Tegnap lent jártam az utcán, friss kenyérért. A MAMMUT oldalában egy kisbolt helyén egy pékség állított be rekeszeket, polcokat finomabbnál finomabb süteményeket, pékárukat. A CBA termékeihez képest frissebb, nagyobb és alacsonyabb árfekvéssel. Hamar megkedvelték a környéken élők. Mire a delet harangozták, csak a morzsák jelezték csak, hogy itt lisztes harc volt. A nagy bolt csak délután tehette ki a reggeli sütést, mert napközben ráncos arcú kiflik, zsemlék és beton vastagságú kenyerek nyomták egymást a polcokon. Vajon miért? A kis árudánál tizenkettedik voltam a sorban. Kellő távolságban (fél méter), mert a maszk ezt kívánja tőlünk saját érdekünkben. Előtte egy Hírlapos ténykedik. Mielőtt sorra kerültem volna, a gyengült szemmel a kitett újságos állvány előtt megláttam egy kerek valamit, ami fémes hátán a napban fürdött. Vagy húsza, vagy…, – tovább nem is játszottam a gondolattal, – mert ha az tényleg egy kettőszázas, akkor azt már egy élelmes ember már rég felvette volna. Mielőtt beléptem volna az ajtón, még szemeztünk egyet. A fiatalos eladótól vettem páromnak is nasit a hétvégére. Ahogy kiléptem, még ott árválkodott a pénz. Persze nem sokáig. Odaléptem, majd aki kissé ügyetlen, eleresztette, a vékony kesztyűmet, ami épp ráesett és letakarta. Már nyúltam volna felé, kezdtem görnyedni, amikor egy ismerős bácsi rám köszönt. Pár perces társalgás után továbblépett. Ekkor lehajoltam, s felvettem őket. A kesztyűt ráadásul jól meglebegtettem, mint aki a port kívánta megszabadítani tőle. Tényleg kétszáz forint volt. Valaki már biztosan gondol rá, csak nem tudja hol ejthette el. Olyan a pénz is, mint az élet. Hol ad, hol elvesz.
Hazafelé menet azon tépelődtem, anno mit lehetett venni ekkora összegből. A hatvanas évek elején egy zsemle harminc fillérbe került. Ez cirka hatvanhat ropogós zsemlye. Ennyibe került egy napilap. Egy forint ötven fillérbe számították a kilós barna kenyeret, a liter tejet. Cuzamen százhúsz lityi fehér folyadék. Vajon a mai generáció közül hányan tudhatnak arról, hogy a mi időnkben létezett jegyes tej. Kis cetlivel, amit nem szabadott elveszejteni. Anyámékkal egy-egy hétvégén elmentünk a Duna Palotába ebédelni. Akkor a BM-hez tartozott. Papám rendőrré lett még ötvennyolcban. Akkor a számla háromszázhúszat kóstált. A fizetésekre már nem emlékszem, de ahhoz képest, ez drágának számított. Ellenben ma egy újság tizenkét oldalát sem vehetnéd meg érte. Egy cukis süteményre is kevés, főleg ha az Augusztot venném alapul. Zsemléből is csak hatot tehetek a zacskóba, s ha egy kiló barackot szeretnék venni a piacon, akkor ehhez még másik hármat is társítanom kellene. Ma már egy százas, vagy kétszázas olyanná lett, mint egykoron a tíz, vagy húszfilléres. Pedig azért is lehajoltam. Nem szégyelltem magam ezért. Régen sok száz forintot fizettem zenei újságokra, hogy adatokat jegyzeteljek belőlük a Rock-lexikonomba. Most már csak az a kérdés: – Ha majd az ötszázast is fémből nyomják, ezért is le fogunk hajolni a jövőben?
2020.09.13.