Csend és vihar: Első történet

Összes megtekintés: 31 

Ismeri – e valaki a csendmadarat ?
Csak időnként bukkan elő, s kevesen látják. Olyan akár egy kísértet, amely éjszakánként, sötét csillagfényes virradatban, hang nélkül, csendben tovasuhan. Engem egykor sokat hajszolt ez a madár.
Tízenéves, kamasz kislány voltam. Nyaranta elvittek a nagyszüleimhez vidékre, és én mindig jókedvűen és gondtalanul mélyedtem bele a háborítatlan és próblémamentes szabad falusi élet magasztos cselekményeibe.
A legjobban az éjszakai csavargásokat szerettem, amikor is szeretett nagypapámat elkísérhettem a falu szélén álló néhány gyümölcsös és szőlőskertünkbe, nagyapám vállán a biztonságot jelentő puskájával, az én kezembe a parittyámmal, amit nagyapa készített nagy gonddal és szeretettel.
lyenkor epedve ittam a lábam alatt a reszkető tájon hömpölygő költészetet, amit azóta is nagyon szeretek. Bódult lélekkel és szívvel kitártam a lelkem a hold és a csillagok előtt, kinyitottam akár egy könyvet és szívesen tártam fel a sorsom és próbáltam megfejteni önmagam. Afféle romlatlan és feddhetetlen de mégis nyomasztó kitárulkozás volt ez.
Egy idő elteltével aztán ehhez az epekedéshez és fellegekben járó merengésemhez hozzácsatlakozott a madár is, és a madár szelleme is. Egy nap egy holdsarlósan ívelt szárnyú fecskénél éppenhogy kicsivel terjedelmesebb homályos jelenség suhant el fölöttem, majd leszállt elém az útra, pár lépés távolságra tőlem, ahol aztán együvé vált a sötét éjjel.
És ott kuporgott észrevetlenül csendben, míg annyira közel nem értem hozzá, hogy már csaknem eltapostam, és akkor egy szárnycsapás, és minden zaj nélkül, csendben ismét felemelkedett, s ismét alászállt egypár lépéssel arább. És ezzel a rendkívül furcsa kitartással kísért el egészen hazáig.
Olykor annyira rejtelmesen és kiismerhetetlenül, annyira meglepetésszerűen bukkant fel, mintha valahonnan nagyon közelről, a homályomból vált volna ki, vagy majdhogynem kivetülésként belőlem.
Kezdetben nem tudtam mi az , s néha ügyet se vetettem rá, sohasem hallottam erről teremtményről. De minthogy már jó pár éjszaka követett, nem mondhatnám, hogy semmit se éreztem. Minden bizonnyal nem szorongás vagy ijedtség volt az amit éreztem, hanem valamiféle gyengéd iszonyodást, megilletődést, mint valamennyi megnevezetlen, idegen dolog láttára.
Eleinte arra gondoltam, hogy parittyavégre kapom. S nem is húzakodtam sokáig, hogy rálőjek. Hibátlanul céloztam meg már mindent , a cimborák legnagyobb örömére a reptében szálló verebet is lecéloztam, nem beszélve a sorba állított üres üvegek mindegyikét szerre. Egyik éjszaka amikor ismét felbukkant és látótávolságon belül ért, megcéloztam. A madár vonaglott egyet, aztán bukfencezve alápotyogott, s én odarohantam, ahol láttam leesni, s ahogy kerestem a földön a madár nyomát, az valahonnan a hátam mögül ismét elém suhant, s egy kicsit arébb leszállt , mintha az én utamat sejtetné.
Nem ijesztette el a parittyám köve, és sehol nem látszott rajta semmiféle sérülés. Ezután azt hittem, hogy csupán egy jelenésre, egy látomásra lőttem, belenyugodtam, hogy ez a madár nem is létezik, csak kobórlásaim társává csatlakozott. Hozzámtapadt akár a csend.
Mellesleg ez a madár nem követett gyakran, előfordult, hogy több éjszakán át is magamra, békén hagyott. De aztán egy csapásra ismét megjelent, és minduntalan velem tartott, akár az árnyékom kísértete. Nem képzeltem semmilyen nagy dologra, ennek ellenére mégis valamiféle rejtélyt gyanítottam az egészben. Lélekölően és aggasztólag hatott rám, hogy nem sikerül rájönnöm a titokra. És akárhányszor megcéloztam ezt a madarat, mindig úgy éreztem, hogy az erőm elhagy, és mintha engem ért volna a lővés. Ezért hát egy idő után felhagytam ezzel a kísérlettel is.
Sokáig titokban tartottam az ismerettségemet ezzel a csendes , titokzatos madárral. Talán azért is, hogy ne nevessenek ki ,és egyféle áhítatosságból, amiért én voltam ez a kislány akit ez a titokzatos madár kiválasztott. Egy idő után úgy döntöttem, hogy utána érdeklődök , mintha csak néphagyományokhoz tartozó adatgyűjtést készítenék. Nem igazán hallottak erről a madárról, igazából csak néhány falubeli embertől tudtam meg egyet, mást. A madár lányok után járogat, és csak olyanok után akik fogékonyak a misztikumra. Ennél többet nem tudtak róla, nem tudták merre van a fészke , se hogy hol, merre él, csak annyit tudtak róla, hogy sötét mind az éjszaka, hogy nincs hangja, hogy csakis éjszaka tűnik elő csendben, s örökké csupán egymagában. Hogy követi az embert, s hogyha egyszer az útjába került, akkor többé nem tágít mellőle. Ettől nem kell félni, ez a madár viselkedése, afféle csendes bújócska ez tőle, az embereknek nem árt, csupán némely embereket különösképpen szívlel.
