Ezek a napok, ezek a fáradt, kiürült, kiégett, zörgő, lelassult, elkeseredett nyár végi napok. Vége a nyár ígéretének, ami nem történt meg, arról végleg lemondhatunk. Ezek a búcsú napjai, amikor észrevesszük, hogy leomlott a hőkupola, felhúzzuk a redőnyöket, szélesre tárjuk az ablakokat, újra kapunk levegőt, s amíg vártunk, valahogy elmúltak a remények, a vágyak. Tele ettük magunkat kimondhatatlan nevű csepegő fagylalttal, forró lángossal, beteltünk a parti sétány pazar látványával, meguntuk a homokpadok vakító fehérségét, az arany alkonyat ragyogását, a strandok hűsítő szellőit, a napfogyatkozás egyediségét és már nem okoz akkora örömöt a lábbujjaink közül kiguruló homokszem. Szemben a folyó túloldalán a fák már nem hullámoznak olajzölden, álmosan és szomjasan pislognak, a levelek remegve készülnek utolsó útjukra, búcsúzkodnak, ahogy mi is a hely szellemétől, a terasztól, a kávéháztól, a kerttől, egy életérzéstől, egy életszakasztól, egy állapottól. A helyébe valami új, szomorú, ködös, nyirkos és szorongató korlátozottság költözik.
