Őszi levelek: Tizennyolcadik történet: Örökifjú őszi levelek

Összes megtekintés: 75 

Nagy volt a hőség, bőven harminc fok felett lett volna a hőmérő higanyszála, ha lett volna hőmérőjük. De nem volt. A világnak ez az eldugott, mondhatnánk elrejtett kis sarka mentes maradt a civilizáció áldásaitól.
Az öreg Jeremiás maga akarta, hogy így legyen. Öreg volt ő mindig, hiszen már jó néhány ezer esztendő eltelt azóta, hogy erre a bolygóra érkezett, ami akkoriban alig volt több, mint egy nagy, csupasz kődarab. Ő hozta magával az életet? Igen is, meg nem is. Az ő érkezésével egy időben az üstökös farkából sok apró meteorit darab csapódott ide be, és ezek a kődarabkák csak látszólag voltak élettelenek. Tele voltak szerves anyagokkal, fehérjék és géndarabkák millióival, sőt, élőlényekkel is, baktériumok egész kolóniája érkezett Jeremiással egyszerre. Aztán voltak olyanok is, amiket-akiket ő maga tudatosan hozott, mint egy nagy kertet berendezni készülő remete. S valóban, valami ilyesmi volt a célja: szaporítani az életet, beindítani ott, egy olyan helyen, ahol még nem látszott semmi jele.
Az eltelt ezredévek alatt ő és a vele érkezettek alapos munkát végeztek: a bolygó képe teljesen megváltozott. Élőlények milliárdjai szaporodtak el az óceánokban is, és a szárazföldön is. Sokáig nem volt köztük olyan, akivel Jeremiás beszélgetni tudott volna, megértetni valamit a gondolataiból. A fák voltak ugyan az első olyan lények, akikkel belső rokonságot érzett, de a kapcsolata a fákkal inkább érzelmi maradt. A madarak voltak az első olyan lények, akikkel Jeremiás hosszabban társalogni tudott, és akik válaszoltak neki. A madarak ugyanúgy szerették a fákat, mint ő maga, és a madarak lettek az ő hírhozói, hírvivői a bolygó hatáskörén belül.
A bolygó hatáskörén belül? Volt valami kapcsolata a bolygón kívül valakivel? Vagy úgy hagyta ott mindazt, ahonnan eljött, hogy nem akart tudni róluk többet, és azt sem akarta, hogy azok tudjanak őróla? Nem, nem volt ennyire rossz emléke az egykori otthonáról. Inkább egyfajta vállalás volt a részéről ez a magányos teremtés. Örült sokáig az egyedüllétének, de aztán annak is megörült, amikor rájött, hogy felfedezték, hogy hol van, és üzenetet kapott. Üzenetet kapott? Hogyan?
A világnak ebben az elrejtett kis sarkában, amelyet Jeremiás már évezredekkel korábban a maga fészkének kiválasztott, állt az Ősfa, a Világfa, az Isteni fa. Nagyon gyorsan nőtt ki az egyik magból, rögtön azután, hogy Jeremiás ideérkezett. Jeremiás ezzel az egy fával szavak nélkül, hangok nélkül is jól megértette magát. A fát egy önmagához hasonló, intelligens lénynek tekintette, aki sokat segített neki abban, hogy soha ne érezze terhesnek az egyedüllétét. Aztán egyszer csak észrevette, hogy a fa üzeneteket közvetít a számára. Olyan fénylények üzenetét, akik között ő régen élt, akiknek a színek sokasága volt az ábécéjük. Az Isteni Fa levelei nagyon sokféle színt tudtak ölteni, függetlenül az évszakok váltakozásától, és nem jelentette a levelek gyors halálát a színváltozás. Jeremiásnak nagy örömöt szerzett, amikor először meglátta ezt. A kedves üzenet, amit kapott, egyfajta gyönyörű zenévé konvertálódott őbenne, és hetekig hullámzott belül ez a lágy dallam.
Az ezer évek múlásával Jeremias egyre több, intelligensebb lény kifejlődését segítette elő, míg elérkezett ahhoz a fajhoz, amelyik embernek nevezte magát. Ember. Az ember hasonlított a leginkább ahhoz a formához, amilyen ő maga itt, ebben a világban lett. Jeremiásnak megmaradt a fénylény identitása is, de mintegy elrejtőzve egy élet-köpönyegben. Vajon volt-e belső hasonlóság őközötte és az emberek között?
Néha úgy érezte, hogy igen, de néha éppen ellenkezőleg, komolyan kételkedett ebben. Nemcsak azért, mert az embereknek nem volt meg sok olyan képességük, amit ő még mindig megőrzött, de továbbadni nem tudott, hanem azért sem, mert sok rossz akaratot is talált az emberekben. Volt bennük valamilyen vad, nyers erő, amivel némelyik jobban hasonlított a vadállatokra, mint arra az emberre, amilyet Jeremiás magának elképzelt. Hogy honnan származott ez a vadság, azt Jeremiás maga sem értette teljesen. Azt hitte, hogy az emberben megvan minden szükséges adottság, hogy kigyomlálja magából a vadságokat, de az élet nem ezt mutatta.
Talán ez is közrejátszott abban, hogy egyre gyakrabban igyekezett távolmaradni az emberek világától, a hatalmassá nőtt városoktól, a zajtól, a sok fölösleges nyüzsgéstől és értelmetlen pusztítástól. Behúzódott a nagy melegben az Isteni Fa hatalmas lombja alá, a leveleket nézte, és a madarakat hallgatta, amíg el nem szunyókált.
Egy kisleány vigyázta az öregember álmát. Naominak hivták a lányt, az egyik óriási városban született, és árván maradása után került az öreghez. Naomi szeretett ott lenni. Szerette a csöndet és szeretett festeni. Most is éppen azt csinálta, mialatt az öreg aludt, hogy lefestette a hatalmas fát, az Isteni Fát. Csodálta mindig a Varázsfát – mert a kislány így nevezte magában –, mert ez a Fa más volt, másmilyen volt, mint az összes többi fa, amiket addig a városban látott. Nem számított, hogy nyár volt vagy ősz vagy tavasz vagy tél, ennek a fának mindig gyönyörű színesek voltak a levelei, függetlenül az évszaktól. Naomi emlékezett arra, hogy amíg anyjával élt, minden ősszel gyűjtötték a színes faleveleket, amiket hazavittek, és amiket azután ő lefestett. Itt nem kellett várni az őszre, a levelek mindig színesek voltak, és csodálatos módon frissek. Nem kellett lehullaniuk, meghalniuk. Naomit elbűvölték ezek a levelek, az emberek számára őszinek látszó, de mégsem haldokló levelek.
Naomi természetesen nem értette a színek rejtett üzenetét, amit csak Jeremiás tudott megfejteni. De a képe gyönyörűre sikerült, és ugyanazt a kicsit melankolikus dalt keltette Jeremiásban, amikor felébredt és ránézett a képre, mint amikor ránézett a fára, és megértette a levelek üzenetét.

“Őszi levelek: Tizennyolcadik történet: Örökifjú őszi levelek” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!