Őszi falevelek: Második történet

Némán zötykölődtem a vonaton. A tájak, amelyek eddig csak álmomban léteztek, egyszerre megelevenedtek. Ahogy kinéztem az ablakon, tekintetem szelíden simogatta végig a már jól ismert dombokat. Igyekeztem minden fát, bokrot, levelet és napsugarat az emlékezetembe vésni. Féltem, hosszú ideig ismét álom lesz majd mindez.
A halovány szeptemberi napsugár langymatagon pirította a már kissé elsárgult füvet, érezni lehetett az ősz leheletét, bár még a föld iparkodott kilehelni az utolsó meleget, amit a nyár folyamán magába szippantott.
Öt éve nem jártam már itthon.
A szívem oly hosszú idő után is gyorsabban vert, amint megláttam a kis várost, ahol felnőttem. Ott az otthon, ahová a szívünk húz, tartja a mondás. Én pedig ide tartoztam.
Meghívást kaptam Ibolya barátnőmékhez egy kis bográcsozásra. Ez még talán nem is lett volna elég indok, hogy több száz kilométert utazzak, de aznap volt a tizedik könyvének is a bemutatója. A férjével büszkén mesélték a telefonban, hogy most már elérték céljaikat, készek a szülőségre is. Ünnepnap volt tehát a mai.
Eszméletlenül büszke voltam rájuk, középiskolás korunk óta ismertük egymást. Sosem hagyták el a várost, ahol éltünk, összeházasodtak, majd kiköltöztek a város szélére, ahol maguk újítgatták az összespórolt pénzből vásárolt kis házikót. Néhány hetente kisebb bulikat rendeztek, ahová meghívták a összes környékbeli barátjukat. Én azonban az esküvőjük óta most először jártam náluk. Kíváncsian néztem végig a kertet, a szobákat, és a díjakat, amiket Ibolya a könyveiért kapott. Olvastam, ahányat csak kiadott, és ne győztem csodálkozni, milyen sikeres nő lett a kislányból, aki 18 évesen még egy gyárban dolgozott, hogy segíthessen a családjának.
Persze, mint minden vidéki látogatáskor, előkerült a pálinka is. A férje, Sanyi, megölelt, és rögtön öntött mindannyiunknak egy-egy pohárkával. Vidéken már csak így szokás. A szabadság mámorítóan édes lehelete simogatta arcomat, ahogy ott álltam mellettük a tornácon, miközben hajamat hűs kora őszi szellő lebegtette. Az est lehelete volt már ez. A pohárköszöntővel nem csak ez a fiatal pár, hanem a táj is ismerősként üdvözölt., pár pillanatra minden a régi volt. Itthon még a lehulló
levelek is másak, szebbek. Megéri őket lepréselni, és a könyveink lapja közé rejteni. Az igazság néha amúgy is egy rég elfeledett könyv lapjai között bújik meg csendesen. Az ölelések forróbbak, a szavak őszintébbek, az emlékek színesebbek.
Hosszú hónapok óta talán ez volt a legszebb estém.
Iszogattunk. Amíg a fiúk kint a tüzet keltegették életre, mi bent a konyhában beszélgettünk, nevettünk. Előkészítettük a vacsorának valót, pont ahogy azt az
asszonyoknak szokás. A fiúk pedig elkezdtek énekelni. Szívünknek kedves dalokat, azokat, amikre még lány korunkban együtt táncoltunk. Ennyi elég is volt, hogy csatlakozzunk hozzájuk, együtt daloltunk, majd táncra perdültünk. A háttérben pedig halkan rotyogott a gulyás.
Hideg szél ölelte át izzadt testünket, minket mégis fűtött a szenvedély, egy napra ismét fiatalok lehettünk. Ez az első lépcsőfok a szabadság felé: azt tesszük, amire vágyunk, nem azt, amit mások várnak tőlünk.
Később Sanyi és Ibolya eltűntek. Nevetve kacsintottunk össze, hogy talán tényleg megérett az idő a gyermekáldásra. Vígan táncoltunk, énekeltünk tovább.
Az idő egyre hűvösebbre váltott, ahogyan észak felől süvíteni kezdett a szél, éreztük, hogy a távolból érkező tél ígéretét hordotta, háttérben a kis harang éjjeli imát kongatott. Ibolya ekkor szaladt ki sírva a házból: megverte a férje, és ez már nem az első alkalom. Szertefoszlott az idilli est, a valóság keményen kopogtatott a tornác ajtaján.
Pirosló arcán pedig könnyek peregtek le, akár az elhulló őszi falevelek.

“Őszi falevelek: Második történet” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Kedves tollforgató!
    Sajnos sok helyen előfordul, csak nem minden esetben derül ki, mint itt a történetben. Némelyik emberről el sem tudnák képzelni az ismerősei, hogy ilyesmire képes.
    Sok szeretettel gratulálok: Katka

  2. Bármikor verte volna meg a feleségét ronda dolog lett volna, de muszály volt neki a vendégek előtt? Talán túl sokat ivott. Szomorú.

    Szeretettel: Rita

  3. Kedves Tollforgató!
    Sajnálom, hogy így ért véget ez az idilli est. Jól mondja a közmondás: lakva lehet megismerni a másikat. A külsőség sok ember számára csupán máz. Szeretettel: Éva

Szólj hozzá!