a választ, de mi már szakadtunk a röhögéstől.
– Szerintem igyunk egyet, az majd segít gondolkodnod! – tette hozzá Nándi, és a javaslatát heves ováció fogadta.
A próbaterem egykori kis hűtője is természetesen nagyobbra cserélődött. Nem csalódtunk egy cseppet sem Haverben. Elénk tárult a bőség földje, már csak választanunk kellett.
– Szerintem – vakarta piros taréját Haver –, Feri, mit igyunk? Te döntsd el! És nehogy azt mondd, hogy neked mindegy, mert nem tudom, mit csinálok!
Feri büszkén kapta ki a mindenkinek ismerős barackot, mire Haver szeme felcsillant.
– Nem csalódtam benned, barátom!
Koccantak a feles poharak, szisszentek a páncélosok. A hangulat ismét pezsgésnek indult, és valahogy egyikünk sem akart a hangszeréhez ballagni, pedig már minden elő volt készítve.
A fehérre meszelt falakon a különböző zenei kellékek sokaságából kitűnt egy bekeretezett fénykép. Mintha ez is valamiféle varázslat lett volna, ugyanis mindannyian egyszerre vettük észre. Mi magunk voltunk rajta. Ugyanennyi idősen, évekkel ezelőtt, a Tücsök utcájának a parkjában ücsörögve. A Frusztráló Frusztráció zenekar. Négy igaz jó barát. Hosszan elmerültünk a látványban, mely olyan élénken mosolygott ránk, mintha csak néhány perce készült volna.
– Milyen odaát? – kérdeztem váratlanul, csendben Feritől, reménykedve, hogy valamit csak elmondhat.
Szemei csillogtak, mondjuk már a negyedik felest ittuk. Hosszat szívott cigijéből, látszott rajta, hogy mérlegeli a válaszadást.
– Persze, ha nem beszélhetsz róla… – folytattam, ám hirtelen megszólalt:
– Ha azt mondom, hogy a nyugalom is nyugodt, ennyi elég lesz? Ezzel szerintem nem sértem meg a megállapodást.
Mindhárman megelégedtünk a válasszal.
– És meddig maradhatsz? – érdeklődött Nándi.
– Hát nincs túl sok időm.
Feri a falon lógó, csendben kattogó órára nézett. A kismutató a tizenkettesre meredt már, és a nagymutató is szorosan a nyomában járt.
– Az mit takar? – tette hozzá Haver, miközben kezével a hamutartó után matatott.
– Hajnali négy óra. Akkor jelenik meg az első fény a horizonton.
Haver kezéből hirtelen kiesett a hamutál, és az összes csikk a szép, szürke szőnyegen kötött ki. Úgy pattant fel a fotelből, hogy még bele is taposott a csikktengerbe.
– Akkor alig van időnk! – ordította. – Munkára! Remélem, tudtok még játszani!
Bevallom, kicsit tartottam a basszustól. Amióta sürgősségi hívás érkezett a kórházból, hogy Ildinek elfolyt a magzatvize, azóta nem pengettem egy hangot sem.
Próbáltunk aznap, mivel Ildi nem hagyta, hogy mellette kuksoljak a kórteremben. A feloszlás gondolata már egy ideje a levegőben lógott, de az a hívás, az első gyermekem születése, ez mind elég okot adott, hogy szögre akasszam a négyhúrost, és a többiek sem ellenezték a döntésemet.
Ötödik lemezünk felvételeinek a vége felé közeledtünk, de mint mindig, most is megváltozott az alapterv. Nándi egy olyan szöveget írt, amit vétek lett volna lehagyni a lemezről, és itt, ezen a szent helyen Feri kezei által dallam született hozzá, melyhez Haver egy négynegyedekbe tördelt dobtémát szolgáltatott, és én is gyorsan elkaptam az egésznek az alapját a basszusgitáron.
Nagyfiam két óra múlva bonyodalmak nélkül felsírt, és a záródal kezdetleges formája a kazetta szalagján pihent egészen eddig a napig.
– Na, mi van, Bélám? Ismerkedsz vele?
Feri a mikrofonnal a kezében a bíborszínű basszusgitárom felé bökött, mely, mint egy nehéz súly, úgy lógott a nyakamban.
Nagyot nyeltem, kissé megszállt a szégyen keserves érzete, ugyanis valóban idegennek éreztem a hangszert. Ő csak kajánul vigyorgott, és csillogó, feltámadt szemeiből áradt az a fajta csipkelődés, ami nélkül nem is volna önmaga. Úgy éreztem magam, mint a legelső fellépésünkön.
A levegő pillanatról pillanatra forrósodik. Ujjatlan, molyrágta trikóm mintha rászorulna a torkomra. Érzem a jéghideg verejtéket csordogálni lefelé az arcomon. Aztán megjelenik még egy, majd még egy. Sűrűsödnek, mire a végére már patakokba torkollanak. Csak kapkodom a forró levegőt, de az nem éri el a tüdőmet. Végül Nándi elkezd vibrálni, forogni, távolodni, közeledni, összefolyni, és vele együtt minden. A hangok szintén pattognak. Ugrándoznak, szökdécselnek, csúsznak, másznak. Viszont ebből a szörnyű emlékből is tanultunk, és itt válik igazzá a mondás, miszerint minden nyavalyának megvan a maga orvossága.
– Igyál egyet, szomjasnak tűnsz!
