A padlás

Összes megtekintés: 89 

Eszter eddig csak messziről nézte a létrát. Most ott állt az aljánál, lassan követte tekintetével fölfelé, kezével megérintette, magabiztosságra várva.
Vastag fából készült masszív lajtorja volt mely a padlásra vezetett. A fokok egymástól távol helyezkedtek el, nagyokat kellett lépni, ha fel akart mászni rajta az ember. Oldalát szinte tükörfényesre "esztergálta" a sok dolgos kéz, mely nap, mint nap simogatta felfelé menet.
A hatalmas kétszárnyú faajtó, – melyet nagy erővel felfelé kellett belökni, ha fel akart valaki jutni a tetőtérbe,- a széles erezett deszkáival mindig oly félelmetesnek tűnt a kis Eszter számára. Sosem volt még a padláson, szülei nem engedték, hogy felmenjen. Nem is tudott volna fellépni a tetején, és lejönni meg még nehezebb feladat, így nem is próbálkozott. A padláson fantáziájának szülöttei lakoztak, szellemek szörnyek elevenedtek meg, izgalma az ismeretlentől évről évre növekedett.
Most jött el a pillanat. Kilenc éves volt már, úgy érezte megbirkózik a kihívással.
Augusztus volt, száraz meleg, a felnőttek nyitva hagyták a nagy padlásajtót, hogy járjon a levegő odafenn, így az ajtó kinyitásával nem kellett bajlódnia. Kellemes illatokat hozott le a légáramlat, Eszter óvatosan, de mégis elszántan az első lépcsőfokra helyezte a lábát. Mindkét kezével megfogódzkodott a létra szélében, tenyerébe simult a fa, és elindult. Meredeken vezetett fel, nem mert lenézni, lépésről lépésre haladt, számolta a fokokat. Tudta jól, hogy tizenegy van belőlük, néha fel-felpillantott majd a végén nagy lendületet vett, hogy felhúzódzkodjon.
Ott volt hát, a padláson. Körülnézett a félhomályban, és elmosolyodott.
Pont olyan volt, mint képzelte, csak a mesebeli lények hiányoztak, legnagyobb megkönnyebbülésére. Nyár lévén, a tetőn elhelyezett üvegtéglákon szikráztak a napsugarak, és néhány tetőcserepet is félretoltak a felnőttek, hogy még világosabb legyen és járjon egy kis huzat. Csodás hely volt. A fénynyalábokban virgonc táncot roptak a porszemcsék, a sötét sarkok pedig kíváncsivá tették a kis kalandort. Az áthidaló fagerendákon könnyedén át lehetett lépni, a tetőcserepeket tartó lécekben pedig meg lehetett kapaszkodni.
Fülledt, száraz volt a levegő, torkát kicsit fojtogatta a kifüggesztett fokhagymakötegből áradó por. Csodás illat vette körül, ahogy körbenézett, levendulacsokrokat látott felaggatva keresztül kasul a gerendák között kifeszített bálamadzagon, mellette szalmavirágok száradtak. Az egyik fagerendán fejjel lefelé mákgubó kötegek bóbiskoltak, nem sokkal arrébb pedig egy mozsárban lilahagyma-ernyők várták, hogy kipotyogjanak a kis fekete magocskák. Eszter kikukucskált a félrehúzott cserép kicsiny nyílásán, és élvezte a magasságot, ahonnan belátta a környéket, a szomszédos házak vörösbarna cserepereit. Ha jobban kihajolt még a templom tornyát is látta a szeme sarkából. Aztán visszakanyarodott a szent helyhez és kicsit körbejárta, igyekezett bekukkantani a megvilágítatlan sötét sarkokba is. Érdemes volt. Neki nem kellett nagyon lehajolnia a tető síkjában, könnyedén be tudott kúszni a keskeny háromszögek alá.
Pókháló fonalak simogatták meg az arcát, csiklandozták meg a homlokát. Egy régi mózeskosaras piros babakocsi árválkodott a tető síkja alatt, Eszter szíve boldogan dobbant, ez az övé lehetett. Hatalmas küllős kerekeiből már csak három volt meg, a mózeskosár elején két oldalt műanyag betétek, – mára már opálosan elszíneződve,- hogy jusson egy kis fény a kisbaba arcához; a hetvenes évek pompázatos műanyag terméke.
A babakocsi mellett igazi csodát talált, a porhalmaz sem tudta elfedni különlegességét. Eszter közelebb húzta, hogy jobban megszemlélhesse, és a zsebéből elővett papír zsebkendővel némileg megtörölte, így előbukkant szépsége. Egy Orion 228-as kéthullámsávos rádió készülék. A skálaüveg mustársárgán elhomályosodott, nem nagyon lehetett leolvasni a városok nevét, de Eszter nagyjából kivette a gyártás évét: 1953.
Kedvére tekergette az állomáskereső gombokat, és szívét átjárta a semmihez sem hasonlítható izgalom.
