Elment egy jó barát

Összes megtekintés: 63 

Lassan a végéhez közeledett a temetési szertartás. A falu lelkét, Kunigundát temették, és sokan eljöttek a búcsúztatására. A Hódos Ica nevezte néhány éve egyszer az öregasszonyt a falu lelkének, aztán valahogy elterjedt ez, és egy évbe sem telt, már mindig csak így emlegették őt. Nem gúnyolódva, inkább szeretetteljes kis mosolygással. Mintha Kunigundán múlott volna, hogy a falu nem halt meg, hogy megállt az elnépesedés folyamata, és már több kisgyermekes család élt a faluban. Természetesen nem csak Kunigundán múlt mindez, de biztos, hogy ő is szerepet játszott benne. Sok helyen azt mondták volna rá, hogy pletykás vénasszony, és 'minek akarja mindenbe beleütni az orrát', de rég elmúltak már az ő falujukban az ilyesfajta rosszindulatú hangok. Lehet, hogy Kunigunda, ha élne még, vissza tudna emlékezni olyan időkre, amikor sokat hallott ilyesmit, de a sírja körül álldogálók egyike sem így gondolt rá.
A temetés maga, ha nem is pompás, de tisztességes volt. Egy olyan öregasszony temetése, akinek már nem volt semmilyen rokona, és akitől elbúcsúzni mégis sokan eljöttek a faluból, sőt, még a közeli városból, Debrecenből is.
Az első beszédet a falu polgármestere, Hódos István tartotta, akiről tudták, hogy úgy szerette az öregasszonyt, mintha a saját nagyanyja lett volna. Alig egy esztendővel korábban, az öreg polgármester szívrohama és gyors halála után választották meg Hódost polgármesternek, szinte teljesen egyhangúan a falu lakosai. Rég feledve volt már az a jó tizenöt évvel korábbi időszak, mikor nem túl sok összegyűjtött pénzével hazatért Németországból a faluba, és a huszonöt éve ellenére sem volt fogalma arról, hogy mi lesz vele, mit is akar ő csinálni. 'Valami mást', ez volt az egyetlen, amit önmagának mondani tudott akkoriban, anélkül, hogy konkrét elképzelései lettek volna erről a másról. Nem hitte volna, hogy egész életére ott marad a faluban. Mikor elkezdte rendbehozni az apjától rámaradt, teljesen elhanyagolt, öreg házat, még arra gondolt, hogy az csak ideiglenesen lesz az otthona. Él benne néhány évig, aztán eladja, és felkerekedik megint, megy a nagyvilágba. A falusiak többsége gyanakvással figyelte őt akkoriban, mintha azt érezték volna rajta, hogy vándormadár, nem tartozik igazán közéjük, elmegy majd megint. Az első hetekben épp csak fogadták a köszönését, de senki sem beszélgetett vele hosszabban. Kunigunda volt az egyetlen kivétel. Szinte minden nap meghívta magához enni, ő pedig – mivel az öregasszony nem volt hajlandó pénzt elfogadni az ételért – jól megpakolt bevásárló szatyrokkal igyekezett viszonozni a segítségét. De még az ételnél is többet jelentett a számára, hogy meséltek egymásnak. Kunigunda neki a faluról, az emberekről, mert az öregasszony mindenkit ismert, az apjáról, az anyjáról, a nagyanyjáról, a cigányokról és a magyarokról egyaránt. Ő pedig úgy mesélt az öregasszonynak önmagáról, mint ahogy előtte még soha senkinek. Kinek beszélt volna ő korábban arról, hogy miket gondol, miket érez, mi minden foglalkoztatja? Sem a kollégáival, sem a haverjaival, sem a barátnőivel nem tudott ilyesmiről beszélni, és nemcsak azért, mert Németországban a többségük nem tudott magyarul. Egyszerűen az ilyesmi nem volt divat, nem volt 'menő', nem volt \’férfias dolog\’. Papok, pszichiáterek, lélekvezetők soha nincsenek az építkezéseken dolgozó emberek közelében. Az emberek jó ivócimborák egymásnak, de ritkán foglalkoznak egymás bajaival. Kunigunda pedig nem véletlenül volt jósnő. Pap nőként nem lehetett, pszichiáterhez nem jártak a falusi emberek, de amit ő jósnőként végzett, az többé-kevésbé egyfajta lelki kúrálás volt. Segített az embereknek megérteni a sorsukat, a miérteket, és azt, hogy ők maguk tulajdonképpen mit is akarnak. István sem értette ezt meg azonnal, csak az évek múlásával. Az első hónapokban, ha összeakadt volna valamilyen régi haverjával, és az gúnyosan megkérdezte volna, hogy 'hát te mit barátkozol egy öregasszonnyal', még kellemetlenül érezte volna magát, és nem tudta volna, hogy mit mondjon.
