Őszi levelek: Huszonegyedik történet: Őszi mese

Szeretem az őszt. Minden jó-rossz ebben az évszakban történt velem. Ősszel születtem, ősszel halt meg anyám, ősszel jött az első szerelem, az első gyermekem szintén ősszel született. Talán meghalni is ősszel fogok majd, de remélem, ez még kicsit odébb lesz.
Szeretem az őszi fákat, ahogy szemérmesen csupaszodnak. Eleinte csak néhány fonnyadt levelet dobnak le magukról, aztán egy reggel:
– No, nézd csak! Hogy nem szégyellik magukat! Kilátszanak a göcsörtjeik, a száraz ágak meg, mint valami sovány karok, úgy hadonásznak a szélben – kezdte öreg nagyanyám a meséjét.
Egy fiatal favágó legény az erdőben bolyongott, hogy megkeresse a legcsúnyább fát, amit kivághat téli tüzelőnek. Sokáig nézelődött, míg észrevett egy nagy tölgyet, aminek villám suhinthatta meg a törzsét. Már csupasz volt, csak egyetlen levél libegett az egyik ágán. A baltás ember éppen nekiveselkedett volna a favágásnak, amikor egy vékonyka levél-hang megszólította:
– Kíméld meg, kérlek, az öreg tölgyem életét! Vagy legalább addig várjál, míg én is lehullok a többiek közé, az avarba!
– Jól van, na, nem bánom. Amíg le nem esel, várok. Van még idő, odébb a tél.
A kis levél minden hajnalban teleitta magát harmatcsöppel. Ha esett az eső, a gyökereket is biztatta, hogy szívjanak föl minél több vizet, juttassák el hozzá, hogy sokáig zöld tudjon maradni.
A favágó akárhányszor arra járt, ott látta a levelet az ágon. Végül nagy fejcsóválások közepette morgolódni kezdett:
– Ejnye! Nem várhatok tovább. Már november van, lassan beáll a tél. Nézek egy másik fát.
Láttam is az erdő legszélén egy kiszáradt fenyőt. Azt fogom kivágni.
Másnap reggel szállingózni kezdett a hó. A kis levél egy hópehelybe kapaszkodva leereszkedett a földre. Megtette, ami tőle tellett. Megmentette az öreg tölgy életét.
Persze, én már akkor, négyévesen is tudtam, hogy ez csak mese. A valóságban az emberek nem kegyelmeznek a fáknak egyetlen levél kedvéért sem.