Őszi levelek: Huszonötödik történet: Róka Ferkó és a négy évszak

„Hinta palinta,
Régi dunna,
Kis katona,
Ugorj a Tiszába!”

Róka Ferkó és a négy évszak

Róka Ferkó haja vörösen lobogott, mint a tűz. Olyan volt, mint az őszi erdő. Orra hegyén egymást kergették a szeplők minduntalan. A huncutságot a képéről le sem lehetett törölni. Ferkó az élet mestere volt. S tudjuk, ki minek mestere annak huncutja. Nagy zsiványság bújt meg a gyerekben. Nem kellett érte a vásárban sorba állnia. Erős legény is volt Róka és nagyon mozgékony. Árkot ugrott, kazlat mászott és nyárfát sasfészek lesőbe. Nyulat fogott a mezőn fogadásból. Leste, hogy írja futás közben a cikkcakkot a fürge állat. Eszes számítással aztán az egyik cakkban a nyúlnál előbb járt az esze és megcsípte a fülest.
Legkedvesebb elfoglaltsága azonban mindközül a hintázás volt tagadhatatlanul. Vén gesztenyefája egy magas domb tetején állott egymagában. Jámbor fiatalból válik a csendes öreg. Ferkó szerette a fa társaságát. Karjaival a törzsét már át sem tudta fogni. Azon lógott kötélhintája. Ha vágya hívta felpattant rá és ezt a dalt énekelte:

Megy a hinta alattam,
Nagyot lendül a lábam.
Hajam fújja huncut szél,
Hintázzon mind, aki él.

Ilyenkor aztán úgy vitte a hinta, hogy a fáról kezdtek aláhullni a sárga és vörös levelek. Róka Ferkó az ősz fia volt. Hintázó kedvével lombhullást hozott a világba.
Egy nap a fiú, amikor a hintájára ült, úgy meghajtotta azt, mint eddig még sohasem. Két lába már a felhőket súrolta. Egy utolsó nagy hórukk után pedig már az égben is találta magát. Felhőről felhőre szökkent. Úgy ugrált, mint egy bakkecske. A harmadik ugrásnál szembetalálkozott egy öregasszonnyal, aki tűt fogott a kezében és bőszen varrt vele.

– Adjon Isten néném! Hát maga meg min dolgozik ilyen serényen? – Érdeklődött kíváncsian Róka Ferkó.

– Adj Isten Fiam! A Naporcájú Úr és a Holddal ékes Nagyasszony elfeslett dunnáit varrom rendületlenül. Ha kiszakadnak, ideadják. Az én dolgom megfoltozni őket. Amíg el nem készülök velük, a földre szakadatlan hullik alá belőlük a sok fehér tollpihe.

Ferkó a felhő alá lesett és ámulattal figyelte az alattuk hófehéren elterülő tájat.

– Mire munkámat bevégzem – folytatta az asszony – kinyílnak az első hóvirágok és megérkezik a világba a tavasz.

A legény egy darabig még hallgatta az idős télanyó történetét, majd illedelmesen elköszönt és lépett egy nagyot a felhő széléről. Varázslatos erdőben találta magát, melyet egy tisztes viseletbe öltözött ifjú kis katona őrzött. Vállán kispuskával ült a bejáratnál és üveggolyókkal játszott, hogy elüsse idejét. Nagy kincsek voltak ezek neki, mert nélkülük, mint a kutya a pozdorján, úgy unatkozott volna.

– Adjon Isten kis katona! Róka Ferkó a becsületes nevem! Mondd, mit őrzöl itt komám ilyen nagyon?

– Hozott Isten Róka Ferkó! Dolgom nem egyéb, minthogy őrizzem a tavasznak erdejét.

– Te katona, kitérő felelet volt ez, kíváncsi kérdésemre! Azt áruld el, miket őrzöl ebben a nagyerdőben! Biza nem a fákat, azok maguktól ugyan el nem szaladnak! – Kacagott fel Ferkó.

– Agyafúrt egy legény vagy te vörös képű! Hát tudd meg, tündérszép kisasszonyokat őrzök. Addig innen ki nem engedhetem őket, amíg télanyó a varrást be nem fejezi.

Róka izgalomba jött, lábujjhegyre állt és lesett a katona fiú háta mögé, hátha megpillanthatja azokat a híres leányokat.

– Engedj már közibük, hadd csodáljam meg őket! Ígérem, kárt nem teszek egyikbe se!

– Ácsi, állj koma! Hó, nem úgy van ám az! A szabály, az szabály! Katonaember, ha máshoz nem is ért, a rendtartáshoz biza tehetségesnek kell lennie.

A kiskatona üveggolyóin megcsillant a napfény és egyenest Róka Ferkó szemébe villant.
Erre a vörösnek huncut gondolat szökött a fejébe. Annak idején, mikor a nagy fülűt oly cselesen nyakon csípte, üveggolyót nyert ügyessége révén. Gyorsan mellényzsebébe nyúlt, bizony még mindig ott lapult különleges jussa. Azzal ezt mondta:

– Te katona kössünk egyezséget! Az egyezség a kicsit is nagyra emeli. Te beengedsz engem a szép leányok közé, én meg cserébe olyan különleges üveggolyót adok neked, amilyet még sosem láttál.

