Partraszállás

Partraszállás

1.

Mielőtt még egyáltalán felmentem volna abba a bűzlő, steril épületbe Daushoz, a sarkon meg kellett állnom. Vénasszonyok nyara volt, délután négy óra pár perc. Olyan pokoli szél fújt a Madison felől, hogy a sildes sapkámat is majdnem levitte a fejemről. Ott gubbasztott a fagyos betonon egy újságosbódé mellett egy öreg hajléktalan. Olyan elnyűtt, rongyos katonai zubbony volt rajta, amiből a bélést már régen kimarta a nyirok, a kezében meg valami sörfoltos napilapot szorongatott, és rekedt hangon kiabálta a híreket a sietős felnőtteknek, akik persze úgy mentek el mellette, mintha nem lenne holnap.

De nekem esküszöm, azonnal megakadt a szemem a lábán. Ennek a nyomorult, fázó alaknak a lábán egy olyan fekete katonai csizma volt, ami olyan pofátlanul, szinte vakítóan fényesre volt suvickolva, hogy az embernek belesajdult a szíve. Nem tudom, hol szerezte, vagy mivel pucolta ki abban a rohadt kapualjban, de a bőrén úgy csillant meg a sarki neonfény, mintha valami díszszemlére készült volna. Ott álltam a szakadt bakancsommal, és majdnem elsírtam magam a dühtől. Vetettem neki egy negyeddollárost, de a lapot el sem vettem; csak siettem fel a lépcsőn Daushoz, miközben a torkomban már ott lüktetett a gyomorgörcs.

2.

Daus professzor, aki szerint az emberi lélek egy elromlott óraszerkezet, amit néhány jól megválasztott mondattal újra lehet indítani, elégedetten dőlt hátra a bőrfotelében. Az ujjaival piramist formált a mellkasa előtt, és pontosan olyan ritmusban bólintott, mint a falióra ingája.

– Holden, maga nem akar meggyógyulni – mondta, és a hangjában az a tipikus, klinikákon tanult türelem lüktetett. – Az írás nem arra való, hogy emlékművet állítson a borzalmaknak. Arra való, hogy kiürítse a tartályt. Maga viszont makacsul ragaszkodik a salakhoz.

Megigazítottam a zakóm ujját. A bal csuklómon a bőr még mindig kissé szürkés volt a fronton összeszedett rüh nyomaitól, bár a tábor utáni fertőtlenítés óta hónapok teltek el.

– Nem a salakhoz ragaszkodom, Daus. Maga nem érti az írást. Azt hiszi, ez olyan, mint a hashajtó. Beveszi az ember, aztán könnyebb lesz.

– Beszéljen a novellájáról. A fiúról Madisonban. Miért fél a háborútól, ha még el sem vittek senkit a környezetéből?

– Mert nem kell ott lenni ahhoz, hogy az ember érezze a közeledtét. A háború nem a hadüzenettel kezdődik. Hanem ott, amikor az apák elkezdik magyarázni a fiaiknak a vacsoránál, hogy miért kötelességük majd egyszer meghalni valamiért, amiről fogalmuk sincs. Ez a srác a novellámban, ez a fiú egyszerűen hallja a föld morajlását. Mindenki más süket a városban. Ők a ruhák árával vannak elfoglalva, meg azzal, hogy melyik színházban mi megy.

Daus felírt valamit a sárga jegyzettömbjébe. A töltőtolla halkan sercegett a papíron. Ez a hang irritált. A tiszta, mechanikus papírmunka hangja volt ez, a bürokrácia nyelve, ami utólag mindig rendet vág ott, ahol korábban csak a hús és a sár kaotikus pusztulása létezett.

– És miért akarja ezt megmutatni ennek az írónak? – kérdezte anélkül, hogy felnézett volna. Miért pont neki?

– Válasz helyett inkább, visszakérdeztem csak. Olvasta a frontról szóló tárcáit? Amikor arról ír, hogy egy katonát eltalál egy tüzérségi repesz, nem kezd el metaforákat gyártani a hulló falevelekről vagy a hazafias áldozatról. Azt írja: a repesz feltépte a hasfalat, a belsőségek a sárba borultak, a fiú pedig húsz percig kiabált az anyjáért, mielőtt megfulladt a saját vérében. Ez az írás, Daus. A többi csak olcsó iparosmunka, amivel a gyáva emberek nyugtatják magukat a kandalló mellett.

A háború igazi borzalma nem a halál pillanata. A halál gyors, sokszor észrevehetetlen. Egy villanás, egy száraz csattanás a fák felől, és az ember már nincs ott. A borzalom a folytonosságban van. Abban a fásult, mindennapi munkában, amivel a pusztítást megszervezték.

Dachau nem egy csatatér volt, ahol az indulatok egymásnak feszültek. Egy üzem volt. Amikor április végén elértük a kerítést, a legelső dolog, ami feltűnt, a könyvelés pontossága volt.

A barakkok mögötti irodákban ott álltak a tölgyfa asztalok, rajtuk a tintatartók, a precízen vezetett lajstromok. Minden egyes ember, akit elégettek, egy-egy tintavonásként végezte egy sima kartonlapon. A németek nem voltak őrültek a szó klasszikus értelmében.

Nagyon is józan, pedáns tisztviselők voltak, akik hazamentek a családjukhoz, megsimogatták a gyerekeik fejét, miután napközben adminisztrálták a szürke bőrű, éhező testek megsemmisítését.

Ott álltam a harmadik barakk előtt egy fiatal sráccal a szakaszból, Millerrel. Miller még húszéves sem volt, Ohioból jött, és a zsebében mindig ott hordta a barátnője fényképét.

– Holden – mondta Miller, és a hangja úgy elvékonyodott, mint a papír. – Ezek nem élnek. Nézd meg a szemüket. Ezek már nincsenek itt.

– Élnek, Miller. Csak ne bámuld őket úgy, mintha állatkertben lennél – feleltem, de a torkom kiszáradt.

Odajött hozzánk egy férfi. A csíkos ruhája úgy lógott rajta, mintha egy vállfára dobták volna rá az udvaron. Nem kért tőlünk semmit. Csak megérintette a kabátom gombját. Az ujja sárga volt és száraz, a körme helyén csak megkeményedett, fekete sebhely maradt. Nem beszélt angolul, én sem beszéltem az ő nyelvén, de nem is volt szükség szavakra. Abban az érintésben benne volt az egész elátkozott huszadik század: a tiszta, jól táplált, fegyveres világ találkozása azzal a maradékkal, amit a gépezet még nem rágott meg teljesen.

