Őszi levelek: Tizenharmadik történet: Képeslap

Drága Barátom!

Mit azt hittünk örökké tart, a nappali forróság lassan alábbhagy, s míg a kertbe zizegő őszi lombszőnyeg terül, a magány lesz kísérőm napi sétáimon.
A fűzfa alatti kispadon reggelre harmatcseppek ezüstje csillog, köztük lándzsa alakú, barnára és sárgára színeződött levelek.
A szürke égbolton a Nap kisebbnek, fázósnak tűnik…, a kifakult fellegek foszlányai közt költöző madarak húznak dél felé… Jajongva búcsúznak e tájtól.
Ha felsétálok a szirthez, hol nyáron annyit csodáltuk a lábunk alatt óriási élőlényként lélegző erdőt, olyan színkavalkádra látok, melyet egyetlen művész sem tudna palettáján megörökíteni. Ilyenre csak a természet képes, s ez a varázslat sosem unható meg. A fák lombkoronái egy utolsó, bőkezű ajándékként aranysárgára színeződtek, hogy mielőtt enyészetbe hullnak levelei, felragyogjanak. Az ezüst juharok vörösbe öltöztek, s mint egy-egy lángnyelv nyúlnak az ég felé. Csupán a fenyves, e táj zord őre nem változik, kiterjesztett karú fáival rendíthetetlenül áll örökzöld egyenruhájában.
Ha hosszabb útra megyek, vállaimra kendőt terítek, hűvösödik az idő….
A fentről megcsodált erdő magához vonz, mint bűvös, elvarázsolt mesevilág. Lépésemre zörögve sóhajtanak az összebújó, lehullott levelek. A vadrózsabokor vérvörösre érlelte bogyóit. Tüskés ágain mint egy-egy vércsöpp fennakadt néhány levél. A bokrokra szőtt pókháló finom szálain megül a harmat, melytől az, ezüstből horgolt csipkének tűnik… Varázslatos, mesebeli világban járok Barátom, bár itt lennél, hogy lásd! Baráti öleléssel…

“Őszi levelek: Tizenharmadik történet: Képeslap” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!