Lassan változott meg minden, és jórészt észrevétlenül ő maga is. A sofőri munka, amit a Szeretetszolgálattól kapott, nem fizetett jól, de sok szabad ideje maradt mellette. Azonkívül megengedték, hogy ha fizeti a benzint, akkor használhatja a saját céljaira is a kocsit, ami nagy segítséget jelentett a számára. Minden szerszámot, anyagot, mindent, amire a ház rendbetételéhez szüksége volt, azon a kis kocsin szállított ki magának a faluba. És mivel segítettek neki, ő is szívesen segített mindenkinek, aki csak a közelébe akadt. Nemcsak Kunigundának, de a Szeretetszolgálatnál is nagy örömmel fogadták, hogy szinte semmihez sem kellett szerelőt hívniuk: kicserélte a vízcsapot, amikor arra volt szükség, és rendbehozta a nyomtatót, amikor az elromlott. Az idős emberek, akiknek a mindennapi ebédet szállította hétköznaponként, eleinte féltek megkérni ilyen apróbb szívességekre, de mikor egyszer megakadályozott egy nyolcvanéves nénit a létráramászásban és kicserélte a villanykörtéjét, annak a híre is elterjedt, és azontúl sokaknak segített olyanban, ami neki egy pillanatnyi munka volt, de az öregeknek gyakran balesetveszély.
Sokáig nem tudatosult benne, hogy mennyire más lett a fiatalkori önmagához képest. Azt a fiút, aki tizennégyévesen otthagyta a szüleit és a faluját, nem hajtotta más, csak a sok pénz utáni vágy. Gazdagnak lenni, hogy mindent meg tudjak engedni magamnak – ezt kereste sokáig, miközben kemény munkával a pénzt hajszolta. Természetesen nem lett gazdag, mitől is lett volna? Képzettsége nem volt, a sok fizikai munkával amit keresett, az ugyan több volt, mint amit odahaza megkeresett volna, de messze volt attól, hogy vagyon legyen. Amikor ezen elgondolkodott, rádöbbent, hogy nem is ismer senkit, aki tisztességes munkából gazdagodott volna meg. Mindenféle másból talán igen. Volt egy-két haverja, akik kevesebbet dolgoztak, mint ő, mégis mindig televoltak pénzzel. Mikor az egyiket egyszer meglátta egy kábítószerárussal beszélgetni, hirtelen megértette az okát. Biztosra vette, hogy ha keresné a lehetőségeket, ő is lehetne \’szállító\’ vagy lányokat a kinti kuplerájokba beszervező. De valami mindig visszatartotta, még olyankor is, amikor elkeseredéssel nézte az életét. Ilyenkor néha berúgott, néha céltalan kószálással töltötte a szabad napját, és ki tudja, hogyan alakult volna a további élete, ha nem történik az a randalírozás. Lehet, hogy az mentette meg, hogy felfüggesztettet kapott és kiutasították? Mikor annak idején Kunigundával erről beszélt, már egyre inkább így érezte.
Azután valahogy úgy alakult, hogy Kunigunda még sok mindenben szerepet kapott az életében. Például rajta keresztül ismerte meg a feleségét, Icát. Az igen mutatós, tizennégy éves cigánylányt egy külföldi munkára toborozták. Kunigunda, aki mint mindig, gyakran járt a cigánysoron, gyanút fogott, mikor erről hallott. Rávette Istvánt, hogy beszéljen a lánnyal, és meghívta magához Icát.
Miután hárman megteáztak, Kunigunda valamilyen ürüggyel átszaladt a szomszédasszonyához, és magukra hagyta Istvánt és Icát, mert azt remélte, hogy így a férfi hamarabb ki tudja szedni a lányból, hogy mi is az a munka. De István, minden egyéb ügyessége ellenére, nehezen tudott megszólalni. Nemcsak azért, mert nem volt a sok beszéd embere, hanem azért is, mert megtetszett neki nagyon a lány, de ezt mindenképp el akarta titkolni. Szeretett volna valami olyat mondani, amiből az derül ki, hogy ő egy sokat tapasztalt felnőtt, akinek lehet a szavára hallgatni. Ica viszont megérezte, hogy tetszik a nálánál több, mint tíz évvel idősebb férfinak, és kacéran mosolyogva nézett rá. Miután néhány percig egyikük sem szólalt meg, a lány kihívónak ítélt tekintete felbosszantotta Istvánt, és kemény hangon, majdnem durván förmedt rá:
-Kurva akarsz lenni?
Ica megdöbbent, és egy kicsit zavarba is jött: Egy modellügynökséghez toboroznak. Majd ott kint derül ki, hogy mit kell csinálni.
Megint hallgattak egy kicsit, mind a ketten lesütött szemmel, az asztal lapját bámulva, pedig azon igazán nem volt semmi érdekes.
-Ha szereznék neked rendes állást, itt maradsz? – István hangja már sokkal lágyabban hangzott, mintha a hangszínével kérne bocsánatot az előző erősebb hangért.
A lány csodálkozva nézett rá, és mintha maga se tudná, hogy miért teszi, bólintott, holott tudta, hogy ezért otthon még szidás várja.
Valahogy így kezdődött István és Ica kapcsolata. Alig egy hónap elteltével Ica a debreceni gyógyszergyár csomagolórészlegében dolgozott, és fél év múltán meglett az esküvőjük. Kunigunda volt természetesen az egyik tanú, és az alig egy évvel később született fiúknak, Sanyinak a keresztanyja lett.

