Őszi levelek: Tizenhetedik történet

Összes megtekintés: 49 

Szeptemberi ködös reggelek, a kurtább nappalok, már felkészítik a természetet a nyugalomra, pihenésre. A fák is érzékelik a változást, ezért szép lassan  ők is készülődnek a télre. Levél ruhájuk szépen színesedni kezd, és egy-egy hűvösebb reggel után libegve, lebegve szállingóznak a föld felé. Csodálatos látvány a fák alá hulló levelek színkavalkádja. 
Senki emberfia  nem tudná úgy összerendezni  az élénkpiros, az okkersárga, a vörhenyes barna, a fakózöld levelek sokaságát, mint az őszi szél. Egy szempillantás alatt átrendezi a földet  borító leveleket. Ha mérgesebben fúj, messze elrepíti, ha jókedvében fújdogál, akkor kedélyesen felborzolja  és összekeveri a színes leveleket.
Emlékeim tárházából, most három, őszi levelekhez kapcsolódó történetet hoztam.
Falusi ember udvarában a fák lehullott levelei régen is, napjainkban is, bőven adtak munkát a ház lakóinak. 
Nálunk sem volt másképp, nagyapám készítette fafogú gráblával naponta összehúztuk a lehullott levelest. Szalma pótlásnak jó volt az állatok alá. Ezt a munkát mi gyerekek is megtudtuk csinálni. Délután, tanulás után csinos kis halmokat raktunk össze a gyümölcsfák között. 
Mire végeztünk, már jött nagyapánk a pelyva hordó ponyvával. Két levélhalom közé leterítette, mi pedig rápakoltuk a színes faleveleket. Nagyapa összekötötte a ponyva négy sarkát, hátára vette a batyuját és elballagott vele a pajtába, ott kiürítette a ponyvát, és jött a következő fordulóért. Nem volt nagy súlya a levelesnek, de nagyon  sokáig tartott, míg az összes bekerült a pajtába. Talán ezért volt a gyerekek és az öregek dolga. Mindkettőnek volt ideje bőven…
Voltak évek, amikor nagy kincs volt a lehullott falevél, mert nem volt szalma amivel lehetett volna almozni az állatok alá. Minden föld a közösben volt, onnan pedig  még egy szalmaszálat sem szabadott hazavinni. 
Következő történetemben elmesélem, hogyan járt az egyik falubeli gazda az erdésszel.
Már nagyon benne jártak az őszben, a reggeli dér és a csípős szél napról napra egyre több levelet parancsolt le a fákról. Az erdő fái alatt jó vastagon borította az előző évi avart a még színes falevelek sokasága.
Hatalmas gondban volt az egyik gazda, mert egyetlen tehene alá nem tudott szalmával almozni. Sehol nem tudott a pénzéért szalmát venni, mert másnak sem volt. Gondolt egyet, és befogta tehenét a rövid szekér elé. Feleségét felültette a szekérre, ő pedig a tehén kötelét fogva a szekér előtt ballagott. Útjuk egészen a hajdan volt saját erdejéig tartott. Azt hitte, hogy senkinek sem árt azzal, ha alomnak hazavisz egy szekér száraz falevelet. 
Amikor a volt erdőjükhöz értek, könnyes szemmel simogatták az erdőszéli gyertyán fák törzsét. Nem mentek be az erdő belsejébe, mert az erdőszélen is bőven volt falevél. Feleségével egy kis részen összegereblyézték a fák alját, majd megrakták falevéllel a szekeret. Egy kisebb ponyvát terítettek a leveles tetejére, hogy az egyenetlen földúton ne szóródjon le a szekérről. Már majdnem beértek a faluba, amikor véletlenül vagy sem, ezt sohasem tudták meg, szembe találkoztak az erdésszel.
Szó szót követett. Sajnos az erdész nem engedte tovább őket, így vissza kellett fordulniuk az erdő felé. Hogy biztos legyen a dolgában, az erdész is velük tartott, és a visszaúton nem éppen udvarias hangnemben regulázta a házaspárt.
Az ember nem szólt vissza, de a bajusza alatt halkan cifrázta a szót, míg a felesége sírva lépdelt mellette. Az erdőhöz érve az erdész leszóratta velük a levelest. 
Ráadásnak, az általuk összegereblyézett részen újra szétszóratta velük. Csak ezután indulhattak haza az üres szekérrel. Ők a falu felé tartottak, míg az erdész fütyörészve indult az ellenkező irányba…
Udvarunk hátsó végében hatalmas lombkoronájú diófák magasodtak. Ősszel rengeteg levél volt alattuk. A diófa levelét nem hordtuk be a pajtába, de mégsem kellett az összeset elégetni. 
Ha bő termés volt, akkor a takarmányrépa, krumpli, zöldség, sárgarépa egy részét elvermeltük. Tavasszal, mikor kibontottuk a vermet, majdnem friss zöldségeket szedtünk fel belőle.
Nálunk az udvar magasabb részén, mert lejtős volt egy kicsit, apánk kijelölte a verem helyét. Kiásta és kiszórta belőle a földet, helyére behordtuk a diófalevelet. Jó vastagon raktuk, hogy távol tartsa a rágcsálókat. Ráhordtuk a vermelni valót, deszkával elválasztottuk őket egymástól, és ha volt szalma, akkor azzal betakartuk. A szalmára megint diófalevél került, majd a kiásott földet apánk lapáttal rárakta a kupacra. Közben jól megveregette, hogy jó tömör legyen, ne tudjon beszivárogni az olvadó hó és az eső…
Rövid történeteimben azt szerettem volna bemutatni, hogy falun milyen sokoldalúan fel tudtuk használni a természet adta sok-sok falevelet.
Ma is lehet a komposztba gyűjteni, mulcsnak felhasználni, beásni a földbe, de az is megoldás, ha fűnyíróval összevágjuk és a fák alatt hagyjuk. Tavaszra szinte észrevétlenül eltűnik.

“Őszi levelek: Tizenhetedik történet” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Élvezetes, olvasmányos, jó kis történet volt. Tanulságos is, hiszen sokan nem ismerik a falevél felhasználásának a leírásban szereplő módját.

    Szeretettel: Rita

Szólj hozzá!