A kölöknek felcsillant a szeme. Hamar rá is állott a tisztességes üzletre. Kezét adta rá. Ferkó már indult is volna sebtében, de a csepp katona vállon fogta:

– Hanem egyet jegyezz meg Te Róka Ferkó! Őszt be nem vihetsz, Tavaszt ki nem hozhatsz az erdőből. Ez a szabály, jól vésd eszedbe!

A legény nagyot bólintott kócos, vörös fejével és elindult az ösvényen befelé. Ahogy az erdő közepe felé haladt csilingelő kacagást hallott a fák mögül. Egy egész csapatnyi tündérszép leány kergetőzött a patakban. Csodaszép volt mind, de egy közülük igen megragadt Ferkó tekintetében. A legkisebb és legszebb leány lila ruhában, lila virágkoszorúval a fején ült a vízparton. Ölében egy róka kölyök szendergett békésen.

– Ennek a leánynak még a ravaszság is elszendereg az ölében. Az ősz is elszunnyadozna abban szépen, bizonyosan.

Lába alatt megreccsent egy ág. Az apró tündér fejét a hang irányába kapta és tekintete összetalálkozott Róka Ferkóéval. A leány szívét különös érzés futotta át, ahogy meglátta a legény bozontos vörös haját és aranyos szeplőit. Cseppet sem félt tőle. Vonzotta a fiú társasága. Attól fogva éjjel nappal együtt jártak és olyan boldogok voltak, mint még soha.
A legkisebb leányt testvérei igen féltették az idegentől. Rettegtek tőle, nehogy bajt hozzon szegény fejükre. De hát, aki fél, az él. Nem igaz? Így nyugtatták magukat a tündér nővérek.
Ferkó szívében egyre erősödött a vágy a hintázásra. De tudta, hogy ebben az erdőben ő ezt meg nem teheti, hisz akkor az ősz pusztulást hozna a leányok tündérszép világára.
Eljött a nap, mikor télanyó az összes dunnát megfoltozta. A kiskatona szabadon engedte a pajkos tavasz tündéreket.
Ferkó és a legkisebb leány csak álltak egymással szemben, egyikük sem szólott. Nehéz volt a búcsúzás. Az ősz s a tavasz egymással soha össze nem ölelkezhet.
A legény mázsás kővel a szívén útnak indult. Napokig vándorolt, a hetedik nap elért a Tiszáig és leült annak a partjára. Szomorúbb volt a bús tengernél is. Háta mögött halk lépéseket hallott, aztán megszólította valaki:

– Fiam, Te meg mit rísz itt egymagad? Nem köll több víz a Tiszába! Van abban már elég!

– A szerelem nyomja gyenge szívem. Nincs a világon, ami engem már megvigasztalna.

– Nincs-e? Na, csak lássuk! Megmutatom neked a titkomat. Úgysincs olyan titok, mi idővel ki ne nyilatkoznék. Csak figyelj!

A kalapos, nagyszakállas ember közelebb lépett a Tisza vizéhez. Tarisznyájába nyúlt és szórni kezdett belőle két marékkal valamit. A víz egyszeriben kivirágzott. Csodálatos látvány volt. A legény szíve egy pillanatra felderült.

– No, látom, azért ez csak tetszik neked, te vörös! – Nyúlt elégedetten pipájáért a zsebébe az öreg férfi, aztán leült a földre Ferkó mellé. Meggyújtotta, beleszívott egyet. A parázs felizzott s az öreg arca is felderült.

– Ez a Tiszavirágzás fiam. Elért minket a nyár. Tudom, hogy fáj a szív, ha bús. De néha egy nap boldogság csak az élet. Ezt Kérész János mondja neked. Hidd el, én jól tudom!

Róka Ferkó szívére nagyot ütött az öreg tanácsa. Hálás tekintetével a férfira nézett, rögvest lábra szökött és úgy elfutott, mint a kutya az égzengésben. Ahogy lába bírta sietett kedves gesztenyefája felé és közben érezte, hogy szembefut a sorsával. Jól érezte! A kicsiny leány, lila virágkoszorúban már ott várta az öreg fa árnyékában. Róka Ferkó amint ott termett, szorosan átölelték egymást. Ahogy az ősz és a tavasz összecsókolózott a csepp tündér leány virággá változott. Őszi kikerics lett belőle: az évszaknak gyönyörű, de a bánattól mérgező virága. Ferkó ezután bánatában felült a hintájára és elkezdte hajtani:

Megy a hinta alattam,
Bánat hajtja a lábam.
Megvigasztal majd a szél,
Hintázzon mind, aki él.

Azóta minden évben, amikor a legény hintájára ül és elhozza az őszt, száz és száz gyönyörű lila kikerics bújik elő a földből. Róka Ferkó pedig, amikor bennük gyönyörködik, szívébe mindig boldogság költözik.
Így születtek meg az őszi kikericsek. Ki nem hiszi, keresse meg Róka Ferkót és kérdezze meg tőle. Így volt, nem így volt, pityeri mese volt.