Őszi levelek: Tizenkilencedik történet: Szakítás

A lány és a fiú csöndben sétáltak egymás mellett, az őszi alkonyatban miközben a sétány díszfáiról vörös és aranyszín levelek hulltak, kecsesen pörögve és vitorlázva, mint apró balett piciny résztvevői. A lány sértődötten összefonta maga előtt a karját. Szőkés vörös haján megcsillant és felszikrázott a lemenő nap fénye. A fiú lesütött szemmel, zsebre dugott kézzel bandukolt mellette, kék tornacipős lábait nézte. Keserűen összeszorított szája vékony csíkként osztotta ketté az arcát. Bőrük még barna volt a búcsúzó nyár csókjától. Az emlékek beléjük égtek. Szép volt a nyár, ők meg fiatalok. Makacsul hallgattak tovább, mintha az életük függne attól, ki szólal meg előbb. Aztán mint egy varázsütésre megálltak és egymás felé fordultak, de nem néztek egymás szemébe. Végül a lány szólalt meg fátyolos hangon.
– Akkor ennyi volt?
– Aha… Ennyi.
A fiú a földet rugdosta.
– Szeretnék neked adni még valamit – mondta a lány -, hogy mindig emlékezz rám.
Gyorsan letérdelt és keresgélt valamit az avarban, aztán miután megtalálta felállt és felnézett a fiúra, aki talán egy fejjel volt magasabb nála.
– Tessék, vedd el!
A fiú érte nyúlt, és szórakozottan nézte forgatta a kezében az ajándékot. Egy különleges őszi levél volt – érdekes megkapó színeivel és szív alakjával. Ahogy a fiú a magasba emelte, és nap felé tartotta, a színek még élénkebbek és még hangsúlyosabbakká váltak. Szemével a lányt kereset, de az már nem volt ott. Elment. Hirtelen utána akart futni, de elkésett.
– Úgy is minek. Különben is!
Megrántotta a vállát aztán visszaejtette a levelet az avarba oda, ahonnan a lány felvette. Szívében már a tél énekelt.