Ez az ősrégi készülék visszaidézi a múlt egy szegletét, talán a nagyszülei hallgatták rajta a Szabó családot vagy az Esti krónikát. Az egész padlás árasztotta magából a régmúlt idők varázsát, elfeledettségét. Mintha megszólították volna a múltból, mintha megnyílt volna egy láthatatlan kapu, egy időalagút, melybe betekintve visszanézhet a régi időkbe. Szíve hevesen kalimpált, érezte, hogy különleges pillanatoknak lehet tanúja. Felállt, otthagyta a csodaszép fadobozos rádiót, és a padlás másik végébe ment. Kartondobozok sorakoztak a tetősík csücskében, Eszter leült az egyik áthidaló gerendára így odafért az egyikhez. Megsárgult "ezer éves" újságokkal volt tele a doboz, a felső oldalakat vastagon belepte a por. A lapok pergamenszerűen kiszáradtak, széleik kicsit felpöndörödtek, de Eszter így is élvezettel, kellő óvatossággal vette kezébe az egyiket. Jó nagyot fújt, aztán köhögött, mert torkát kaparta a felszálló porréteg. Népszabadság 1971-es évfolyam március.
Az Apolló -14 űrhajó februárban leszállt a Holdra.
Szűk családi körben eltemetik Rákosi Mátyást.
Feloszlatott spontán megemlékezés a Petőfi szobornál.
A Duna vízállása Dunaremeténél apadó jellegű.
Janis Joplin Pearl c nagylemeze a Billboard 200 élére került.
Eszter megbabonázva olvasgatta a több mint húsz évvel ezelőtti híreket. Mosolyogva tette vissza az újságot a dobozba, melyben még néhány Ludas Matyi és Képes kalendárium lapult bálamadzaggal összekötve, örök mozdulatlanságban megőrizve a múlt híreit, eseményeit. Eszter zörgést motoszkálást hallott odalentről. Visszafojtott lélegzettel figyelt, hogy szólítják e, de nem harsant fel anya hívó szava. A padlás feljáróban azonban megjelent egy szőrös fej, két háromszög alakú fül, és sárgán megvillanó szempár.
–Lucifer! Hú, de megijesztettél! – nevetett fel a kislány, ahogy kedves macskáját meglátta közeledni. A cirmos odadörgölődzött a lábához, álmosan nyávogott egyet, és elhelyezkedett a kis stokedlin hanyagul leterített tollpárnán. Eszter tovább szemlélte a titkos sarkot, mert figyelmét nem kerülte el a műbőr lakkozott barna ridikül, réz csattal a tetején. Odahúzta magához, megvolt a súlya. Kipattintotta a csatot, és szélesre tárta a táska száját.
–Óh! – hagyta el száját egy meglepett kiáltás. Kincsre lelt.
A táska tele volt régi fotográfiákkal, megbarnult vagy fekete fehér fényképekkel. Eszter számára ismeretlen arcok, gyerekek, családok. Egy katonai uniformisban feszítő fiatal fiatalember, rezzenéstelen arccal eltökélten mered az objektívbe, tábori sapkája alól hosszú szalagok lógnak a földig, valószínűleg színesek, nemzetszínűek, de a megbarnult képen csak árnyalatbeli különbségek voltak láthatóak. Eszter hosszan tartotta kezében a vastag fotópapírra nyomtatott képet, és azon gondolkodott ki lehet ez az ember, talán a dédnagyapja? Megfordította a képet, de nem volt más ráírva, csak a fotográfus neve és a város ahol a kép készült.
Miután kigyönyörködte magát végül finoman széthúzta a lakkozott bőrtáska száját, és beillesztette a képet a többi közé. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a további fényképek mellett régi iratok, kézzel írott borítékok, képeslapok is lapulnak. Izgatottsága az egekbe szökött, bordái alatt enyhe csiklandozást érzett, a kíváncsiság kezdte furdalni az oldalát. Szépen visszakattintotta a bőrtáska rézkapcsos pántját, és betolta a takarásba, hogy biztonságban legyen. Különös hangulatot árasztott a hely, a padlás atmoszférája körbefonta és megigézte. Teljesen új dimenzióba repítette a kislányt, szinte forgott vele a világ.
Tudta, hogy legközelebb nem egyedül fog feljönni ide. El kell hoznia Zsigát, a szomszéd fiút, aki már 12 éves, és bár más esetben csak kaviccsal dobálja a kerítésen át, és nem válaszol, ha Eszter szólítja, de ő tudta, ennek a meghívásnak, ide, a rejtélyes padlásra, nem tud majd ellenállni Autó moraját hallotta a nyitott padlásajtón át, az udvarból.
Ez édesapa régi Trabantja, melynek jellegzetes hangját messziről megismeri. Igyekeznie kellett. Óvatosan megfordult a lejáratnál, és háttal lefelé, mint a rákok, lábával kikeresve a létrafokokat, lassan lemászott. Mire meghallotta a Trabant ajtó csapódását, Eszter is leugrott a létra utolsó fokáról.