Bár a temető a falu határában volt, többen mégis nem a gyaloglást, hanem a kocsit választották. Halotti tort nem tartottak, ami Kunigunda kifejezett kérésére történt, mert meghagyta, hogy ami pénzt erre fordítanának, azt adják inkább a Szeretetszolgálatnak.
Sanyi a kocsiban megkérdezte a szüleit:
-Kunigunda az égbe került?
Anyja csodálkozva hátrafordult az első ülésen, apja pedig a visszapillantó tükrön keresztül nézett rá meglepetten:
-Hogy jut eszedbe ez a kérdés?
A gyerek nem jött zavarba, csak egy kisssé nehezen fogalmazta meg, amire gondolt: Azt mondják, hogy aki jó, az az égbe kerül. Kunigunda jó volt, nem?
István és Ica hallgattak. Mind a ketten jártak rendszeresen templomba, és mind a ketten úgy érezték, hogy Kunigunda jó barátjuk volt és jó ember. A fiú nagyon helyesen érezte ezt. De azt is tudták, hogy Kunigunda sok mindenben másképp gondolkozott Istenről, mint azt a templomban tanították. Ica a férje arcát figyelte, és abból megértette, hogy ő akar felelni.
-Tudod, Sanyi, nem olyan egyszerű kérdés ez. Kunigunda jó volt, ez nem vitás. De lehet, hogy éppen azért, mert jó volt, talán úgy érezte, hogy több dolga lenne itt a Földön, mint odafent az égben. Ő úgy gondolkodott minderről, hogy az ember a természet része, és ennek az egész földi világnak a része. Ha megkérdezték odafönt, és választhatott, biztosan vissza fog jönni.
Sanyi rábólinott és azt kérdezte: Elmondhatom ezt így a papnak is?
-Inkább ne – fordult hátra gyorsan válaszolva Ica. – Nem akarunk a papunkkal vitába keveredni. Mi megértjük Kunigundát, de megértjük a papunkat is.
Sanyi hallgatott. Nem akarta megkérdezni a szüleit, hogy vajon csak azért ilyen mindenkivel egyetértésre törekvőek, mert az apja a polgármester és ezt érzi a feladatának. Arra gondolt, hogy kár, hogy nem tud többször Kunigundával kimenni az erdőbe. A gombák jó részét már eltanulta tőle, azt megkülönböztetni, hogy melyik a jó és melyik a rossz. De Kunigunda még olyan sok mindent tudott! Senki sem ismerte annyira a közeli kiserdőt.
Kunigunda halála hiányt hagyott mind a hármójukban. Szerették őt, mintha családtag lenne, vagy legalábbis közeli rokon. Igaz, az emberek gyakran nem szeretik a rokonaikat. Helyesebb tehát azt mondani, hogy Kunigunda halálával egy jó barát ment el tőlük.

Ez a novella az Egy barátság kezdete című novellám \’párja\’, amelyik novellámnak sokáig nem tudtam meglelni az igazán tetsző címet. 2019-ben megjelent a Holnap Magazinban Halloween címmel, A lovag című novelláskötetemben pedig Hazatérés címmel.

“Elment egy jó barát” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Kedves Magdi!
    Nagyon örülök a véleményednek és nagyon szépen köszönöm a gratulációt s a hozzászólást.
    Ha valamelyik könyvet olvastad, azokról is kíváncsi lennék a véleményedre (pl. emailben).
    Sok szeretettel
    Márta

  2. Kedves Magdi!

    Nagyon örülök a véleményednek és köszönöm szépen a gratulációt. Ha valamelyik könyvet olvastad, azoknál is kíváncsi lennék a véleményedre.
    Sok szeretettel:
    Márta

  3. Kedves Márta!
    Nagyon tanulságos a történeted, és sok ilyen Kunigunda gondolkodású emberre lenne szükség, talán élhetőbb lenne a világ… Gratulálok ehhez az írásodhoz, és a két megjelent novelláskötetedhez is!
    Sok szeretettel: Magdi

Szólj hozzá!