Ennél többet nem tudtak róla, elmondtak egy pár történetet, ami a madárhoz volt köthető, ezzel engem lázba hozva és jól elgondolkodtatva, felgerjesztve fantáziámat. A madár ugyanis elvezet ha baj van valahol, a baj forrásához.
Jó pár nyarat és kora őszt töltöttem el itt vidéken, és a madár ezalatt végig kísértett, végig a nyomomban járt. Már a kamaszkor és a fiatalság peremén jártam, és egyre mélyrehatóbban és intenzívebben éltem át az éjjelek varázserejét , és akárcsak egyforma magból vagy kivonatból lettünk volna formálva, nem ijesztett meg a sötét éjszaka felmérhetetlensége és csendes határtalansága, ami körülöttem áramlott , sőt benne minden ábrándvilágom kinyílhatott, érzelmes sóvárgásom a magányra, az álmodozásaim amit a nagyváros lüktető zajában magamba fojtottam. Kizárólag egy mérhetetlen nagy rostokolás hatotta át a lelkem, egyféle hajnali pittymalathoz hasonlatos hatalmas bizakodás, ami majdhogynem az élet horizontja alól ragyogott fel egy fejedelmien ragyogó hajnalhasadás hírhozójaként. Ám sose jutott el a hajnal tündökléséig, mindössze virradat maradt.
Egy éjszaka, mikor szokásos barangolásaim egyikére indultam, három éve immáron egyedül, hiszen szeretett nagypapám elköltözött már az örök fényességbe, vihar tört ki. Amikor elindultam otthonról az eső éppen még nem esett,de mindenfelé el volt felhősödve,és a faleveleket majdnem tölcsér formában sodorta a hűvös szél az utcákon. Vadul fújt a szél kísértetiesen üvöltve, dühöngve és majdnem ledöntött a lábamról. Az irtózatos förgeteg kisérteties diszletet festett az égre. A felhők fekete nyájai öklelésre szegezett tülkökkel támadtak a holdnak , szinte semmit nem lehetett látni a hirtelen rám támadó sötétségtől. Heves égiháború volt készülőben , a szél teljességgel feltupirozta a fák leveleit. A sudár fák melyek az ég felé tornyosultak jobbra – balra bólintgattak helyeselve és szót fogadva az erős szél akaratának.. Pillanatok alatt iszonyatosan esni kezdett az eső. Az esővel, tragikusan szánalmas módon jég is érkezett, pillanatokon belül diónyi nagyságú jéggólyók startoltak dörömbölve a hátamon. Kábultan és dermedten álltam, s megmozdulni is alig bírtam nemhogy elinduljak vagy egyet is léphettem volna. Az ítéletidő egyre élesebben tajtékzott, nemsokára bőrig áztam. Az éjszaka sötétjét csak a kigyózó,kacskaringozó villámcsapások hasitották félbe . Egy villám csapott le valahol a közelembe.
Elsöprő, ,óriási dörrenés követte,szinte detonációszerű hangja volt. Egyszerre keritett hatalmába a borzongás és a rémület. A zuhogó esőben, a tömött sötétségen át, egy egy felvillanó villámlás fedte fel előttem a reményt , hisz megláttam a kedves madaram. Ez felbátorított. Felemelkedett a földről, majd a hátam mögé szállott , s ezt szünet nélkül ismételgette, hússzor, harmincszor, léptenként rebbent fel és mögém, és olyan volt , mintha egy észrevehetetlen kéz húzna, de annyira lelkes kitartással, hogy még bámulni se tudtam. Követtem hát rendületlenül mikor is egyszer megállt valahol egy terebélyes fa előtt. Most a madár még gyakoribb rebbenésekkel hívott. Közelebb mentem, s ekkor láttam meg, hogy a fa mögött egy kis barlangszerűség szája hívogat. A barlang előtt tömör faajtó volt, amelyet vastag indák fedtek. Beléptem a madár után de a madár eltűnt. Fejemen a fejlámpával, és a kézi zseblámpámmal körbe
néztem a barlangban. Úgy tűnt,hogy hosszú idő óta én vagyok az első ember,aki belépett ide a porlepte elhagyatott lakba. Azt hiszem az volt a szándéka, hogy biztonságba legyek, amíg kint a vihar dúl, tombol. Elszállt minden aggodalmam, tudtam biztonságba vagyok és leszek itt. A barlangban hűvös volt ugyan, de volt egy ágy benne jó meleg takarókkal, dunyhákkal, kicsiny tűzhellyel, szekrénykével ahol találtam ennivalót és főzhettem egy mézes teát is. Biztos valakinek a búvóhelye volt. De most jól jött. Könnyebb lesz így álomra hajtani a fejem, gondoltam, hisz a falu messze mögöttem van. Nemsokára a vihar is elcsendesedett, finom kékes csillogás kúszott a horizont fekete színfalai közé, előbukkant ismét a hold és a csillagok, és ebben a tündérszép látványosságban gyönyörködve aludtam el.
Csendmadaram pedig akinek mai napig hálás vagyok, hű társamul szegődött egy életre.

“Csend és vihar: Első történet” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!