Erről akarok írni. De az írói mesterség, amiről a magazinok beszélnek, egy nagy csalás. Azt tanítják az egyetemeken, hogy a jó prózához ritmus kell, meg választékos szókincs, meg feszültségteremtés. De hogyan teremts feszültséget abból, ami már megtörtént, és ami nem egy történet, hanem maga a rideg, mozdíthatatlan tény? Ha túl irodalmivá teszed a szenvedést, elárulod azokat, akik ott haltak meg a priccseken. Ha csak a puszta tényeket sorolod, mint egy leltáros, akkor meg nem vagy művész, csak egy unalmas krónikás. Ezt a határt kell megtalálni, és ez az, amit egyedül az az író tud, akit New Yorkban keresek.

3.

A szobám ablaka a sarki fűszeresre nézett. Órák óta ültem az asztalnál, a kézirat lapjait rendezgetve. A Slight Rebellion Off Madison nem volt tökéletes. Sok helyen éreztem rajta a saját bizonytalanságomat, azt a dadogást, ami a front óta minden gondolatomat kísérte. De igaz volt. Minden egyes sora abból a félelemből született, amit az ember akkor érez, amikor rájön, hogy a felnőttek világa nem nyújt biztonságot.

A történet főhőse, ez a New York-i fiú, az egyik jelenetben leül egy lány mellé a taxiban, és megpróbálja elmagyarázni neki, miért akar elszökni Vermontba vagy bárhova, ahol nincsenek irodák, nincsenek bankok, és nincsenek katonai behívók.

– Nem érted, Sally? – kérdezi a fiú a szövegemben. – Az a baj, hogy ha egyszer belemegyünk a játékukba, többé nincs megállás. Először csak egy állást vállalsz. Aztán veszel egy autót. Aztán jön egy háború, és azt mondják, muszáj menned, mert a hazádnak szüksége van rád. De valójában csak a gépezetnek van szüksége a testedre, hogy legyen mit a fogaskerekek közé dobni.

A lány persze nem érti. Azt hiszi, a fiú csak hisztis, vagy túl sokat olvas. Pontosan úgy, ahogy Daus professzor hiszi rólam.

Összeszámoltam a lapokat. Húsz oldal. Húsz oldal egy olyan fiúról, aki még nem látta a dachausi kéményeket, de már érzi a füstjüket a levegőben. Ez az, amit meg kell mutatnom az írónak. Ő meg fogja érteni, hogy ez a novella nem egy kamaszos hiszti. Ez egy diagnózis.

Felálltam az asztaltól, a kabátom belső zsebébe süllyesztettem a kéziratot, és elindultam az ajtó felé. A radiátor mögött a csövek még egyszer utoljára megmozdultak, mintha valami nehéz, fémes tárgyat húztak volna végig a falon. Nem néztem vissza. Ha a városban van, megtalálom őt. Ha a Greenwich Village-i törzshelyén ül, vagy ha a lakásán zárkózott el a világ elől, addig fogok várni az ajtaja előtt, amíg ki nem jön.

4.

A szanatórium – amit Daus professzor következetesen „pihenőotthonnak” nevezett, mintha csak egy átkozott nyári tábor lenne, ahol a gyerekek délutánonként limonádét isznak – leginkább egy luxuskivitelű vágóhídra hasonlított. Minden fehér volt, minden csempe fényesre volt pucolva, és a nővérek olyan halkan jártak a folyosón, mintha attól félnének, hogy felébresztik a padló alatt alvó halottakat.

– Holden, maga ma megint nem vette be a sárga pirulákat – mondta Daus, miközben leült a megszokott bőrfotelébe. A szemközti falon egy giccses festmény lógott valami svájci hegyről. Idegesített az a hegy. Olyan tiszta volt, olyan szimmetrikus, amilyen a valóság sosem lehet.

– Nem veszem be őket, Daus. Olyan szagom lesz tőlük, mint a kórházi lepedőknek. Elzsibbad a nyelvem, és ha a nyelvem elzsibbad, nem tudom kimondani a szavakat. Maguk azt akarják, hogy egy csendes, jól nevelt zöldség legyek, aki nem zavarja a látogatókat.

Daus nem mérgelődött. Sosem mérgelődött, ami még dühítőbb volt, mintha pofon vágott volna.
– A szorongásai, Holden. A rohamok. A nővérek mondták, hogy az éjszaka megint a folyosón ült, és a cipőjét bámulta. Mire gondolt?

Megvakartam a csuklómat. A bőröm száraz volt a sok gyógyszeres fürdőtől.

– Arra gondoltam, hogy maguk mindent le akarnak mosni rólam. Azt hiszik, a háború olyan, mint a sár. Hogy ha elég sokáig dörzsölik a bőrömet forró vízzel, akkor egyszer csak előbukkan alóla az a rendes, New York-i fiú, aki a Pencey-be járt. De alatta nincs semmi. A háború nem a bőrömön van, Daus. Benne van a csontjaimban. Amikor leoltotta a lámpát a folyosón, tisztán hallottam a dachausi priccsek recsegését. Nem a fejemben hallottam, hanem a fülemben. És tudja, mi a legrosszabb? Hogy a barakkok szaga keveredik az otthoni szaggal. A gázszaggal.

Daus tolla megállt a papíron. Végre felnézett. A szemében az a hideg, klinikai kíváncsiság csillant meg, amit a boncnokok arcán láttam a frontkórházban.

– Az otthoni szaggal? – kérdezte halkan.

5.

Ha tényleg tudni akarják, az egész családi dolog sokkal korábban tönkrement, mint hogy én egyáltalán megláttam volna az első darab szögesdrótot Európában. A szüleim nem voltak gonosz emberek, erről szó sincs. Apám sikeres ügyvéd volt, nagyszerűen szabott öltönyökben járt, és mindig pontosan tudta, melyik villát kell használni a halhoz a vacsoránál. Anyám meg… nos, anyám szép volt. Olyan törékeny, mint azok a vékony üvegpoharak, amiket csak karácsonykor vesznek elő, és amiket az ember szinte fél megfogni, mert attól tart, hogy a puszta tekintetétől is elrepednek.

De mindketten hamis életet éltek. Egy olyan világot építettek maguk köré a Madison Avenue-n, ami teljesen üres volt. És a végén az az üresség egyszerűen elnyelte őket.

Apám kezdte. Egy keddi napon történt, emlékszem, mert aznap esett az eső, és a Pencey-ben éppen egy borzalmasan unalmas latin dolgozatot kellett volna írnom. Hazajött a tizenkettedik emeletről. Nem hagyott levelet. Az ilyen emberek, mint az apám, nem hagynak levelet, mert a levél az rendetlenség, az magyarázkodás, ő pedig gyűlölte a magyarázkodást. Csak kilépett az irodája ablakán, egyenesen a délutáni táskás, esernyős tömeg közé. Amikor a rendőrség felhívott minket, anyám meg sem szólalt. Csak ült a zongoránál, a billentyűket bámulta, és a kezével azt a fura, ritmikus mozdulatot csinálta, mintha port törölgetne a fáról.