. ****

–Eszter! Minden rendben? Jól vagy? – kissé ijedten rázogattam kedvesem vállát, réveteg tekintete megriasztott kissé. Úgy bámult fel a padlásajtó irányába, mintha szellemet látott volna. Tudom, hogy komoly trauma számára, hogy el kell adnunk szeretett nagyszülei házát, de hát sajnos muszáj.
–Megértem, hogy nehéz szívvel válsz meg tőle – folytattam, és végre rám vetette pillantását.
–Hihetetlen látomásom volt Misi. Egy gyerekkori emlék elevenedett meg, olyan életszerűen, mintha… – nem fejezte be a mondatot. Láttam, hogy nagyon meg van zavarodva. Megérintette a padlásra vezető ósdi korhadt falétrát, és oly hirtelen kapta el a kezét onnan, hogy azt hittem megégette.
–Nagyon szép ház, remek állapotban van a korához képest. Jók az arányok, nem lesz nehéz eladni – fordult hozzánk az ingatlaniroda embere, aki ügynöki lendülettel, érzelemmentesen mérte fel a paramétereket, és az adatokat.
— Mehetünk? – kérdezte mosolyogva, és én Eszterre néztem. Láttam, hogy nem akar elszakadni a háztól, a múlt kötelékeitől.
–Még egy perc- kértem az ügynököt, és magam felé fordítottam kedves hitvesem.
–Nézd, minden, ami fontos neked, és ami számít, itt van benned, a szívedben, az elmédben, az emlékeidben. Tudom, hogy ez a ház a gyökereidet képviseli, a szüleid, nagyszüleid hagyatéka, évszázadokba visszanyúló relikvia. Minden sark, minden szöglet őket idézi. Mintha megőrizne téged is, gyerekként, fiatalon, a falakba merevedett múltban. De hidd el, ezt az érzést magaddal viheted, a tárgyak elmozdíthatóak, az emlékeket nem a ház, hanem te őrzöd tovább, bárhol is vagy. Ez itt – mutattam körbe a konyhában, ahol álltunk éppen, – önmagában csak tégla, habarcs, festék, cserép, fagerendák. Ami életre keltette és megtöltötte melegséggel, az a család volt, a benne élő emberek, és a velük történt események. Sírtak nevettek, ettek ittak, zord téli estéken kártyáztak a konyhaasztalnál, nagymama kenyeret dagasztott vagy lekvárt főzött be. Ezek emlékét, valóságát pedig magadban őrzöd, átadtátok egymásnak generációkon át, és tovább örökítjük mi is. Ez így szép, és kerek.
Egy harmatgyenge könnycsepp gördült le Eszter arcán, levette a szemüvegét és megtörölte a szemét. Halványan elmosolyodott.
–És mint megannyiszor, most is igazad van – mondta és nevetett.
Szerettem érte.

“A padlás” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Rita,
    … bevallom, én felnőttként még jobban vonzódnék a padláshoz, de már nincs hova felmászni, az emlékekbe temetkezni..
    … köszönöm szépen, hogy olvastál:]

  2. Kedves Vicus!

    Ezt az emléked is érdeklődéssel olvastam. Érdekes módon a gyerekek vonzódnak a padláshoz, nekem is nagy élmény volt gyerekkoromban, majd az unokáknak is. A pince valahogy sohasem érdekelt. Olvasmányos, kedves történet volt.

    Tetszéssel: Rita(f)

Szólj hozzá!