Őszi levelek: Huszadik történet

Bea az erdőben sétált. Mivel a város szélén lakott, szinte a természetben élt. Ha kilépett a kapun pár méter megtétele után már az árnyas fák között találta magát.
Szinte rituálévá vált, hogy minden este sétált legalább egy fél órát. Egészen el tudta felejteni a mindennapi gondokat. A természet hangjai teljesen ki tudták kapcsolni a problémákat gondolataiból.
Aznap is a szokásos útjára indult. Mivel egyedül élt, így senki sem szegődött útitársául.
45 éves volt és már letett arról, hogy megtalálja a neki való férfit. Bár volt 2 hosszabb kapcsolata is, mindkettő ugyanazon ok miatt ért véget. Még pedig amiatt, hogy neki nem lehetett gyermeke. Bár a kapcsolat elején mindezt tisztázták és a férfiak szerint nem volt probléma, később mégis annak bizonyult.
Igaz, hogy egyedül élt, de nem érezte magányosnak életét. Voltak barátai és a családjára is mindig számíthatott. Azért egy szerető társ hiányzott neki.
Amint így elmélkedett, furcsa hangra figyelt fel. Amint kereste a hang forrását, felfedezte, hogy egy őz gida fekszik az egyik ösvénynél. Gondolkodott mit is csináljon. Valószínűleg az anyja a közelben lehetett. Azt tudta, ha megérinti, az anya többé nem fogja elfogadni a kicsit. Megérzi rajta az ő szagát. Ám észre vette, hogy sérült a gida egyik lába. Ha így itt hagyja, biztosan elpusztul.
Eszébe jutott, hogy az erdészetnek innen nem messze volt egy telepe. Különféle sérült állatokat fogadtak be. Józsi, az erdész egy nagyon jó kedélyű, 60-as éveiben járó férfi volt. Bea már többször találkozott vele sétái során, jókat beszélgettek az állatokról. Tudta, hogy a felesége meghalt. Egy 30 éves fia van.
Mikor odaért a telephez, észrevette, hogy nem Józsi, hanem egy jóval fiatalabb férfi van ott.
– Jó napot kívánok! Azt hittem itt találom az erdészt.
– Üdvözlöm, meg is találta. – felelte mosolyogva a fiatal férfi.
Június vége volt, már eléggé felmelegedett a levegő. A férfi egy ujjatlan trikóban és halásznadrágban volt. Bea nem tudta nem észre venni kisportolt alakját. Annak meleg barna szeme barátságosan csillogott, miközben üdvözlésre nyújtotta kezét.
– Bíró Dávid vagyok!
– Akkor te vagy az erdész fia! – kiáltott fel meglepődve Bea.
– Igen, teljes életnagyságban! – válaszolta nevetve a férfi. – Egyébként édesapám nyomdokaiba léptem, én is erdész vagyok. Tulajdonképpen miben segíthetek?
– Ó, de buta vagyok! – pirult el Bea. – Az úton találtam egy sérült lábú őzgidát. Tudtam, hogy nem szabad hozzányúlnom, de viszont ott sem maradhat.
Miközben a sérült állat felé sétáltak, beszélgetni kezdtek. A férfi elmondta, hogy apja nyugdíjba megy és ő fogja átvenni a helyét.
– Így gyakrabban fogunk találkozni! – mosolygott kedvesen Dávid. – Már, ha van kedved segíteni itt a telepen. Mindig érkeznek sérült állatok. Jól jön a segítő kéz.
– Nagyon szívesen. Legalább összekötöm a kellemest a hasznossal. Jó levegőn vagyok és gyógyíthatom az állatokat is.
Szeptember közepe volt. A fák zöldellő levelei lassan rőt – vörösre változtak. Az ősz visszavonhatatlanul beköszöntött. A nap sugarai még utolsó erejüket bevetve próbálták visszaidézni a nyarat. Bea és Dávid az együtt töltött idő alatt rájöttek, hogy sok közös van bennük. Órákig tudtak beszélgetni az állatokról.
A nő elmesélte, hogy állatorvos szeretett volna lenni. A képessége meg is lett volna, hogy elvégezze az egyetemet. Ám szülei egyszerű munkás emberek voltak. Anyagilag nem engedhették volna meg maguknak, hogy ő egyetemre menjen. Akkor még nem létezett diák hitel. Így egy állatorvos asszisztense lett.
A férfi egyre biztatta, hogy iratkozzon be az egyetemre, de ő mindig nevetve utasította el az ötletet.
– Az én koromban üljek vissza az iskolapadba? A sok huszonéves kinézne maga közül.
– Mi bajod van a koroddal? – kérdezett vissza Dávid. – Én csak egy gyönyörű, energikus, okos nőt látok magam előtt.
Bea felkapta a fejét ezekre a szavakra. Most először vette észre, hogy a férfi másképpen néz rá, mint eddig. De el is hessegette magától a gondolatot.
– Mit is képzelek! Biztosan csak udvariasságból mondta. Hiszen jóval idősebb vagyok nála. Hozzá egy fiatal lány illik. – ahogyan ezt végig gondolta, valami nehéz érzés kerítette hatalmába.
Rájött, hogy amit ő barátságnak vélt, az már jóval túl mutat ezen. Hirtelen ráeszmélt, hogy beleszeretett egy nála 15 évvel fiatalabb férfiba.
Elkezdte kerülni Dávidot. A megnövekedett munkára és fáradtságra hivatkozva egyre kevesebbet segített neki az állatok körül.
Egyszer összefutottak a városban és a férfi ragaszkodott hozzá, hogy megigyanak egy kávét együtt.
– Bea mi történt velünk? Miért vagy ilyen távolságtartó? Hiányzik a társaságod! – közben az asztalon átnyúlva megfogta a nő kezét.
Az mintha megégette volna, gyorsan elrántotta.
– Velünk? – kérdezett vissza elszoruló torokkal. – Van olyan, hogy mi?
– Ha te is szeretnéd, akkor lehet. Még mindig nem vetted észre mit érzek irántad? – nézett rá Dávid szeretettel.
Egy év telt el. Újra eljött az ősz. Bea és Dávid azóta is egy párt alkottak. A nő a férfi biztatására beiratkozott az egyetemre. Bár a kapcsolatukat illetően voltak kétségei, mégis elfogadta a férfi szerelmét. Tudta, hogy nem tarthat sokáig a nagy korkülönbség miatt, de szerelmes volt. Úgy volt vele, kihasználja azt az időt, amit sors nekik szánt. Még sohasem volt ennyire boldog, mint Dávid mellett. A férfi a tenyerén hordozta.
Természetesen szó esett a gyermek kérdésről is. Megmondta, hogy ha a kora miatt szülhetne is, fizikailag képtelen rá. A férfi biztosította róla, hogy őt ez nem zavarja.
Lassan az ősz is véget ért. A fákon alig volt néhány levél. Aranybarna avar takarta az ösvényt, miközben a telep felé tartottak. El kellett kezdeniük a felkészülést a télre, hogy majd etetni tudják az állatokat. Már messziről megpillantották a kerítésnél álldogáló alakot.
– Magyar Dóra vagyok, az új önkéntes. – nyújtotta kezét kedvesen a fiatal nő.
A húszas évei elején járt. Hosszú barna haja a derekát verdeste, sudár alakján jól mutatott a divatos tréning ruha.
Az elkövetkező hetekben Dóra is minden nap kilátogatott az állatokhoz. Bea egyre gyakrabban vette észre, hogy a fiatalabb nő milyen rajongással nézte Dávidot.
Elszorult a szíve. A férfi mindig kedvesen bánt Dórával. Bármikor a segítségére sietett, amikor az kérte.
– Mennyire összeillenek! – gondolta magában, miközben nézte őket.
Egy könnycsepp lassan legördült az arcán. Már tudta mit kell tennie. Megbeszélték, hogy másnap a férfi érte megy autóval és együtt mennek ki a telepre.
Amikor a következő nap a férfi csengetett, senki sem nyitott ajtót Bea lakásánál. A kedves, idős szomszédasszonya nyújtott át egy levelet a férfinak.