Három héttel később jött az anyám sora. Én otthon voltam, a szobámban feküdtem, és egy könyvet olvastam, amit elvileg vissza kellett volna vinnem a könyvtárba. A ház teljesen csendes volt. Aztán megéreztem. A gázszagot. Olyan volt, mint egy édeskés, nehéz takaró, ami lassan kúszik be az ajtó alatt.

Amikor benyitottam a konyhába, ő ott ült a földön, a sütő mellett. Felvette a legszebb, sötétkék selyemestélyi ruháját, azt, amiben a jótékonysági bálokra járt. A haja tökéletesen meg volt csinálva. Úgy nézett ki, mintha csak arra várna, hogy apám megérkezzen az autóval, és elinduljanak a színházba.

6.

– Maga ezt nem érti, Daus – mondtam, és a hangom elcsuklott, bár próbáltam úgy tenni, mintha mindez egy idegen emberrel történt volna. – Amikor bementem Dachau gázkamráiba, az első dolog, ami eszembe jutott, nem a háború volt. Nem Hitler, nem a nácik, nem a politika. Hanem az anyám konyhája. A sötétkék selyemruha. Ott álltam a felszabadított táborban, a katonáim zokogtak körülöttem, én meg csak arra tudtam gondolni, hogy a világon mindenki ugyanazt a kört futja. Otthon is gáz van, itt is gáz van. Otthon is megölik magukat az emberek az üresség miatt, itt meg gyári futószalagon csinálják ugyanezt. Nincs különbség, Daus. Az egész egyetlen nagy, bűzlő katasztrófa.

Daus professzor lassan letette a jegyzettömböt az ölébe. Láttam rajta, hogy most nem a tankönyvi válaszokat keresi. Kicsit megöregedett az arca az elmúlt öt percben.

– És ezért nem tud írni, Holden? Mert a két dolog összeolvadt a fejében?

– Nem a fejemben olvadt össze, Daus, maga még mindig nem figyel – feleltem, és a kezem megint remegni kezdett, így hát mélyen a zsebembe dugtam. – Az írói mesterség arról szól, hogy különválasztod a dolgokat.

Hogy csinálsz egy szép történetet az egyikből, meg egy szomorút a másikból. De hogyan írjak én a Madison Avenue-i fiúról, aki fél a háborútól, ha tudom, hogy mi vár rá? Ha tudom, hogy az apja leugrik egy épületről, az anyja meg megfullad a konyhában, miközben ő valahol a német sárban fekszik egy lövészárokban?

Felálltam a székből, és az ablakhoz sétáltam. Odakint a szanatórium parkjában egy kertész éppen a leveleket gereblyézte. A szerszám fémes hangon karcolta a kavicsot. Minden egyes karcolásnál összerezzentem. A torkomban ott volt az a fojtogató, száraz érzés, ami mindig a rohamok előtt jön. Olyan, mintha a tüdőm hirtelen összement volna, mintha nem lenne elég oxigén az egész átkozott államban.

– Maga szerint én őrült vagyok, Daus – mondtam, a fémkeretes ablaknak döntve a homlokomat. A hűvös üveg jót tett. – De én csak látom a mintát. Az író, akit meg akarok találni New Yorkban, ő is látja. Ezért ír úgy, ahogy. Ő tudja, hogy a háború nem a fronton végződik, és nem is ott kezdődik. A háború ott van a szüleim hálószobájában, a képmutató vacsorákon, az üres szavakban.

– Holden, üljön vissza, kérem – mondta Daus, és a hangja most először volt tényleg bizonytalan. – Beszéljünk a holnapi napról.

– Nem lesz holnapi nap, Daus. Holnap elmegyek innen. Ha beveszem a sárga piruláit, elfelejtem anyám arcát a konyha padlóján. És ha elfelejtem, akkor végképp senki nem marad, aki emlékezne rá, hogy milyen volt, mielőtt a gáz mindent elborított. Meg kell találnom azt az írót. Meg kell mutatnom neki a novellámat. Mert ha ő is azt mondja, hogy ez csak kamaszos hiszti, akkor esküszöm, én is keresek egy nyitott ablakot a tizenkettediken.

7.

Ha van valami, ami még a Daus-féle szanatóriumnál is képmutatóbb ebben az elátkozott országban, az a magazinok szerkesztősége.
Még a háború előtt, amikor a Slight Rebellion Off Madison első változatát begépeltem azon a kölcsönkapott, nehéz Underwood gépen, elküldtem a The New Yorkernek. Akkor még azt hittem, hogy ott igazi emberek ülnek, akik értenek a szavakból.

Egy szép keddi napon jött a levél. Egy William Maxwell nevű szerkesztő írta – vagy valami hasonlóan hangzatos nevű alak –, és esküszöm, olyan finom, nehéz papírra gépelte, hogy az ember szinte érezte rajta a drága dohány meg a délutáni martini illatát. Azt írta, a novella „briliáns”, „friss” és „kivételes érzékenységgel ragadja meg a modern fiatalság egzisztenciális szorongását”. Így írták, komolyan. Elfogadták. Kaptam egy csekket is, amiből vehettem volna tíz olyan flancos öltönyt, mint amilyenben apám járt a bíróságra. Úgy éreztem magam, mint aki végre talált egy rést a felnőttek betonfalán. Azt hittem, ha a történetem megjelenik abban a fényes magazinban a finom parfümes hirdetések meg a színházi ajánlók között, akkor az emberek a metrón elolvassák, és hirtelen megértik, hogy nem szabad a vágóhídra küldeniük a fiaikat.

Aztán jött Pearl Harbor, én meg hirtelen egy csapatszállító hajón találtam magam Európa felé, a novellám meg ott maradt a szerkesztőség fiókjában.

Akkor jött a második levél, közvetlenül azelőtt, hogy áthajóztunk volna az óceánon.

Ugyanaz a Maxwell írt, ugyanazon a finom papíron, de a hangja már olyan volt, mint egy jéghideg zuhany. Azt írta, hogy „a jelenlegi történelmi helyzetben”, amikor a nemzetnek egységre és morális tartásra van szüksége, nem áll módjukban közölni egy olyan történetet, ami egy olyan fiúról szól, aki retteg a katonaságtól és el akar szökni a kötelesség elől. Azt javasolták, hogy írjam át a végét. Legyen a srác a novellában hazafiasabb. Vagy legalább a végén lássa be, hogy a háború szükséges rossz a demokrácia védelmében.

Ott álltam a kikötőben, a kezemben a levéllel, és legszívesebben belehánytam volna a tengerbe. Akkor értettem meg az egész mocskos mechanizmust. Amíg béke van, addig lehetsz „kivételesen érzékeny”, és beszélhetsz a szorongásaidról, mert az jól mutat a teázók asztalán. De amint a gépezetnek húsra van szüksége, a szerkesztők hirtelen tábornokokká változnak. Letépik a finom álarcot, és megmondják, mit szabad érezned és mit nem. Elutasították, mert az igazság nem volt elég katonás. Mert a rettegés, az a tiszta, őszinte gyomorgörcs, amit a háború gondolatától éreztem, nem illett bele a toborzóplakátok stílusába.

