Csend és vihar: Negyedik történet

Mottó:
Hová tűntek a madarak,
Kutyák, macskák, békák, halak,
Méhek, legyek és pillangók,
Emberek, ufók, angyalok?
(saját költemény)

Hét ágra süt a nap. A világos kék égbolt végtelenül terül el a táj fölött. Egyetlen bárányfelhő sincsen az égen. Messze, a szemközti domb aljában egy falucska, Udvarfalva házai látszanak halványan, sejtetően. A házak lábainal a Maros folyik. Ezüstös vonala ide-idesejlik a szívgyógyítóan zöld bokrok közül, ahogyan a napsugarak a folyó felszínén játszadoznak a hullámokkal. A rekkenő hőségben a forró levegő kígyózva emelkedik a látóhatár fölé. Mintha bennszülött indiánok küldenék végtelen üzeneteiket a teremtőnek…
A távoli templom tornya alig sejlik a kánikulában. Délre harangoznak. Az 1456-os nándorfehérvári győzelem emlékét idéző harangszó alig hallatszik idáig. Biztonságérzetet adó nyugtató hangja mégis ideér, haloványan, az enyhe észak-nyugati szellőnek hála. A repce élénksárga virága uralja a völgyet. Néhol aranyló gabona, másutt piros háztetők tarkítják a tájat.
A Cinegetetőn üldögélek, és figyelem a természetet. Hátamat az erdő egyik bükkfájának támasztom, s úgy élvezem az árnyékot. Jobbra tőlem juhnyáj delel. A kiszáradt legelőn egy-egy bárány béget, egy-egy kutya ugat alig hallhatóan, a juhász füttye már egyáltalán nem hasít bele az egyre mélyülő csendbe és forróságba.
A Cinegetető és a Tiribicserdő közötti nyeregben egy öreg tölgyfa nyújtja kiszáradt ágait az ég felé. Hatalmas törzse vastag árnyékot vet a sárguló fűre. Nyugodtan, szinte bölcsen, több száz éves élettapasztalattal tűri a rekkenőséget. A levegő izzik, amint göcsörtös ágai között fölemelkedik az angyalok világába. A csend szétterül a táj fölött.

* * *

Délután három óra körül lehet. Nem tudom pontosan, mert nem szokásom karórát viselni. Nem tudom, hogy van-e még egyáltalán karórám, olyan rég nem hordtam. Imádom a természetet, és általában a nap állásából következtetek az idő múlására. A vizem elfogyott, az étvágyam megjött, és a türelmem is lassan elfogy ebben a pokoli hőségben. Otthagyom az erdőt és a Cinegetetőt, s kiszáradt torokkal indulok hazafelé. Le a domboldalon, a főúton, majd a mellékutcákon keresztül. Alig várom, hogy belépjek hűvös otthonomba, megpihenjek hálószobám karosszékében, jót kortyoljak az otthoni friss kútvízből, majd jóllakjak a tegnap főzött karfiollevessel, tökfőzelékkel és a már megérett savanyú káposztával.
A csend egyre mélyebb. Nem csicseregnek a madarak. Nem ugatnak a kutyák. Nem nyávognak a macskák. Nem kurutyolnak a békák. Hallgatnak a halak. Hallgatnak a méhek, a legyek, a pillangók. Nem zúgnak a traktorok, nem burrognak az autók, sem a repülők, sem a motorok. Csendben vannak az emberek. Csendben vannak az ufók. Sőt, csendben vannak még az angyalok is! Ekkora rekkenőben. Ebben a vihar előtti csendben…