Egyetlen Dávidom!
Mikor ezt a levelet olvasod, én már messze leszek. Látom Dóra milyen érzéseket táplál irántad. Ő való hozzád, nem én. Akár mennyire szeretlek, nem foszthatlak meg az igazi boldogságtól azzal, hogy magamhoz kötlek. Ő megadhatja neked azt a gyermeket, akit én nem. Köszönöm neked az elmúlt egy évet. Annyi boldogságot adtál, amennyi egész életemre szép emlékekkel lát el! Most nem lehetek önző. Vele boldogabb leszel, mint velem! Mi csak két falevél voltunk, akiket rövid időre egymás mellé sodort az őszi szél. Most ideje elválni.
Örökké szeretni foglak: Bea

A férfi könnybe lábadt szemmel olvasta a levelet.
– Mikor ment el? – kérdezte az idős nőt.
– Még tegnap este. Azt mondta, nem fog visszajönni.
– Azt nem mondta hová?
– Mondta, de lelkemre kötötte, hogy neked ne áruljam el! Sajnálom fiam!
A férfi nehéz szívvel, lehajtott fejjel indult el.
– Szereted őt? – kiabált utána az asszony.
– Az életemnél is jobban! – válaszolta a férfi.
– Az anyjánál van. Ezt a címet adta meg, hogy küldjem utána, ha még jönne levele, – ezzel egy cetlit nyomott Dávid kezébe.
Bea éppen az álláshirdetéseket böngészte az újságban, mikor csengettek. Földbe gyökerezett a lába, amikor meglátta a látogatót.
– Bemehetek? – kérdezte Dávid.
Mikor belépett megfogta a nő kezét.
– Miért csináltad ezt? – kérdezte halkan.
– Minden érvemet kifejtettem a levélben. – felelte reszkető hangon a nő.
– Miért döntesz helyettem? – szól kissé szemrehányóan a férfi. – Én téged szeretlek! Nem érdekel Dóra, sem pedig más nő rajtad kívül. Nem érdekel a korod, és az sem, hogy nem lesz gyerekünk. Tisztáztunk mindent a kapcsolat elején. Tudtam mit vállalok! Én téged szeretlek! De ha te már nem…
A nő csókkal zárta le a férfi ajkát. Szerették egymást. Tudták, hogy együtt maradnak addig, amennyi időt a sors szánt nekik.

“Őszi levelek: Huszadik történet” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!