8.

A vonat lassan gördült be a vágányra, és a fékek olyan éles, fojtogató hangon sikoltottak, hogy a fogam is belesajdult. Amikor kiléptem a Penn Station peronjára, a gőz és a nehéz, kormos füst azonnal megülte a torkomat. Otthon voltam. New Yorkban.

A tömeg úgy hömpölygött körülöttem, mintha egyetlen hatalmas, arctalan hernyó lett volna. Mindenki rohant valahova, aktatáskákat szorongattak, újságokat gyűrtek a hónuk alá, és az arcuk olyan szürke és kifejezéstelen volt, mint a dachausi udvar kövezete a hajnali sorakozónál. Senki sem nézett a másikra. Egyenruhás katonák jöttek velem szembe, a vállukon a tengerészgyalogosok jelvényével, és nevettek valami olcsó viccen. Legszívesebben odamentem volna hozzájuk, megfogtam volna a zubbonyuk hajtókáját, és rázni kezdtem volna őket, hogy hagyják abba azt az átkozott, idióta nevetést. Hogy nem tudják, mi jön most? Nem tudják, hogy ez a város, a fényeivel, a taxiördögökkel meg a csillogó kirakatokkal csak egy díszlet, amit bármelyik pillanatban felgyújthatnak?

A kabátom belső zsebében ott lapult a Slight Rebellion Off Madison gyűrött kézirata. A papír szélei már elkoptak az utazástól, a tinta néhány helyen elmosódott a fronton kapott esőtől. A The New Yorkernek nem kellett. Túlságosan félelmetes volt nekik.

De most már nem a magazinok érdekeltek. Elindultam a kijárat felé, fel a lépcsőkön, egyenesen a fagyos New York-i levegőre. Tudtam, hogy a kedvenc íróm valahol ebben a városban van, vagy talán kint, azon a csendes, vidéki részen, ahova elmenekült a világ elől, miután ő is megjárta a frontot. Ő nem a New Yorker finomkodó nyelvéért írt. Ő tudta, milyen az, amikor a szerkesztők cenzúrázzák az ember lelkét a háborús morál nevében. Ha ő elolvassa, és azt mondja, hogy a Madison Avenue-i fiú félelme igazabb, mint az összes győzelmi jelentés, amit a lapok lehoztak, akkor talán újra el tudok aludni anélkül, hogy anyám sötétkék selyemruháját látnám a konyha padlóján.

A sarokig sem jutottam el, amikor a fagyos szél úgy vágott az arcomba, hogy kénytelen voltam behúzódni az első helyre, aminek pislákolt a fénye a neonreklám alatt. Egy koszos, félhomályos kiskocsma volt, a pult mögött egy köpcös, kopaszodó pasas törölgette a poharakat egy olyan ronggyal, ami valószínűleg régebben látott tiszta vizet, mint én a Pencey-t. A levegőben sűrű, olcsó sörszag terjengett, keveredve a nedves kabátok gőzével. Leültem egy sarki asztalhoz, ahonnan ráláttam az utcára, és kértem egy scotch-ot vízzel.

Nem mintha olyan nagyon itatni akartam volna magam, de a kezem még mindig remegett az utazástól, a kabátom zsebében lapuló kézirat pedig szinte égette a bőrömet.

9.

Az asztalon valaki ott felejtett egy gyűrött, sörfoltos napilapot. Gépiesen magam elé húztam, csak hogy ne kelljen a pultos fáradt képét bámulnom. A címlapon egy fiatal lány fényképe volt. Rebecca Schaeffer. Gyönyörű volt, az a fajta tiszta, ártatlan arc, amin még nem látszott a felnőttek világának az a tipikus, mázas romlottsága. Színésznő volt, valami tévésorozatban játszott.

A betűk lassan álltak össze a fejemben, mert a fáradtságtól már összefolyt minden. De ahogy tovább olvastam a cikket, a gyomrom hirtelen egyetlen kemény csomóvá rándult össze. A lányt a saját lakása ajtajában lőtték le, fényes nappal, Los Angelesben. És a gyilkos. A név ott állt a szürke papíron, fekete betűkkel szedve: Robert John Bardo.

Bardo. Esküszöm, a lélegzetem is bennem ragadt. Robert Bardo a Pencey-ből. Vagy talán az egyik előző iskolámból, ahonnan kicsaptak. Ott ültem a kiskocsmában, a bűzlő gőz közepén, és hirtelen tisztán láttam az arcát. Egy fura, magányos, sarokban ülő srác volt, aki sosem beszélt senkivel, és akit a többiek mindig gúnyoltak, mert nem illett bele a menő sportolók meg a gazdag apuci fiai közé. Emlékszem, egyszer még beszéltem is vele a folyosón valamelyik szünetben. Olyan riadt, lázas szeme volt, mint a katonáknak a dachausi drótkerítés mögött, mielőtt teljesen feladták volna. Ő is egy elveszett lélek volt, egy másik olyan fiú, akit a Madison Avenue-i történetembe akartam írni.

De a cikk azt írta, hogy a rendőrség, amikor letartóztatta ezt a szerencsétlen Bardót, talált nála valamit. Nem egy fegyvert – pontosabban azt is, egy nehéz revolvert –, hanem egy könyvet. A zsebében hordta, teljesen szétgyűrve, szétolvasva.

10.

Ahogy ott ültem, és a scotch-os poharat szorongattam, hirtelen mindent megértettem a világról. Robert nem azért lőtte le azt a tiszta tekintetű lányt, mert gonosz volt. Hanem mert a világ elmebaja végül őt is utolérte. A háború, a magány, az az elviselhetetlen üresség, ami anyámat a konyha padlójára küldte, Bardóból gyilkost csinált. A könyv pedig, amit magával cipelt, valószínűleg az egyetlen dolog volt, ami elmondta neki, hogy nincs egyedül a sötétségben. De ő rosszul olvasta a szavakat. Azt hitte, a pusztítással meg tudja menteni az ártatlanságot, pontosan úgy, mint a tábornokok, akik porig égetik a városokat, hogy „felszabadítsák” őket.

Letoltam a maradék viszkit, és otthagytam a lapot az asztalon. A kéziratom még mindig ott nehezedett a zsebemben. Rájöttem, hogy sietnem kell. Meg kell találnom az írót, még mielőtt a New York-i éjszaka engem is olyanná tesz, mint a régi osztálytársam a címlapon. Ha a szavak nem mentenek meg minket, akkor a fegyverek fognak beszélni helyettünk.

Éppen a pultos arcát bámultam – aki még mindig ugyanazzal a zsíros ronggyal kente szét a koszt a fán –, amikor valaki nehézkesen lehuppant a mellettem lévő hokedlire. Olyan szaga volt, mint egy olcsó borospincének, amit elöntött a csatorna, a kabátja meg úgy lógott rajta, mintha egyenesen egy vagonból rángatták volna ki.

