Őszi levelek: Első történet: Most élsz…

Ráérősen ballagott ki a gangra. A kinti szél egyből belekapott a rövidre hagyott és a régmúlt divat alapján ondolált fürtökbe. A lakásban szólt a rádió, éppen Máté Péter Hull az elsárgult levél című dalát játszották. Ez adta az ötletet az idős hölgynek, hogy a főzés és rádióhallgatás közben kilépjen a gangra.
Az udvarközepén ugyanis egy fa árválkodott, amelyet szeretettel nézett most is. Bokor volt körülötte néhány, és virágok, főleg a földszinti lakóknak köszönhetően, akik már nyugdíjasként ráértek a ház belső udvarát hobbiból gondozni. Hiszen az a kis mozgás nekik is jót tesz, a szemüknek jó a látvány, idejük meg annyi, mint a pelyva, mert a gyerekek, unokák a saját maguk ügyei után rohannak és csak ritkán nyitják rá az ajtót az idős rokonokra.
Egy erősebb széllökés újfent megrázta a fát, és a színes levelekből álló, az elmúlást idéző „eső” újabb adag avarnak valót helyezett a fáról a fa alá. „Hull az elsárgult levél, sír a fáradt őszi szél…” – dalolta Máté Péterrel együtt a refrént, miközben elmerengett. „Hiszen nem is sír ez a szél! Inkább játszik, bolondozik, még egy magamfajta vénasszonnyal is kikezd, no!” – igazította helyre az egyik túlságosan megcibált tincsét. „Még jó, hogy ez a fa itt védve van a nagy széllökésektől! Olyan kis csenevész volt, mikor a Maris ideültette, azt hittük, két évet nem fog bírni, aztán tessék! Milyen szép, nagy a lombja már! Nyáron is milyen kényelmes kiülni alá a kis sámlin, és ott csacsogni a többiekkel. Hiába, no, öreg ház, terebélyes fa, öreg asszonyok alatta… Mind a falusi asszonyok, csak városi környezetbe plántálva! Az ember ugyanolyan, no, akárhová veti is a sorsa! Emlékszem édesszüléim kertjében a hatalmas diófára! Gyerekként azon is lehetett fára mászni, nyáron kellemes árnyat adott, ősszel a diót vertük róla, télen a madáreleséget akasztottuk ki a tollasoknak… Sőt, hintázni is lehetett rajta! De jó, hogy ez eszembe jutott! No, hétvégén, ha jön a fiam a kisonokáimmal, majd szólok is neki, hogy hozzon kötelet, mert én biza’ lemegyek velük ide hintázni, csak tudják meg, hogy hintázott a mama fiatalon! Mikor, ha nem most, hiszen fiatalabb nem leszek, ők is csak nőnek, oszt’ elszalad az idő, mint a szél a falevelekkel… Jajj, a tészta!” – szaladt vissza, de nem sikerült túlfőznie a tésztát, hiába félt tőle.
Ellenben Máté Péter még mindig az elsárgult, hulló falevelekről énekelt. Egy mozdulattal kikapcsolta a rádiót. „Még hogy elmúlás! Keseregni minek azon, amin úgysem lehet változtatni? Addig élvezzük, amit az élet ad, amíg lehet!” Azzal rázendített enyhén hamisan, de annál több átéléssel egy másik Máté Péter-nótára: „Most élsz, most örülj, hogy szép a nyár, most örülj, hogy van ki vár, és a két karjába zár…” Közben pedig tervezgetni kezdte, milyen süteménnyel várja majd hétvégére az unokákat…

“Őszi levelek: Első történet: Most élsz…” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!