Lényeg a …
“Szeptember van. A legtöbb napon még meleg az idő, mintha óvatosan kúszna a természet a nyárból a tél felé, de hajnalban kutyasétáltatás közben már csípkedi a bőrünket a hűvös őszi szellő. A legtöbben keseregnek az elmúlt nyár és a közelgő tél miatt és észre sem veszik a kettő közötti átmeneti időt. Számomra nem az elmúlást jelképezi, sokkal inkább az újjászületést. Mintha lépésről lépésre haladva az idő apránként osonna a napok alatt az elmúlás irányába. Alig észrevehető, aprócska léptekben engedi a természet elhervadni a virágokat, elszáradni a leveleket, egyesével elhullajtani, majd rövid pihenő után még szebb, még nagyobb, még színesebb pompában visszatérni. A naptár is a vég kezdetét sugallja, hiszen az év második felében már az év vége felé haladunk. Engem szeptemberben már elkap a számvetés egy formája, és megvizsgálom, mennyit haladtam, merre tartok, mit szeretnék még a hátralévő hónapokban. Listát írok, hogy mit kell még megtennem, mit szeretnék még teljesíteni, hogy tavasszal én is újjászülethessek a körülöttem lévő világgal párhuzamosan. Része vagyok, része akarok maradni, tartani a lépéseket.
Annyira lenyűgöző… olyan sokszor hisszük azt, hogy csak nagy lépésekben, látványos változásokkal lehet előre haladni, és elfeledkezünk az apróságokról…az ősz arra emlékeztet minket, hogy a kicsi is számít, néha a kevés a pont elég, lényeg a haladás. “
— Hát ennek semmi értelme, nagy szavak halmaza mondandó nélkül. Az írásból amúgy sem lehet megélni, neked meg ez amúgy sem megy úgy látom. Elég nagy vagy már, térj észhez és válassz valami rendes szakmát.
— Ezt nem én írtam Apa, az újságból olvasok fel neked, ahogy kérted.
— Akárki is írta, az sem tud írni, ennyi hülyeséget összehordani? Kész röhej!… Ez írás? Így csinálják manapság? Na mondhatom gyönyörű jövő elé nézünk. Dolgozni ki fog? Kinek képzeled Te magad? Azt hiszed jobb vagy, mint én? Azt hiszed?
— Te kérted, hogy olvassak fel neked, mert nem találod a szemüveged.
— Szóval már hülye is vagyok, meg feledékeny?! Hát ilyennek neveltelek? Na takarodj a szemem elől.
Emlékszem felfelé a lépcsőn még hallottam az üvegek koccanását a szekrényben, kereste az eldugott konyakot. Szerettem ezt a hangot, akkor legalább kidőlt, és csend volt. Szerettem a csendet, kár, hogy az nálunk sosem tartott sokáig.
Még évek múltán is gyakran eszembe jut a sok kritika, hallom a fülemben a szüleim mondatait, hogy mennyire nem érek semmit, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy elviselnek engem, mert kibírhatatlan vagyok. Hogy soha nem fogom vinni semmire, mert gyenge vagyok, buta és egész életemben teher leszek másoknak, mert nem érek semmit. Bezzeg a testvéreim…
Ősz volt, szeptember, amikor eluntam az otthoni helyzetet és leléptem. Akkor is ősz volt, amikor öt év múlva a kislányommal a karomban elhagytam az otthonomat, mert úgy éreztem többet érdemlek annál, amit az apja adni tudott nekem. Négy év múlva is ősz volt, amikor az elveim miatt egy mozdulattal engedtem le a lejtőn a karrierem, és egy évre rá is ősz volt, amikor egy bántalmazó kapcsolat után kellett újrakezdenünk a lányommal. Életem során sokszor és sok nehéz helyzetben ősz volt. Hideg, kemény ősz volt.
És most is ősz van. De most varázslatos és boldog ősz van. Reményekkel és vágyakkal teli ősz van. Mert lépésről lépésre haladva, minden kemény ősz után eljött a még keményebb tél, de idővel megérkezett a tavasz. Az életem is egyre szebb, színesebb fényekben pompázott évről évre. Teljesen mindegy hányszor hal meg egy kicsit az ember lánya élete során, az ősz csodája abban rejlik, “hogy a kicsi is számít, néha a kevés a pont elég, lényeg a haladás.”