Az arca tiszta kráter volt, teli hegekkel meg tág pórusokkal, mintha a sors egy húsklopfolóval intézte volna el a fizimiskáját még gyerekkorában.

– Hé, kölyök – horkantott a pult felé, a hangja úgy szólt, mint a sóder a betonkeverőben. – Adj egy csapoltat. Meg egy feles whiskey-t. A legolcsóbbat. Ne azt a vizezett szart, amit a turistáknak tartasz.

A pultos szó nélkül odalökött elé egy poharat. A pasas felkapta, egyetlen hörpintéssel leküldte, aztán rácsapta a pult fémcsíkjára, és rám nézett. A szeme apró volt és vöröses, de olyan éles, mint a borotva. Észrevette a gyűrt papírlapokat, amik félig kilógtak a kabátom belső zsebéből.

– Író vagy, mi? – kérdezte, és egy koszos körmű ujjal a zsebem felé bökött. – Látom a pofádon azt a tipikus, nyomorult feszültséget. Mindegyikőtök azt hiszi, hogy valami átkozott szent küldetést teljesít, miközben csak a saját taknyotokat akarjátok finom mondatokba csomagolni. Bukowski vagyok. Bár ez neked rohadtul mindegy.

Megigazítottam a sildes sapkámat. Kicsit gáz volt a fickó, de legalább nem az a fajta álszent egyetemi professzor volt, aki a költészetről hadovál, miközben a felesége vasalja a tiszta ingeit.

– Holden – mondtam halkan. – És nem takony.

Bukowski felnevetett. Olyan volt a hangja, mint egy száraz köhögés a sötétben. Kért még egy kört a pultostól, aztán közelebb hajolt.

– Idefigyelj, Holden. Elmondom, hogy kell írni. Ne akarj irodalmat csinálni. Az irodalom a gyáváké. A finomkodó, New York-i kispolgároké, akik a teadélutánokon akarják sajnálni a világot. Ha írsz, ne gondolkodj a ritmuson meg a szép szavakon.
Csak engedd, hogy a gép rágja a papírt. Ha fáj, írd le, hogy fáj. Ha Dachauban hullákat láttál, ne keress rá metaforákat. Írd le a zsíros bőrt, a legyeket, meg azt, hogy legszívesebben pofán vágtad volna az első tisztet, aki megjelent a fényes csizmájában. Az írás nem terápia, kölyök. Az írás egy vágóhíd. Ha nem vagy kész arra, hogy a saját beleidet terítsd ki az asztalra, akkor inkább menj el cipőpucolónak. Annak legalább van értelme.

Ott álltam a pult mellett, a poharamat szorongatva. Ebben a vén rókában volt valami, ami tetszett. Nem akart megjavítani, mint Daus. Nem akart hazafias mázat kenni a dologra, mint a New Yorker szerkesztői.

Bukowski belenézett a sörhabba, aztán egy fura, fáradt fintor futott át az elgyötört képén.

– Salinger? – mormolta, és megvakarta a borostás állát. – Az a szerencsétlen zseni. Őt is szétkapta a front, akárcsak téged. El akarsz menni hozzá? Vidékre ment, kölyök. New Hampshire-be, egy Cornish nevű kis porfészekbe. Épített magának egy faházat a domboldalon, magasan, a fák közé, és felhúzott egy akkora kerítést, hogy még a madarak is meggondolják, átrepüljenek-e felette. Ott ül a sötétben az írógépével, és gyűlöli a várost. Gyűlöli az összes olyan alakot, mint amilyenné te is válhatsz, ha túl sokáig maradsz New Yorkban.

Kihúzta a zsebéből az egyik gyűrött cetlijét, ráfirkált valamit egy tompa ceruzával, majd odalökte elém a pultra.

– Ott van Cornish. Menj el a Grand Centralra, szállj fel az északi vonatra, aztán gyalogolj az erdőben, amíg meg nem látod a drótot. De megmondom előre: ne várj tőle megváltást. Ő sem tudja a választ a kacsákra. Ő csak egy másik katona, aki túlélte a mészárlást, és most próbálja elfelejteni a szagot.

Zsebre vágtam a cetlit.

11.

A Cornish-ba tartó éjszakai vonat kupéja jéghideg volt, és a fűtésből csak valami száraz, fojtogató por szivárgott az ülések közé. Egyedül ültem a sötétben, a homlokomat a fagyos ablaküvegnek döntöttem, és néztem, ahogy New York utolsó fényei lassan elmosódnak a kinti hóesésben. A kerekek ritmikus, monoton kattogása a síneken pont úgy szólt, mint az a régi, nehéz Underwood írógép, amin a novellámat kalapáltam.

Bukowski cetlije a zsebemben volt, a kézirat meg a szívemet nyomta a kabát alatt. De ahogy a sötétség egyre sűrűbb lett odakint, hirtelen nem a dachausi barakkok jöttek elő, és nem is a szerencsétlen Robert Bardo képe a sörfoltos újságból. Valami egészen más jutott eszembe. Valami, ami még a háború előtt történt, amikor még azt hittem, hogy a világon létezhet valami teljesen makulátlan és érintetlen dolog.

12.

Esküszöm, ha csak kimondom a nevét magamban, még most is összeszorul a torkom. Eugene O’Neill, a nagy, ünnepelt drámaíró lánya volt, de ez engem rohadtul nem érdekelt. A drámaírók többsége amúgy is szörnyen álszent alak, akik sötét családi tragédiákat írnak a színpadra jó pénzért, miközben a saját gyerekeikkel szóba sem állnak.
Oona viszont más volt. Tizenhat éves volt, amikor megismertem New Yorkban, a Stork Club nevű flancos helyen, ahova a gazdag, Pencey-féle magabiztos hülyegyerekek jártak apuci pénzét szórni.

Oona nem illett oda, mégis ő volt a középpont. Olyan fekete haja volt, mint a holló szárnya, a szeme meg… nos, az a szem olyan tiszta volt, hogy az embernek kedve lett volna elmesélni neki az összes titkát, amit addig még magának sem mert bevallani. Nem volt rajta az a mázas, rúzsos, giccses New York-i rátartiság, ami a legtöbb lányt olyan elviselhetetlenné tette. Amikor nevetett, nem azért nevetett, hogy észrevegyék, hanem mert tényleg jól érezte magát. Azonnal bele szerettem, esküszöm, az első tizedmásodpercben. Úgy éreztem, ő az a lány, akivel el lehetne menni Vermontba egy kis faházba, ahol nem kellene többet képmutató felnőttekkel beszélni, és ahol nem kellene rettegni a közelgő katonai behívóktól.

