Kodi

Az ócska furgon lassan döcögve haladt az erdei úton egyre beljebb, az erdő mélyébe. Egy ötvenes, rossz kinézetű férfi vezette a járgányt. Kora hajnalban indult. Vezetés közben folyamatosan motyogott magában valamit és időnként hátra fordult. Az ébredező erdő békés volt, csak a sötét ég tekintett le rá vészjóslóan.
Hamarosan eleredt az eső. – Már csak ez hiányzott! – mondta mérgesen majd erősen rátaposott a gázra.
Amikor beért az erdő mélyébe – azon az úton, amit csak és kizárólag az arra hivatottak használhattak – megállt. Kiszállt és a furgon hátuljához ment. Kinyitotta az ajtót. Egy kétségbeesett szempár nézett rá. A kutyája volt az. Csúnyán elbánt vele mielőtt elindultak. Megverte, majd betuszkolta csotrogány autójába.
A kutya látva hogy újra közeledik felé, nyüszíteni kezdett, majd összeszedve minden erejét leugrott a platóról. Ugrás közben a férfi teljes erőből az állat oldalába ütött és mogorván így szólt: – Takarodj, ne is lássalak többé! Aztán dühösen kergetni kezdte a menekülő állatot. Hogy miért verte, kínozta hónapokon át a sokszor ittas állapotban lévő férfi és miért hozta el az erdőbe, majd engedte szabadon a félholtra vert kutyáját? Nem tudni. Talán még gonosz lelke sem tudta rávenni arra, hogy egy jámbor állat életét kioltsa.
Az ijedt jószágnak sikerült elmenekülnie. Gazdája beült az autóba és mint aki jól végezte dolgát elhajtott. Az eső ekkor már úgy esett mintha dézsából öntötték volna.
A megkínzott és megfélemlített négylábú jó darabig futott az ismeretlenbe, de ereje fogytán egy idő után már csak vonszolta magát. Bundája csurom vizes volt. Az eső elől bekucorodott egy szikla alá és a kimerültségtől elaludt.
A nap már magasan járt, ezer ágról ontotta melegét amikor felébredt. Elmúlt a veszély! Picit bóbiskolt még, fejét a lábára hajtotta, majd tekintetével végig pásztázta a zöldellő erdőt. Aztán gyenge lábai újra útnak indították. Nem nézett hátra, csak lassan haladt előre, mintha maga mögött akarná hagyni fájó múltját. Valaha egy csodaszép németjuhász kutya volt. Hitt az emberekben, bízott bennük, legjobb barátjuk volt. Majd a sors úgy hozta, hogy szeretett gazdája örökre elaludt. Új gazdája pedig szabadságától végleg megfosztotta őt. Láncra verte és bántalmazta. Ma már, ha meglát egy emberfiát, szemét lesüti, fejét lehajtja, miközben félve tolat hátrafelé. Aztán menekül ahogyan csak tud.
Mire egy tisztáshoz ért bundája megszáradt. Amint átvonszolta magát a csöppnyi mezőn, szagot fogott. Napok óta gyötörte az éhség. Fejét reményteljesen felemelte és mélyen a levegőbe szagolt. Néhány lépés után egy fészkéből kiesett kismadárra lelt. Sovány vigasz! Fél fogára sem volt elegendő, mégis több volt a semminél. Nem voltak már tartalékai, alig volt húsz kiló. Ereje fogytán volt. A túlélésért küzdött. Mégis folytatta útját, egy belső erő hajtotta tovább.
Hamarosan ráesteledett. Az éjszakai állatok ébredeztek. Különleges hangok, neszek, zörejek törték meg a csendet. Időnként árnyak bukkannak elő véletlenszerűen a semmiből. Minden olyan titokzatos és félelmetes volt. Az egyik bokorból hirtelen hangos zörejt hallott. Ösztönösen futásnak eredt. Mint egy űzött vad úgy menekült. Ijedtében belevetette magát az előtte lévő sűrű bozótosba, a következő pillanatban pedig elnyelte az alatta tátongó széles szakadék. Zuhanás közben lábaival kapálódzott – minden porcikájával az életéért küzdött -, majd földet ért. Mozdulni sem tudott. A fájdalom lelke mélyéig hatolt. Az életbe vetett hite, küzdelme itt ért végét. Még jó darabig nyüszített, aztán elcsendesedett.

