Nem látta, hányas ment el?

Szép napsütéses nyári reggelre virradt a város. Leszálltam az autóbuszról, és körülnéztem a téren. Az egyik padon egy öregember szundikált. A napsugarak vidáman simogatták ősz haját, ránctalan arcát, tisztelettel melegítették sebhelymentes, meglepően sima, szinte úri kezét. Rokonszenves volt, hát mellé telepedtem.
– Nem látta, hányas ment el? – riadt föl álmából az öreg, miután a sötétkék városi busz elhúzott a megállóból.
– Ne-ne-neeem – dadogtam ijedten meglepetésemben.
Szánakozva néztem a mellettem újra elszundikáló emberre. Most jobban láttam, és megfigyelhettem vonásait. Teljesen ősz, oroszlános frizurája, sörénye enyhén belelógott mogyoróbarna szemébe, kissé ránőtt szépen álló fülére. Enyhén ápolatlan szemöldöke, közepesen nagy orra, vékony, keskeny szája, hegyes álla egészítette ki profilját. Legalább nyolcvanéves volt. Fiatal korában szép lehetett, a nők ideálja.
– Nem látta, hányas ment el? – eszmélt föl álmából a mellettem ülő Oroszlán, mert egy fehér vidéki busz indulni készült a már fölszállt utasokkal.
– Nem láttam – válaszoltam most már határozottan.
A férfi újra nyugodtan hunyta le szemét. És fújni kezdte a kását. Mint aki jól végezte dolgát. Mintha mi sem történt volna. Most már kíváncsian vártam a következő utasszállító járművet. Jött is nemsokára. Behúzott a megállónak kijelölt, fehér cikk-cakkos részére az úttestnek, és lassan megállt. Utasai leszálltak, fölszálltak. A sofőr becsukta az ajtókat, kiengedte a féket, gázolt. fölmordult a motor, indult a gép.
– Nem látta, hányas ment el? – fordult újra felém a padtársam.
– Huszonhármas – feleltem konkrétan.
– Tényleg? Akkor mennem kell! – kiáltott föl erőteljesen.
Azzal kapta magát, fölugrott a padról, s nekiiramodott a virágóra felé.
– De az autóbusz, uram!
– Mi van vele? – kérdezett vissza.
– Huszonhármas. Nem megy el vele?
– Jaj, dehogy. Mindig gyalog járok, évtizedek óta. Csak a párom ilyenkor megy haza a piacról, és készíti elő a reggelit. Ha nem érek idejében haza, megcibálja a grabancomat – magyarázta, aztán elviharzott.
Mire fölocsúdtam, már csak hűlt helyét találtam. Adoniszi termetéből is alig látszott valami a reggeli csúcsforgalomban.

Dávid László,
Marosvásárhely,
2012. november 1.

“Nem látta, hányas ment el?” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!