Leveleket írtam neki. Hosszú, zagyva, de teljesen őszinte leveleket küldtem a Pencey-ből, amikben nem a jegyeimről meg a meccsekről hablatyoltam, hanem a Central Park kacsáiról, meg erről a Madison Avenue-i fiúról, akit a novellámban formálgattam. És ő válaszolt. Kedves, finom kézírással írt, és egy darabig tényleg azt hittem, hogy van egy közös világunk, egy olyan menedék, ahová a háború elől el lehet bújni.

Aztán jött az a nyár, közvetlenül a frontra indulásom előtt.

Találkozni akartam vele a városban, hogy megmutassam neki a kézirat első változatát, és elmondjam neki, hogy miatta akarok visszajönni abból a mocskos Európából. De Oona addigra már nem New Yorkban járt fejben. Hollywoodba készült. A hírnév, a mozi, meg az az egész csillogó, bűzlő kaliforniai hazugság teljesen elszédítette.

Az utolsó találkozásunk egy elegáns sarki kávézóban volt a Plaza mellett. Ott ült velem szemben, de a szeme már nem volt olyan tiszta, mint régen; fátyolos volt az ambíciótól. Amikor elővettem a gyűrött papírjaimat, alig nézett rájuk.

– Holden, te olyan gyerek vagy még – mondta, és a hangjában az a tipikus, leereszkedő felnőtt tónus volt, amitől a legjobban okádni tudnék. – A világ változik. Háború lesz, és mindenkinek meg kell találnia a maga helyét. Én színésznő leszek. Nem élhetek a te kis kitalált, rettegő világodban.

Aztán otthagyott. Egyszerűen felállt, finoman megérintette az arcomat – ami olyan volt, mintha egy darab jéggel simítottak volna végig –, és kisétált az ajtón. Nem sokkal később, miközben én már a normandiai sárban feküdtem és a repeszek elől próbáltam a földbe kaparni magam, megtudtam a hírt. Oona Hollywoodban feleségül ment Charlie Chaplinhez. Egy olyan pasasithoz, aki kétszer olyan idős volt, mint ő, és aki abból élt, hogy vicces bajusszal ugrándozott a némafilmekben.

Akkor értettem meg, hogy Oona is megadta magát a gépezetnek. Ő is a flancolást választotta, a reflektorfényt meg a hollywoodi kamu-világot a valódi, fájdalmas igazság helyett. Az a tiszta lány, akit szerettem, meghalt abban a pillanatban, amikor felszállt a Los Angeles-i vonatra.

A vonatunk hirtelen nagyot zökkent, és a kalauz rekedt hangon kiáltotta be a folyosón a megálló nevét. Közeledtünk az északi erdők felé. Letöröltem a párát az üvegről. Odakint már csak a sötét fenyvesek álltak a hóban.
13.

Ha van valami, ami még magánál az öngyilkosságnál is borzalmasabb és képmutatóbb, az a temetés. Különösen egy olyan puccos, Madison Avenue-i temetés, ahol az emberek nem azért sírnak, mert hiányzik nekik a halott, hanem mert a fekete ruha vékonyít, és mert illik szomorú arcot vágni a kamerák előtt.

Apámat és anyámat egyszerre búcsúztatták, alig egy hónappal azután, hogy visszajöttem Európából. Az időjárás persze pontosan olyan volt, mint egy rossz hollywoodi filmben: fagyos, szürke novemberi eső szitált, a temető pázsitja meg olyan volt, mint a dachausi udvar sárga, feláztatott talaja. Ott álltam a tiszta egyenruhámban, a kitüntetéseimmel, amiket legszívesebben bedobtam volna az első nyitott sírgödörbe, és néztem a rengeteg fekete esernyőt. Úgy néztek ki felülről, mint a bűzlő, hatalmas bogarak, amik rácsatlakoztak a szüleim emlékére.

A szertartást egy fura, hideg tekintetű pap vezette. Olyan hangon beszélt apám „igazságkereséséről” meg anyám „törékeny lelkéről”, mintha valami színházi darabot olvasott volna fel. Egyetlen szót sem szólt a tizenkettedik emeletről való ugrásról, sem a konyha padlóján terjengő édeskés gázszagról. Náluk a halál is csak egy tiszta, jól megfogalmazott paragrafus volt.

Aztán, amikor a tömeg elkezdett szivárogni a limuzinok felé, odalépett hozzám egy idős, alacsony asszony. Sosem láttam még azelőtt. Olyan nehéz, sötét gyapjúkabátot viselt, aminek az anyaga még a régi világból származott, az arca pedig teli volt mély, kemény ráncokkal – de nem olyanokkal, mint az amerikai nők feszített, masszírozott arcbőre, hanem olyanokkal, amiket a valódi, megélt történelem vájt a húsba.

– Holden – mondta, és a hangjában volt egy fura, guruló, kelet-európai akcentus. – Én Ilona vagyok. Anyád unokatestvére. Budapestről jöttem, még a háború előtt.

Megigazítottam a katonatiszti sapkámat. Nem fűlött a fogam a családi jópofizáshoz, de ebben a nőben volt valami, ami miatt nem tudtam ott hagyni. Nem volt rajta az a mázas New York-i álszentség.

– Nem tudtam, hogy vannak rokonaink Magyarországon – mondtam, miközben a cipőm sarkával a sárga leveleket rugdostam.

Ilona rám nézett, és a szeme hirtelen olyan szomorú lett, mint a dachausi drótkerítés mögötti embereké. Kinyitotta a táskáját, elővett egy megsárgult, régi fényképet, amin egy fura, idegen ház állt egy folyó partján, és a kezembe nyomta.

– Sok mindent nem tudsz, Holden. Apád és anyám mindent el akartak temetni, amikor megérkeztek New Yorkba. Új nevet vettek, új életet hazudtak maguknak. Te egész életedben abban a hitben éltél, hogy zsidók vagyunk, ugye? Hogy a családunk a régi, askenázi gyökerekből ered, és azért jöttünk el Európából, ami ott történt.

– Igen – feleltem, és a gyomrom hirtelen megint egyetlen kemény csomóvá rándult. – Mindig ezt mondták. Apám ezért beszélt annyit a származásról, meg a jogról.

Ilona megrázta a fejét, és a szája sarka keserűen megrándult.
– Nem, Holden. Egyetlen csepp zsidó vér sincs benned. Katolikusok vagyunk, régi magyar kisnemesi család sarjai. Apádék nem az üldöztetés elől menekültek el Európából. Azért jöttek el, mert apád sikkasztott a budapesti bankban, ahol dolgozott, és el kellett tűnniük a törvény elől. Az egész zsidó identitás, az a nagy, tragikus, üldözött póz, amit itt New Yorkban magukra öltöttek, csak egy jelmez volt. Egy tökéletes álcázás. Mert ebben a városban könnyebb volt egy tragikus sorsú, menekült értelmiséginek lenni, mint egy szimpla, köztörvényes európai bűnözőnek.

