Őszi levelek: Harmadik történet: Időotthon

Almafa-átjáró. Mely elindítja a lélek-emlékezés folyamatát. Az almafa – amint gyümölcsöktől terhesen riszálja lombkoronáját. Mint viselős asszony, ahogy mórikálja magát. Szedjél le, egyél meg. Neked nyújtom méhem gyümölcsét.
Egy másik – egykori beregi – őszre emlékeztető rozsdalevelű bokrocska. Szívszorító. Miért indít el emlékezésszálat és lélekfájdalmat? A legtöbb érzelmi rendülést épp egy olyan kapcsolat hozta ki belőlem, melyre eleinte nem sokat adtam, majd meg túlértékeltem. Számomra értékes volt az az érzelmi mélység, átélés, amelybe belesodort. Szinte elviselhetetlen fájdalom-sorozat. Belecsúsztam egy szenvedés-spirálba, mely egyre mélyebb bugyrokat tárt fel.
A szatmárcsekei temető. A bukógát. A túristvándi vízimalom. Hogy mi fájt? Milyen érzelemzsilipek nyíltak fel? Az elmúlás? Az ősz-generálta magány? A halálszép temető? Nem tudom. Ha tudnám, nem töprengenék rajta – egy-egy megoldatlan érzelemrejtvényt tár elém minden ősz.
Tanuló voltam. Ősszel mindig iskolába mentünk. Vége lett a nyárnak és elkezdtünk egy-egy új tanévet. Összejött ősszel az iskolai osztályközösség. Talán hiányzik? Nem hinném. Helyén van ott, az időtengely elhagyott pontján. Ám a valamikori elemi iskola bensőségessége, a fáradt olaj-áztatta parkett bűze hozzátapadt az otthonosság- és közösségérzéshez. Az iskolára gondolva mindig feltámad bennem ez a szagemlék. Motorina.
Halottak napján a radnótfáji temetőben. A gyertyák a vásárhelyi katolikusban. A hideg esték, mikor már sötétedésben jöttünk haza az iskolából. Gyerekek voltunk, kiskamaszok. Jól tanultam, s ez mindenek és mindenki fölé emelt, méltóságot adott és kikezdhetetlenséget. Hatodik osztályos önmagam.
Hogy az iskolára emlékezés mit nyitott fel bennem? A bensőséges közösségben töltött gyermekkort.
Egy fiatal gazdaságban az első jószág a gyermek – mondta valaha rég egy Maros megyei parasztember. Aztán ezt Magyarország legszegényebb vidékén, Szabolcsban hallottam újra jó húsz év elteltével egy nagycsaládos cigányembertől. Szó szerint ugyanúgy. Felkaptam a fejem.
Őszi emlékek. A must – a termés napján. Mintha magát a gyermekkoromat innám meg vele együtt. A kicsi piaci csarnok mögött préselték. Szinte mindegy, milyen volt a gyermekkor, elég, ha barátságos, átlagos, mégis fájó emlékként idézi fel egy íz, egy régmúlt illat, mint Proustnál, egy szín, egy dallam.
Az idő okozza nekünk a legtöbb fájdalmat itt. Ami önmagában pusztán emberi csinálmány, emberi találmány. Mely a másik síkon nincs és nem létezik a linearitása. Idelent a fájdalom tart fogva az anyagi világban. Mintha a gyermekkoromat innám a péterfai otellószőlőmusttal. S idecsalja Maros megyét több évtizedes távlatból.
Ahogy apám a kezem fogja, s a piacra megyünk. Termés napja. Szőlőszüretelés utáni ünnep-vasárnap. Szőlőkínálat s mustkészítés. Városi embernek külön szertartás, ízek gazdagsága. Válogatni lehet. Vásárolni kétliteres édes mustot, mely másnapra-harmadnapra megerjed, forrni kezd, s ecetesedik. Ott jó, ahol a szemünk láttára préselik az édes szőlőt. Üvegbe pezsgetve isszuk – tízéves lehetek.
Pezsgő must. Erjedő szőlőlé – csöndes, szemlélődő visszaemlékezés. Úgy kortyolom a maradék mustot, hogy az vérré válik bennem. Rég nem esett ilyen jól ital, s rég nem éreztem ennyire markánsnak egy ízt. Édes feketeszőlő leve. Az anyag jelenvalósága az idő szimultaneitását idézi elő. Tolakodó, feltornyosuló gyermekkori ízek. Egy pohár must egyidejűvé teszi a eseményeket a mai – másképp talán – lényegtelen eseménnyel.
Ma frissen préselt mustot iszom, s közben megörökítem, amit a múlt tesz fényessé, ünneppé. A must borrá forrik, letisztul. Erős, mint a sokat próbált lélek.
Nincsenek fogódzók. De a lélek megtalálja a szivárványcsatornát, a kötődést, megteremti a bensőségességet.
Mindenütt otthont teremt.