Őszi levelek: Tizenegyedik történet: Az erdők alatt

Összes megtekintés: 156 

Lágy volt az ének. Szinte csak érintette a leveleket, megborzolta a fák ágait, majd szökkent tovább.
Ének volt valóban, vagy álom, látomás?
Nem lehetett azt tudni, az ember csak ült behunyt szemmel, hallgatta azt, hallgatta a gurgulázó gyermek nevetését.
S a gyermek nevetett gyöngyöző kacajjal.
S nem csak nevetett, táncolt, tündökölt, örült az életnek, örült annak, amit kapott tőle. Új ruhát viselt, folyton újat. Tavasz volt, virágok nyíltak, bokrok illatoztak, fák meredtek egyenes derékkal a végtelenbe. A szem nem látott odáig.
Az élet örökké tartott.
S a kislány élvezte azt. Úgy érezte minden az övé, nem lesz vége semminek.
Jó abban a tudatban.
Jó nagyon.
Soha nem kellene másképp élni.
Emberek mentek az ösvényen át, nem látták a végét. A gyermek mosolygott, üzent feléjük, vigaszt nyújtott nekik. Azt sem bánta, ha olykor a szoknyájára léptek. Mindenki megtalálta a célját, eljutott oda, ahová indult.
Kapott valamit, nem kapott? Mit bánta ő? Mégis mindig gazdagodott; egy jó szóval, egy mosollyal, egy áldással.
S a gyermek kacagott. Olykor a napsugár fényével, máskor a madarak dalával, vagy a szél játékával. Sosem hagyta abba.
Újabb virágok nőttek a földön, bokrokon, fákon, mindenütt.
Sok nap telt el így, sok hét és hónap. Nem volt gond az ember vállán, szertenézett, csak a gyönyörűséget látta.
S a gyermek nőtt, okosodott, másképp látta a dolgokat.
Nem szebben, nem rosszabbul, másként. Meglátta azokat a dolgokat is, amelyeket korábban nem.
Szép volt és bús egyaránt, de remény rejlett bennük mindenkoron.
Szűk lett a ruha és feslett. Le kellett azt vetni. Hűvös szél borzongatta a bőrt. A gyermek nevetett még, de érezte, hogy nem úgy van, ahogy addig volt. A hideg megborzongatta, ijedten kapott a föld felé, belemarkolt az avarba, belemarkolt az új ruhába. Magára aggatta azt.
Szép volt az a ruha.
Nagyon szép.
Vörös volt, sárga és rozsda. Pergett minden széle, zizegett a rokolya. Illata volt annak, nosztalgiája. Az ember emlékezett egy szebb időre, pedig az sem volt különb, csak más.
Talán azt érezhette az a lány is. Dúdolt, énekelt, bár a hangja nem volt már olyan élénk, halkan csengett, mint az altató. Leült az avarba, a szoknyája szétterült maga körül. Jó volt ránézni arra, mégis kissé szomorú lett tőle.
Vörös, sárga és rozsda.
A lány beléjük túrt.
Pergés, zizegés, újra.
Zene a fülnek, melankólia, álmos dallamok, összetapadó szemhájak, búcsúzás.
Lesz-e tovább, lesz-e még? S ha lesz, mennyit kell rá várni, mennyit kell aludni odáig?
Nem lehetett tudni.
A kislány ásított. Talán nem is kislány volt már, hisz elfogadta, ami következett.
Lefeküdt az avarba. Az ujjai lágyan markolták a ruhát, pergették a szoknya szélét.
Pergett, zizegett.
Vörös, sárga és rozsda.
A lány nem látta azt, csak érezte. Egy volt a körülötte lévő mindenséggel. Nem énekelt már, csak dúdolt, majd azt sem.
Lassan megjelent az arca körül a pára, a saját deres lehelete. Egy idő után elhomályosította az arcát, eltakarta a mosolyát.
A lány mosolygott. Akkor is mosolygott.
Az üvegkoporsóban, ami jégből készült.
A szíve még akkor is dobbant. Egyet-egyet. Lassan, de soha meg nem állva. A kezei az avart markolták, a színes leveleket.
Jég vegyült abba, hó.
Úgy aludt el.
Hosszú álom volt.
Hogy mi ébresztette, nem tudni. Talán az enyhülés, talán a madárdal, lehet csak egyszerűen elég volt az álomból.
Először nem tudta hol van.
Megijedt.
Szertenézett.
Emlékezett, de mégsem.
Aztán megérezte, hogy szorít valamit. Az ujjai görcsben voltak. Lassan lehajtotta a fejét. Az öklei szinte fehérlettek. Aztán enyhült a szorítás. Enyhült, éppen csak. A lány a tekintete elé emelte csukott kezeit, lassan nyitotta ki azokat.
Vöröset látott, sárgát, rozsdát.
Valami melengetni kezdte a belsőjét.
Kacagni kezdett. Úgy érezte, övé a világ.
Még utoljára lenézett a tenyereire, aztán elengedte a leveleket, és úgy gondolta, ideje átöltözni.

“Őszi levelek: Tizenegyedik történet: Az erdők alatt” bejegyzéshez 3 hozzászólás

Szólj hozzá!