* * *

Enyhén sötétedni kezd, mire megeszem az estebédem. Hat óra felé járhat az idő. Északról felhők lópoznak az égbolton a táj fölé. Sötét, fekete viharfelhők. A szél megindul: egyre erősebben zúg. A szemközti szomszédom diófájának ágai recsegnek-ropognak, a levelek egymás után hagyják el bölcsőjüket. A szél kíméletlenül tépázza a bokrokat, a szőlőttöveket, a félig érett pónyik alma potyogva hull a fűbe. A meleg hirtelen eltűnik. Hideg levegő rohan végig a falun, a közeli dombon, erdőn.
Dörög, csattog, villámlik. Az ég alja a tűz színeiben irizál. Vörös, narancssárga, sárga, barna váltogatja egymást sebesen. Hirtelen megered az eső. Előbb hatalmas cseppek potyognak egyesével az égből, majd gyorsan zivatarrá sűrűsödik az égi áldás. Zuhog a zápor, csorog a víz, mintha dézsából öntenék. Jég potyog, végigzongorázik a pléh ablakpárkányon, a sebtében becsukott ablaküvegen. Kint a nyeregben, a Cinegetető és a Tiribicserdő között kétségbeesetten integet az öreg tölgy a fergetegben.
A villanyégő halványan pislákol a szobámban. Egy óriási csattanás halatszik odakintről, és sötétség borul az otthonomra. Megszűnik a villanyáram-szolgáltatás. Valószínűleg az utca sarkán lévő oszlopon verte ki a biztosítékot ez az égiháború. Néha föl-fölvillan a látóhatár, amint a villám végigszánt a Maros fölött a levegőben. Pislog, villog, morajlik, zeng odakint a természet. Bokáig érő víz zúdul végig a nemrég aszfaltozott mellékutcán. A dombról lezuduló zuhé dübörög az árokban. Magasra csapnak a hullámok, ahogyan kétoldalról egymásba folyik az áradat. Folyamatosan zeng az égbolt a szűnni nem akaró viharban.

* * *

Csodálatosan kezdődik a mai napom. Pihenten ébredek, tornászok, mosakodok, reggelizek, majd összecsomagolok és elindulok kirándulni a Cinegetetőre. Hét ágra süt a nap. Lassan mászom meg a sárguló gyepet a domboldalon. Hetek óta nem esik az eső, a fű egyre jobban kiszárad. A közelben legelésző juhnyáj is mind jobban és jobban kitapossa a füvet.
Az erdő északi szélén üldögélek az árnyékban, és élvezem a csendet. Hátamat egy bükkfának támasztom. Az agyam pihent, a gondolataim tiszták, csendesek. Egyre tikasztóbb a hőség. Elfogy a vizem, megjön az étvágyam, kezd elfogyni a türelmem. Indulok is hazafelé, ameddig még józanul tudok gondolkozni és cselekedni ebben a fullasztó kánikulában. Csend van a bensőmben, egész lényemben. Tiszta, mennybéli csend.
Szerencsésen hazaérek. Megpihenek, friss vizet iszom, majd estebédelek. Vihar előtti csend van. Furcsán kezdem érezni magamat. Igyekszem bemenni a hálószobámba. A semmiből jön egy érzés, néhány másodperc alatt elárasztja egész testemet, egész lényemet. Ahogyan Ruediger Dahlke* írja egyik híres könyvében: az aura jelzi számomra a fenyegető történést. Majd kitör a vihar: elzsibbad a kezem, a lábam, az ajkam, nem tudok beszélni, képtelen vagyok mozogni, elsötétül előttem a világ, lassan elveszítem a látásomat. Szerencsémre idejében elérem az ágyamat, és végigdölök rajta. A többi már nem rajtam múlik.
Kénytelen vagyok végigélni ezt a rettenetes állapotot. Úgy érzem magam, mintha háborúban lennék. Pedig nem jártam háborúban, nem voltam pokolban. Legalábbis ebben az életemben nem. Hacsak ezt az érzést nem nevezem pokolnak. Hallucinálok. Egyáltalán nem érzékelem a környezetemet. A külvilág teljesen megszűnik számomra. Vihar van az agyamban, a testemben, egész lényemben. Pokoli vihar…

*Ruediger Dahlke = közismert német orvos és pszichoterapeuta, természetgyógyász és író