A mondat ereje és a gyöngyöző alumíniumdobozt szorongató Nándi keze egy pillanat alatt meggyógyította mardosó lámpalázamat. Kivettem a kezéből, felpattintottam, számhoz emeltem, és a jéghideg komló minden egyes cseppje kiűzte belőlem a mumust. Aggódó tekintetek meredtek rám, nézték az én feltámadásomat is. A verejtékcsapot elzárták. A szorítás megszűnt, a levegő befelé áramlott. Megtöröltem a számat, feltekertem a hangerőt, és a basszus szólam végigdübörgött a teremben. Mindent megzengetett, parancsot adott a kezdésre. A tettvágy azonnal úrrá lett mindenkin.
Mintha valami isteni fény vetült volna ránk. A fiatalság energiája töltötte meg a fülledt levegőt. Láthatatlan rezgéseket közvetítettünk egymásnak, és a feszült csend hirtelen megtört; belecsaptunk a húrokba.
Egymás után csendültek fel az ismerős dallamok. A harag, a világ ellen mutatott ellenszenvünk, a szívünkből érkező őszinte érzelmek, amiket dalainkba öntöttünk, olyan intenzíven tolmácsoltuk a hangszerekkel, mintha sohasem hagytuk volna abba. Mindenki tudta a dolgát, senki sem tévedett. Ujjaim ösztönösen járkáltak a húrokon, pontosan tudták, hogy mikor hova kell lépniük. Haver kezeiben a dobverők szélsebesen csépeltek. Feri úgy kapta el a hangokat, mint egy éhes ragadozó a zsákmányát. Nándi szája minden hanggal aranyat énekelt a mikrofonba. Izzott a levegő a fiatalság erejétől. Nem pihentünk egy pillanatra sem. Egy dalnak vége lett, azonnal belevágtunk a következőbe. Havernek sem kellett szaladnia a dolgát elvégezni. A prosztata is partnerünkké vált az utolsó, mindent eldöntő próbánkra.
A falióra csendben haladt szokásos körútján. Jelenleg mindkét mutató a hármast felezte. Feszült pillantásokkal illettük egymás izzadságtól tocsogó arcát; mindannyian pontosan jól tudtuk, hogy mi következik. Haver megadta a kezdő ütést, és belefogtunk az utolsó dalba.
Rezzenéstelen arcok, merev testtartás, a koncentráció minden egyes mozdulatunkat vezérelte. Elsőre belebuktunk. Én is félrepengettem, Nándi is belegabalyodott a versszakok tengerébe.
– Újra! – kiáltotta Haver. – Egy-két-há’-négy!
És ez így folytatódott, miközben az óra ketyegett. A nagymutató elérte a hatos számot. Muszáj volt szünetet tartanunk. Ezt az íratlan szabályt már sok-sok éve, még a legelején megtanultuk, miszerint a szünet sokszor mindennek a megoldása! A szünet fontos! Ha akarod, ha nem, tarts szünetet!
Haver végre elszaladhatott kiengedni magából a tömérdek mennyiségű sörmennyiséget. Kimentünk a levegőre. A kissé csípős kora hajnali időjárás perceken belül kijózanította kótyagos fejünket. Mindannyiunk döbbenetére dobosunk nem sörökkel és rövidekkel tért vissza, hanem méregerős, gőzölgő koffeinbombákkal, amiket ízléses csészékben hozott ki nekünk. Cigarettára gyújtottunk, sebesen kortyolgattuk forró kávéinkat. Tudtuk, hogy ketyeg az óra, és tudtuk, hogy ezen az alig huszonöt percen múlik minden.
Az utolsó cigaretta is kétrét hajolva füstölgött a hamutartóban. Nyílt az alagsor ajtaja. Három óra negyvenöt percet mutatott az óra. Mindenki készen állt.
– Egy-két-há’-négy!
A kávé megtette hatását. Minden egyes hang, minden egyes váltás, minden kiejtett szó a helyére került. Teljesen elmerültem a húrok rezdülésében. A dal középrészénél hirtelen valami megcsillant a bal kezemen. Karikagyűrűm, amivel Ildi tizenkét éve fogadott nekem örök hűséget, ismét ujjamat ölelte. Elnyűtt trikóm kifehéredett, megjelent rajta a fekete zakóm, amiben a temetésen vettem részt. Felkaptam a fejem a húrokról, de a kezeim ösztönösen, hiba nélkül tették a dolgukat. Elmúlt a varázslat. Nándi ismét öthónapos pocakot hordott. Haver megőszült. Feri pedig… Halványult.
Mindannyian észrevettük, viszont tudtuk, hogy nincs több újrakezdés. Folytattuk. Az átlátszó testen keresztül láttam, hogy a nagymutató ötvenötre érkezik. Túljutottunk a dal háromnegyedén, és nem álltunk meg. Befejezetlen munkánk átlépte a holtpontot, már csak a végére kellett érnünk. Szinte tapintani lehetett az adrenalint. Olyan érzések kavarogtak közöttünk a levegőben, amik erős karokkal ragadtak meg minket, és egy egésszé gyömöszöltek össze. Hallottuk egymás gondolatait:
– Meglesz!
– Mindjárt!
– Tarts ki, Feri! Sikerülni fog!
– Mindannyian tartsunk ki!
– Remélem, elindítottam a felvételt!
– Ne szórakozz má’, Haver!
– Vicceltem, csak kíváncsi voltam, hogyan reagáltok!
Három óra ötvenhetedik percre a finálé hangjai ordítottak a hangfalakból.