Ott álltam a szakadó esőben, a kezemben a régi magyar fotóval, és esküszöm, azt hittem, elájulok. Az egész életem, az a fura, belső büszkeségem, a szorongásom a származásom miatt – mind egy ordas nagy, bűzlő hazugság volt. Apám nem egy elveiért harcoló, üldözött zseni volt, hanem egy piti tolvaj, aki egy ablakon át menekült el a saját üressége elől. Anyám nem a világ gonoszságába halt bele, hanem abba, hogy a jelmez, amit viselt, túl szűk lett a számára.

14.

Amikor a vonat most zökkenve megállt a sötét, havas New Hampshire-i éjszakában, és a kalauz bekiáltotta, hogy megérkeztünk Cornish-ba, hirtelen még nehezebbnek éreztem a kabátom zsebében lapuló kéziratot. A Slight Rebellion Off Madison egy olyan fiú félelmeiről szólt, akinek összeomlott a világa.

De most már tudtam, hogy az a világ soha nem is létezett. Minden kamu volt. Az iskola, az Oona iránti szerelem, a családom, még a saját nevem és vérem is.

Kiléptem a vonat ajtaján a fagyos, térdig érő hóba. A szél azonnal az arcomba vágott, de már nem bántam. Elindultam a sötét erdő felé, Salinger háza irányába. Ő is katona volt, ő is látta a táborokat. Meg kell neki mutatnom a novellát, mert ha ő sem mondja azt, hogy a szavaknak van valami valóságos értéke a családi és történelmi hazugságok mögött, akkor esküszöm, nincs miért visszamennem New Yorkba.

15.

Ott gyalogoltam a Cornish-i erdőben, a térdig érő, szűz hóban, és a lábam már annyira átázott a rohadt katonai bakancsban, hogy egyáltalán nem éreztem a lábujjaimat. A szél úgy vágott át a fenyőfák között, mint egy éles bajonett. De a fejemben nem a hideg járt, hanem az a legutolsó dolog, amit Salingertől olvastam, közvetlenül azelőtt, hogy elhagytam volna a Daus-féle szanatóriumot.

Egy egészen fura, elmebeteg történet volt, az a címe, hogy Hapworth 16, 1924. A The New Yorker hozta le – persze, ki más –, és esküszöm, az egész egyetlen hatalmas, végtelennek tűnő levél volt. Egy hétesztendős kisfiú, Seymour Glass írta a szüleinek egy nyári táborból. De ez a Seymour nem olyan volt, mint a többi normális, tiszta tekintetű gyerek, aki hazasírja magát a csaláncsípések vagy az unalmas tábortüzek miatt. Ez a hétfves kölyök úgy írt, mint egy nyolcvanéves, megfáradt egyetemi professzor, aki már az összes létező könyvet elolvasta a világon, és akinek a lelke már azelőtt megrohadt, hogy egyáltalán megtanult volna rendesen borotválkozni.

Órákig ültem felette a szanatóriumi ágyamon, a lámpafénynél, és a betűk szinte beleégtek a szemembe.
Seymour a levélben könyveket követelt a szüleitől – Tolsztojt, Maupassant-t, meg mindenféle unalmas, ókori latin és görög szerzőket –, és olyan hosszan, pedánsan magyarázott az emberi esendőségről, meg a test bűneiről, hogy az embert tőle is elkapta az a tipikus gyomorgörcs.

Daus professzor persze meglátta nálam a magazint, és azonnal ki akarta tépni a kezemből.

– Holden, maga megint ezt a depresszív szemetet olvassa – mondta azzal a klinikákon tanult, irritáló hangján. – Ez a szöveg teljesen formátlan. Egyetlen hatalmas, hisztis monológ az egész. Nincs benne se szerkezet, se cselekmény. Miért érdekli magát ennyire?

– Mert maga süket hozzá, Daus – feleltem neki, és szorosabban magamhoz öleltem a lapokat.

– Maga nem látja, mi van a sorok mögött. Ez a hétves kisfiú a levélben valójában nem a könyvekről beszél. Hanem arról, hogy már most, hétévesen tudja, mi vár rá ebben az elátkozott világban. Tudja, hogy a felnőttek világa egy bűzlő csapda, és hogy a zsenialitása nem fogja megvédeni őt. Salinger nem egy kisfiút írt le. Hanem saját magát, aki ott ül Cornish-ban, és a saját gyerekkorába menekül vissza a háború borzalmai elől.

Ezért volt az a novella olyan elviselhetetlenül hosszú és részletező. Mert ha az ember túl gyorsan ér a mondat végére, akkor kénytelen felnézni a papírból, és akkor hirtelen megint a valóságot látja. Akkor megint ott vannak a dachausi kémények, anyám gázszagú selyemruhája, meg az a hír Robert Bardóról a sörfoltos újságban.

Salinger azért nyújtotta meg azt az átkozott levelet, hogy addig se kelljen a jelennel foglalkoznia. Írással épített magának egy falat a sötétség ellen.

16.

Ahogy most kikanyarodtam az erdő sűrűjéből, a fák között hirtelen feltűnt a magas, fekete drótkerítés, pontosan úgy, ahogy Bukowski mondta a kocsmapultnál. A kerítés mögött, a domboldalon állt a kis faház, a havas tető alatt pedig egyetlen ablakból pislákolt a sárgás, meleg fény.

Megálltam a drótnál. A kabátom zsebében ott lapult a Slight Rebellion Off Madison, a kezem megint remegni kezdett, de most nem a hideg miatt. Rájöttem, hogy én is pontosan azt csinálom, amit Seymour abban a Hapworth-i levélben. Írok, és a szavakkal próbálom visszatartani a világot attól, hogy teljesen megőrjítsen.

Ott álltam a fagyos vaskapu előtt, a kezem a csengő gombján felejtve, de a csilingelés hangja valahogy elhalt a nehéz, téli csendben. Semmi sem mozdult a faház felől. Ám ekkor, a kerítés melletti kis ösvény felől, ami valószínűleg a lenti falu felé vezetett, halk léptek ropogása hallatszott a hóban. Két alak bukkant elő a fák közül: egy fiatal srác meg egy lány. Legfeljebb tizennyolc évesek lehettek. A fiú egy flanelinges, nehéz kabátot viselt, a lány meg egy fura, élénkpiros sálat, amibe teljesen beleásta az állát, hogy ne fújjon be a szél.

Nem vettek észre a sötétben, a kerítés tövében állva. Elmentek mellettem, és a szél tisztán idehozta a szavaikat.

– Nem tudom, Peter – mondta a lány, -az egész olyan céltalannak tűnik. Apád azt akarja, hogy menj egyetemre, anyád meg állandóan azokat a flancos estélyeket szervezi, mintha semmi sem változott volna a világban. De én… én egyszerűen nem látom a holnapot.

