Ráérősen ballagott ki a gangra. A kinti szél egyből belekapott a rövidre hagyott és a régmúlt divat alapján ondolált fürtökbe. A lakásban szólt a rádió, éppen Máté Péter Hull az elsárgult levél című dalát játszották. Ez adta az ötletet az idős hölgynek, hogy a főzés és rádióhallgatás közben kilépjen a gangra.
Az udvarközepén ugyanis egy fa árválkodott, amelyet szeretettel nézett most is. Bokor volt körülötte néhány, és virágok, főleg a földszinti lakóknak köszönhetően, akik már nyugdíjasként ráértek a ház belső udvarát hobbiból gondozni. Hiszen az a kis mozgás nekik is jót tesz, a szemüknek jó a látvány, idejük meg annyi, mint a pelyva, mert a gyerekek, unokák a saját maguk ügyei után rohannak és csak ritkán nyitják rá az ajtót az idős rokonokra.
Egy erősebb széllökés újfent megrázta a fát, és a színes levelekből álló, az elmúlást idéző „eső” újabb adag avarnak valót helyezett a fáról a fa alá. „Hull az elsárgult levél, sír a fáradt őszi szél…” – dalolta Máté Péterrel együtt a refrént, miközben elmerengett. „Hiszen nem is sír ez a szél! Inkább játszik, bolondozik, még egy magamfajta vénasszonnyal is kikezd, no!” – igazította helyre az egyik túlságosan megcibált tincsét. „Még jó, hogy ez a fa itt védve van a nagy széllökésektől! Olyan kis csenevész volt, mikor a Maris ideültette, azt hittük, két évet nem fog bírni, aztán tessék! Milyen szép, nagy a lombja már! Nyáron is milyen kényelmes kiülni alá a kis sámlin, és ott csacsogni a többiekkel. Hiába, no, öreg ház, terebélyes fa, öreg asszonyok alatta… Mind a falusi asszonyok, csak városi környezetbe plántálva! Az ember ugyanolyan, no, akárhová veti is a sorsa! Emlékszem édesszüléim kertjében a hatalmas diófára! Gyerekként azon is lehetett fára mászni, nyáron kellemes árnyat adott, ősszel a diót vertük róla, télen a madáreleséget akasztottuk ki a tollasoknak… Sőt, hintázni is lehetett rajta! De jó, hogy ez eszembe jutott! No, hétvégén, ha jön a fiam a kisonokáimmal, majd szólok is neki, hogy hozzon kötelet, mert én biza’ lemegyek velük ide hintázni, csak tudják meg, hogy hintázott a mama fiatalon! Mikor, ha nem most, hiszen fiatalabb nem leszek, ők is csak nőnek, oszt’ elszalad az idő, mint a szél a falevelekkel… Jajj, a tészta!” – szaladt vissza, de nem sikerült túlfőznie a tésztát, hiába félt tőle.
Ellenben Máté Péter még mindig az elsárgult, hulló falevelekről énekelt. Egy mozdulattal kikapcsolta a rádiót. „Még hogy elmúlás! Keseregni minek azon, amin úgysem lehet változtatni? Addig élvezzük, amit az élet ad, amíg lehet!” Azzal rázendített enyhén hamisan, de annál több átéléssel egy másik Máté Péter-nótára: „Most élsz, most örülj, hogy szép a nyár, most örülj, hogy van ki vár, és a két karjába zár…” Közben pedig tervezgetni kezdte, milyen süteménnyel várja majd hétvégére az unokákat…
Az udvarközepén ugyanis egy fa árválkodott, amelyet szeretettel nézett most is. Bokor volt körülötte néhány, és virágok, főleg a földszinti lakóknak köszönhetően, akik már nyugdíjasként ráértek a ház belső udvarát hobbiból gondozni. Hiszen az a kis mozgás nekik is jót tesz, a szemüknek jó a látvány, idejük meg annyi, mint a pelyva, mert a gyerekek, unokák a saját maguk ügyei után rohannak és csak ritkán nyitják rá az ajtót az idős rokonokra.
Egy erősebb széllökés újfent megrázta a fát, és a színes levelekből álló, az elmúlást idéző „eső” újabb adag avarnak valót helyezett a fáról a fa alá. „Hull az elsárgult levél, sír a fáradt őszi szél…” – dalolta Máté Péterrel együtt a refrént, miközben elmerengett. „Hiszen nem is sír ez a szél! Inkább játszik, bolondozik, még egy magamfajta vénasszonnyal is kikezd, no!” – igazította helyre az egyik túlságosan megcibált tincsét. „Még jó, hogy ez a fa itt védve van a nagy széllökésektől! Olyan kis csenevész volt, mikor a Maris ideültette, azt hittük, két évet nem fog bírni, aztán tessék! Milyen szép, nagy a lombja már! Nyáron is milyen kényelmes kiülni alá a kis sámlin, és ott csacsogni a többiekkel. Hiába, no, öreg ház, terebélyes fa, öreg asszonyok alatta… Mind a falusi asszonyok, csak városi környezetbe plántálva! Az ember ugyanolyan, no, akárhová veti is a sorsa! Emlékszem édesszüléim kertjében a hatalmas diófára! Gyerekként azon is lehetett fára mászni, nyáron kellemes árnyat adott, ősszel a diót vertük róla, télen a madáreleséget akasztottuk ki a tollasoknak… Sőt, hintázni is lehetett rajta! De jó, hogy ez eszembe jutott! No, hétvégén, ha jön a fiam a kisonokáimmal, majd szólok is neki, hogy hozzon kötelet, mert én biza’ lemegyek velük ide hintázni, csak tudják meg, hogy hintázott a mama fiatalon! Mikor, ha nem most, hiszen fiatalabb nem leszek, ők is csak nőnek, oszt’ elszalad az idő, mint a szél a falevelekkel… Jajj, a tészta!” – szaladt vissza, de nem sikerült túlfőznie a tésztát, hiába félt tőle.
Ellenben Máté Péter még mindig az elsárgult, hulló falevelekről énekelt. Egy mozdulattal kikapcsolta a rádiót. „Még hogy elmúlás! Keseregni minek azon, amin úgysem lehet változtatni? Addig élvezzük, amit az élet ad, amíg lehet!” Azzal rázendített enyhén hamisan, de annál több átéléssel egy másik Máté Péter-nótára: „Most élsz, most örülj, hogy szép a nyár, most örülj, hogy van ki vár, és a két karjába zár…” Közben pedig tervezgetni kezdte, milyen süteménnyel várja majd hétvégére az unokákat…
Kedves történeted szívesen olvastam.
Szeretettel Rózsa(f)
Kedves, szerethető kis történet volt, tetszéssel olvastam.
Rita