****

Az a nap minden másnál elevenebben él bennem azóta is. Nem beszéltünk róla soha senkinek sem. Úgysem hittek volna nekünk. De mi tudtuk, hogy megtörtént. Feleségem, hála istennek, nem vette zokon, hogy délelőtt tizenegykor ott talált rám két barátom – és egyben zenésztársam – társaságában az alagsorban. Sőt! Még örült is neki, és sejtette, hogy ez lesz. Kemény asszony, és hálás vagyok, hogy annak idején nem hagytam magam lerázni. Pedig nagyon azon mesterkedett! Hogyis szokták mondani? „Zsák a foltját?” Erre a mondásra mi vagyunk szerintem a legnagyobb bizonyíték.

Két év telt el azóta az este óta. Már Feri halála előtt is kísérleteztem az írással. Először csak hobbiként írogattam kisebb novellákat, melyekbe a barátaimmal átélt közös kalandjainkat ültettem bele, és teljesen meglepődtem, mikor csak úgy elkezdtek záporozni a pozitív visszajelzések. Megjegyzem, ezt Ildinek köszönhetem, ugyanis mindvégig biztatott arra, hogy csináljam, és a hátam mögött körbeküldözgette az ismerősöknek, akik ugyanezt tették. Hamar hírem ment országos szinten.
Úgy egy fél éve felfigyelt rám egy nevesebb kiadó, és nekik köszönhetően a legelső önálló novelláskötetem már a nyomdai munkálatok végénél jár.
A címe: A kívülállás himnusza.
Ebben úgy gondolom, minden benne van, amit barátaimmal mind a mai napig képviselünk.

Ez a kis történet viszont csak nekik szól. Nem fog szerepelni a kötetben. Ez csak az övék, akik átélték velem ezt a kalandot. Akik ott voltak velem azon a csodálatos napon.
A halál a világon a legszörnyűbb dolog, viszont attól a naptól kezdve szentül hiszem, hogy ha a lélek egyszer végleg elhagyja porhüvelyét, az nem az élet végét jelenti. És hogy mi van odaát? A nyugalomnál is nyugalmasabb élet!

Utolsó lemezünk tizenegy év után végül, korlátozott példányszámban megjelent, hála Haver kiváló munkájának. Személyesen hozta el nekem Nándival karöltve, és hát tartottunk egy kis mulatságot is ennek örömére. Mint kiderült, Pécsett is van egy Tücsök presszó, de közel sem olyan meghitt, mint a miénk odafent Budapesten. Reménykedtünk, hogy Feri ismét megjelenik, de sajnos másodszorra nem kapott kimenőt. Viszont tudtuk, hogy lélekben velünk van.
Sikerült orvosolnunk még egy fontos problémát is. Rendszeresen tartjuk a kapcsolatot az olyan csodáknak köszönhetően, mint az internet világa, és ami a legfelemelőbb változás: Haver végre megbarátkozott egy kis modernséggel! És hogy tetőzzem a dolgokat: évente két-három alkalommal sikerül is találkoznunk!

Miután kismilliószor áthallgattam utolsó lemezünket, a vitrinbe helyeztem, a többi relikvia közé. Nem telik el úgy nap, hogy ne gyönyörködjek bennük.
Ildi mellesleg pont a minap mondta, hogy nagyfiam megtalálta a régi kazettáimat, és nagyon megtetszett neki a Dupla F társulat zenéje. Mit szoktak erre mondani? A vér nem válik vízzé?

Erős természetű ember voltam világéletemben. Haverék néha úgy hívtak, hogy a megtörhetetlen. Aznap este viszont megtörtem. A dalt az ötvennyolcadik percben lezártuk. Vége lett. Elkészült. Haver lekapcsolta a felvételt, és elégedetten összenéztünk. Viszont már csak hárman maradtunk az alagsorban. A fájdalom kegyetlen. Ezt akkor tapasztaltam meg a legjobban. Viszont az a kötelék, ami összefűzött minket abban a néhány utolsó percben, még kerek négy órakor sem veszett el, és mind a hárman tisztán hallottuk, ahogy a hangfalak megszólalnak még egyszer, utoljára:
– Köszönöm, srácok! Vigyázzatok egymásra!

Vigyázni fogunk! Ezt a többiek nevében is ígérem neked, Feri!

Menyhért Béla
Pécs, 2012, május

Szólj hozzá!