Az erdész nehéz napot hagyva maga mögött, beült szolgálati autójába. Hetek óta állatcsapdák után kutatott. Több tucat csapdát sikerült már összeszednie, megmentve ezzel jó néhány állatot. Lassan haladt a göröngyös úton, amikor az egyik elágazásnál keréknyomokra lett figyelmes. Jó ideje nem járt arra. Gondolkodás nélkül tért le a haza vezető útról bízva abban, hogy az orvvadász kilétére hamarosan fény derül. A nyomok az erdő mélyéig vezettek. Izgatottan szállt ki autójából, hogy alaposan szemügyre vegye a terepet. A legjobb nyomolvasó volt az egész vidéken. Az előtte lévő lábnyomok sok mindent elárultak. Látta, hogy a kutya bajban van, ezért rögvest a nyomába eredt. Egy darabig terepszínű autójával követte a nyomokat, majd gyalogosan haladt tovább. A nap lassan nyugodni készült vörösre festve az égalját. A félhomályban a reggeli esőnek köszönhetően még jól látszottak a lábnyomok. Aztán az este hamar sötét fátyollal borította be az erdőt. De az erdész nem adta fel. Lámpájával a kezében kutatott az est csöndjében a kutya után. A nyomok a szakadék felé vezettek. Az erdész egyre jobban szaporázta lépteit. Rossz érzése volt. Majd amikor odaért és lámpájával levilágított, meglátta a mélybe zuhant állatot. A szakadék három-négy méter lehetett. Lassan lemászott. Fejét a kutya mellkasára hajtotta. Alig érezhetően, de lélegzett. – Tarts ki pajtás, minden rendben lesz – mondta. Felmérve a helyzetet, fejlámpáját felcsatolta, másik lámpáját a derekára erősítette, majd a sérült kutyát az ölébe vette és a sötét éjszakában elindult visszafelé.
A völgyben sokáig gyalogolt az erejét vesztett állattal, amikor egy biztonságosnak tűnő szakaszon felkapaszkodott vele az erdei útra. Onnan már lényegesen könnyebben haladt az autóhoz. Amikor odaért óvatosan betette a kutyát és elindult a legközelebbi állatklinikára.
Hosszú órák teltek el idegesen várakozva a műtő előtt, amikor kinyílt az ajtó és az orvos fáradtan, de mosollyal az arcán azt mondta: – Valamiért nagyon ragaszkodik az élethez ez a kutya. Örök túlélő! Az erdésznek könnyek szöktek a szemébe. A lelke mélyén tudta, érezte, hogy a műtét sikerülni fog. Mélységes háláját fejezte ki az orvosnak. Majd a felkelő nap fényében beült autójába és haza hajtott.
Néhány éve már a környékbeliek a fiatal erdészt minden nap egy gyönyörű németjuhász kutyával látják munkába indulni. Attól a naptól kezdve, hogy a szakadékban rátalált, örök barátság volt az övék. Minden nap végén kedvenc helyükre mentek, ahhoz a sziklaszirthez, ahonnan csodálatos látvány tárult eléjük. Szerettek itt megpihenni. Belátták a végtelen erdőket, mezőket, a messze távolban lévő apró falvakat. Ebben a festői tájban a legcsodálatosabb látványt azonban ők maguk nyújtották. Az erdész és hűséges kutyája, Kodi.

“Kodi” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Kedves Kitti!

    Én is hasonlóan érzek mint te amikor állatokat bántalmazásáról hallok. Épp a múlkorában olvastam, hogy valaki papírdobozba rakott egy kiskutyát majd alaposan lezárta, hogy szegény ne tudjon kijönni és ott hagyta egy árok szélén. De szerencsére megtalálta valaki így a kis négylábú megmenekült.
    Volt egy fotó is nagyon édes kis kutya volt. Érthetetlen számomra hogy tehet ilyet bárki is.
    Köszönöm, hogy elolvastad novellámat és megosztottad velem érzéseidet, gondolataidat.

    🌺🐕🙂

  2. Kedves Noémi! Az emberség ott kezdődik és ott dől el, ahol és ahogy az állatokkal bánunk. Történetednek pozitív a vége és ez nagy megkönnyebbülés, főleg a főszereplő négylábúnak. Ám az életben léteznek olyan elvetemült gonoszságok, amiket képtelen vagyok felfogni. Ezek egyike az állatok bántalmazása, amitől azonnal összeszorul a gyomrom, a torkom, és mérhetetlen keserűséget élek meg. Mint történeted elején is, a tehetetlen düh máris az enyém volt. Szépen írsz, beleérzéssel, választékosan és főleg helyesen. Öröm volt olvasni!🤗🐶🌈🌞

  3. Kedves Magdi!

    Igen, sajnos van aki bántalmazza őket. Nem is értem hogy teheti meg velük. Köszönöm hogy elolvastad. 🙂
    Szeretettel: Noémi(f)

  4. Kedves Noémi!

    Megható a történeted, én is írtam róluk, szeretni való kedves lények, megis sokan képesek arra, hogy bántsák őket,
    Sok szeretettel gratulálok,
    Magdi

  5. Kedves Rita!

    Köszönöm hogy elolvastad és leírtad érzéseidet. Jó lenne ha minden kutyus olyan szeretetet kapni mint amilyennel ők ajándékoznak meg minket. Bizom benne hogy kevés olyan gazdi van akiről a novellám elején írtam.
    Szeretettel: Noémi (f)

Szólj hozzá!