– Ugyan már, Lucille – felelte a srác, és megpróbált olyan magabiztos, férfias hangon beszélni, amit a mozikban látott a hősöktől, de a hangsúlyán érződött, hogy legszívesebben ő is elsírná magát a bizonytalanságtól. – Csak túl sokat gondolkodsz. Be kellállni a sorba, és kész. Mindenki ezt csinálja.

Lassan elhaladtak, a hangjukat elnyelte a havas fenyves, de az a néhány mondat úgy talált el, mintha egy tüzérségi repesz repült volna át a mellkasomon. Istenem, azok a hangok. Azok a tipikus, felszínes, mégis halálosan kétségbeesett mondatok.

Azonnal eszembe jutott egy másik történetem. Nem a Slight Rebellion Off Madison, hanem egy sokkal régebbi. A címe az volt, hogy The Young Folks. Még huszonegy évesen írtam, a háború és Dachau előtt, amikor még a Pencey-ből való kibukásom után egy olcsó New York-i albérletben húztam meg magam. Egy egyetemi irodalmi pályázatra szántam, amit valami nagyképű, flancos magazin hirdetett meg a fiatal tehetségeknek.

Az a novella pontosan ilyen alakokról szólt. Egy bálról, egy unalmas, füstös koktélpartiról, ahol egy Edna nevű lány és egy Jameson nevű srác ülnek a lépcsőn, kezükben melegedő italokkal, és olyan borzalmasan üres, álszent dolgokról beszélgetnek, hogy az embernek szinte megszakad a szíve a sajnálattól.

Mert a szavaik mögött nem volt semmi, csak az a szörnyű rettegés attól, hogy mi lesz, ha a zene elhallgat, a fényeket leoltják, és ott maradnak egyedül a felnőttek jéghideg, hazug világában. Olyan tisztán láttam őket akkor, mint a napfényt.

De azt a novellát senki sem olvashatta. Egyik este, amikor a szüleim Madison Avenue-i lakásában jártam, még a frontra indulásom előtt, otthagytam a kéziratot a nappali asztalán, egy halom luxusdivat-magazin és apám bírósági aktái között. Anyám, abban a tipikus, hisztérikus rendmániájában, ami a gázszagú végzetéig kísérte, egyszerűen megfogta a lapokat, és bedobta őket a szemétégetőbe. Azt hitte, csak valami firkálmány. Amikor számon kértem, csak megvonta a vállát.

– Holden, drágám, csak papírhulladék volt – mondta, miközben a körmeit reszelte. – Ha annyira fontos, megírod még egyszer. Különben is, egy rendes fiú nem ír ilyen lehangoló dolgokat a fiatalokról. A fiataloknak boldognak kell lenniük.

Mekkora egy ordas, bűzlő hazugság. Az a kézirat ott égett el a ház pincéjében, és vele együtt égett el az a hitem is, hogy a családomban bárkit is érdekel, mi van a fejemben.

17.

A kerítésen túl hirtelen kattant egy zár. A faház nehéz tölgyfa ajtaja lassan kinyílt, és a verandára kilépett egy magas, vékony alak. Egy régi, kopott katonai zubbonyt viselt, a vállai kissé leroskadtak, a kezében pedig egy bögre gőzölgő kávét tartott. Nem szólt egy szót sem, csak megállt a sárgás fényben, és a sötét, havas erdő felé nézett – egyenesen oda, ahol én álltam.

18.

A tölgyfa ajtó halkan csukódott be a hátam mögött, és abban a szent másodpercben a kinti, fagyos világ összes zaja – a szél süvítése a fenyők között, a távoli vonat kerekeinek ritmikus kattogása – teljesen elnémult. Odabent sötét volt, csak a kandallóban ropogó fahasábok vöröses fénye vetett hosszú, fura árnyékokat a fenyőfa falakra. A levegőben meleg volt, de nem az a fojtogató, gyógyszerszagú meleg, mint a Daus-féle szanatóriumban. Olyan illat volt, mint a friss kávé, a dohányfüst meg a nehéz, régi könyvlapok.

Hogy pontosan mi történt ott bent, az asztalnál, vagy hogy miként ültünk le egymással szemben azon a két kopott, katonai pokróccal letakart fotelen, azt ne várjátok, hogy részletesen leírjam. Nem fogom elmondani. Vannak dolgok, amiket ha az ember szavakkal próbál körbehatárolni, olyan, mintha a Central Park befagyott tavát akarná elvinni a zsebében: mire hazaérsz, semmi sem marad belőle, csak egy adag hideg, piszkos víz.

Nem mesélem el, mit mondott, amikor meglátta a kabátom alól előhúzott, gyűrött, dachaustól szagló Slight Rebellion Off Madison kéziratát. Azt sem, hogy a saját, fronton szerzett remegő kezével hogyan lapozta át a sorokat a rettegő Madison Avenue-i fiúról, miközben a kávésbögréjét szorongatta. Vagy hogy szóba került-e az a szerencsétlen hétves Seymour Glass a Hapworth-ből, esetleg az a kislány, a Lucille abban az élénkpiros sálban, akit az imént hallottam az erdőben. Vagy a szüleim. Az anyám sötétkék selyemruhája meg a konyhai gáz édeskés szaga.

Nem mondom el. Az irodalmi mesterségről meg a háborúról sem mesélek többet, mert az az ember ott, a kopott zubbonyában, a csendjével többet mondott el minderről, mint a The New Yorker összes ficsúr szerkesztője együttvéve. Csak ültünk ott, két egykori katona, akik tudták, hogy a szavak néha nem fegyverek, hanem az utolsó nyomorult mentsvárak a teljes megőrülés ellen.

19.

Amikor eljöttem onnan, a kézirat már nem volt a zsebemben. Ott maradt az asztalán, egy nehéz, öntöttvas tintatartó mellett.

Most meg itt ülök a Grand Central pályaudvar egyik sarki padján. Odakint már hajnalodik, a New York-i betondzsungel lassan ébredezik, a sarki fűszeresek pakolják ki a ládákat, a táskás, jól nevelt felnőttek meg rohannak az irodáikba, mintha az életük múlna rajta. Nézem a cipőm orrát, és esküszöm, olyan fáradt vagyok, mint még soha.

De van egy dolog, amit megtanultam ebből az egész elátkozott utazásból, és ezt az egyet talán még elmondhatom maguknak. Hogy soha senkinek ne meséljek el semmit. Mert ha egyszer elmesélem a dolgokat – ha beszélni kezdek a Daus-féle szanatóriumról, a büdös kiskocsmáról, a kráteres arcú Bukowskiról, vagy akár Oona O’Neill fekete hajáról és Chaplinről –, abban a szent pillanatban mindenki átkozottul hiányozni kezd. Még a legbosszantóbb alakok is. Még az az öregember is Dachauból, aki szótlanul bámulja a fényesre pucolt csizmámat.

Móritz Mátyás
2026. Július 31.
Budapest, Csepel