Nyáridő
Egy utazás margójára
Gyermek voltam, és már akkor is menni akartam – el innen, előre, valahová, mindenfelé. A kalandorvér családi örökség, minden generációban voltak felfedezők akik megakarták váltani a világot. Azt kérdezed hogy sikerült? Csuda tudja, volt akinek sikerült és volt akinek nem. Száraz tények, hát… ez van…
A Balatont először iskolai kirándulás során láttam – olyan végtelennek tűnt, mint egy óceán, amelynek a partján állva csak a sekély vízig merészkedtem. Úszni nem tudtam, a mélység rettegett titok maradt. Még mindig nem tudok úszni, csak a víz partján téblábolok, nézem a hullámokat és játékosan belepacskolok a vízbe. Így a partján állva barátok vagyunk, de ennél többre nem jutottam.
A nagy utazást a férjemmel tettük meg először – külföldre, velünk az 50 dolláros álomhatár, amit háromévente válthattunk.Vicces ugye? Pedig ez akkor halálosan komoly volt. Istenem, mit tudnak a mai fiatalok erről! Jóformán semmit. Nekik már történelem, nekünk még a valóság keserű tortája volt.
Velence volt a cél. A szívem egy régi vágya – egy leheletfinom gondolat, amelynek ígérete megszépítette a pár napos útra való befizetést. Ma is megdobban a szívem, milyen dallamos a név – Velence, az Adria királynője – minden évben megkoronázza a „vőlegény” vajon mennyi gyűrű lehet a hullámsírban?
A busz este indult, a város fényei furcsa szögből villantak felém, így még nem láthattam őket. Vadidegenek között, de nem volt baj – úton voltunk. Falta a busz a kilométereket, országhatárokon át közeledett a végcél. A cölömpökön ringatózó város, az örök Velence, és én végre láthatom ezt a csodát.
Az éjszakát álomban utaztuk át, a határnál ébredtünk rövid időre, majd újra vissza az álmok közé – hiszen másnap már a gondolák városában lépdelhettünk.
Velencében vaporettóval suhantunk a Szent Márk tér felé – mintha egy film elevenedett volna meg. A főszerep viccesre sikerült, két szót tudtam olaszul – ma sem többet – mille grazie – és szegény csónakos azt hitte hogy értem amit mond. Amúgy mit akartál kérdezni? Hogy jóképű olasz volt? Hát nem – átlagos és kicsit kopasz. Jól van, nem lehet mindenki amorozó.
Galambok köröztek a fejem fölött – de egyik sem „tisztelt meg” váratlan ajándékkal. A világ mintha összehajolt volna ezen a téren – sűrű és lüktető, épp úgy, mint a szív. A tér hullámzott a tömegtől, kicsit szédülten lépdeltünk az emberáron keresztül. Alig vártam hogy egy kis utcába tévedjünk és én végre belélegezhettem a középkori város hangulatát. Éltem itt, vannak róla regressziós emlékeim, és talán a kevés egyike volt amikor szerettem az életet.
A regatta hangja a levegőben vibrált, de az utcák álmatag csöndje megengedte, hogy elmerüljek a középkori árkádok között. Kis boltok, csilingelő ajtók, és emlékek amik várták az új gazdájukat. Nem mozdult a levegő, a kis csatornák halkan simogatták a házak falát. A lepergő vakolat, álmatagon süllyedt el a zöldes vízben.
Egy capuccino – az egyik legjobb, amit valaha ittam. Nem az ital volt különleges, hanem a pillanat. Velence íze egy emlék kikötőjében vár ma is. Annyira szeretném újra élni ezeket a perceket! Talán… egyszer…
Bolyongtunk Muranoban, a sikátorok csendjében, a kis boltokban kutattam – nem tárgyakat, hanem érzéseket. Ha el kellene szaladnom egyszer a gondok elől – Velencébe mennék. Nem végleg, mert a szilárd föld az én valódi otthonom. De egy ideig ott maradnék, minden árkád alatt megpihennék, és a boltok rejtett kincsei közé bújnék. A véglegesség nem nekem való – csak a bolyongás, a pillanatnyi szabadság, a sóvárgás nélküli jelenlét. Bolygó hollandi lennék az élet vége felé. Mi tartana vissza? Megízlelni a pillanatok zamatát, egy futó mosoly, egy cinkos nevetés. A szél ahogyan finoman simogatja a lábam körül libbenő szoknyámat. A tájak, emberek zsongása. Az örökké futó utak mozivásznán, új kalandok várnának.
Sokféle capuccinót ittam azóta, de azt az egyet… azt már sehol sem találom. Talán nem is az íz számított – hanem az, hogy ott voltunk, a város álmodta velünk a napot. Velence azóta is egy kikötő, az emlékeim szigetén. Lassan süllyed a hullámsírba, méltóságteljesen merül majd el benne. Egy királynő csak elegánsan távozhat, koronája és palástja ott lebeg a víz színén. Hosszú hajában millió kagyló érleli az igazgyöngyöt. És amikor végleg elmerül, a sok gyűrű láncot alkot karcsú dereka körül, és egy távoli dallamra táncba kezd.
Utaztunk másfelé is – nem sokat, mert az idő a pénzt és az egészséget lassan elhordta mellőlünk. Ami maradt, az az emlék: egy szabad lépés egy tér közepén, ahol nem Odüsszeuszként vágytam hazatérni – hanem szabadon jártam, és csak voltam.
Az életben kevés az igazán szép pillanat. Amikor úgy kapsz meg valamit, hogy nem kell érte fizetni. Csókkal, öleléssel, kelletlen szerelemmel – csak megkapod és a tiéd. Rengeteg apró öröm villan át napjaink hálóján – mint könnyű pára egy nyári reggelen. De az a mély szépség, amikor belesimulunk az élet gyönyörébe – az ritka, mint a hullócsillag, ami nem csak elég, hanem megmarad szemünk íriszében. Ez is így maradt nekem. Csak egy nap volt – azt hitted hogy több? – ó nem, 24 óra volt, elmentünk, ott voltunk, és a lelkem egy darabja nélkül jöttünk vissza.