Csend és vihar: Tizedik történet: (A sziget)

– Számold meg anyukám a sarkokat! Jó éjt!
Fia és menye átölelték, majd becsukták maguk mögött az ajtót. Néhány pillanat múlva hallatszott a vaskapu zörgése is.
Egyedül maradt.
Az asszonyt magához szorította a csend, megingott súlyától. A vastag falak szinte hermetikusan lezárták a házat, megszűrve a külvilág zajait. Kinyitotta a folyosói bukóablakot. Lábujjhegyen lopództak be az élet hangjai. Először a madárcsicsergés, az elsuhanó autók berregése, majd valami furcsa suhogás. A szomszédos ház udvarán öreg szakállas fenyő nyújtózkodott az ég felé. Karjairól friss, zöld hajtások lógtak, s zsenge tobozok. A fenyő susogott. Különös hangot adott ki a lágy szélben. Az újdonsült anya ringatja így gyermekét, miközben ajkáról egy sehol sem tanult, ősi, babusgató ének pereg. Táncolt is hozzá, kecsesen, időnként a mellette álló kerítés borostyán sövényét simogatva.
Az asszony érezte, megnyugtatja a fenyőből áradó erő. Mintha karjait föléje emelné óvón, s azt suttogná:
– Ne félj, minden rendben lesz!
Mert félt. Most, hogy családja elment, hazatértek saját fészkükbe, egyedül maradt. Nem, dehogyis akart volna velük együtt lakni! Mindenkinek kell, hogy legyen saját élete, ezt hallotta nagyanyjától, s maga is ezt tartotta helyesnek. Ha baj van pillanatok alatt itt vannak, de más az életritmusuk, had' éljék önálló életüket! Ha velük marad bizonyára beleszól a dolgokba, és ez előbb utóbb összetűzéshez vezet. Békességre vágyott.
Végigjárta lakását bíráló szemekkel, mint egy idegen. Minden helyén van, és mégis mennyire új. Reméli, hogy többet már nem kell költöznie, ez a ház csak az övé. Itt úgy élhet, ahogyan mindig is szeretett volna. Békében, csendben.
Lepihent. Megszámolta a sarkokat, elalvás előtt mosolyogva gondolt gyermekére. Hallgatta a fa táncát jobbra, balra….

Különös érzés ébresztette. Pilláin még az álom képei rezegtek, gyermekeivel nyaraltak, s a vakítóan fehér nyárban azok felé futottak a folyóparton. Akkor még ketten voltak… Mára csupán egy maradt. Ott dobogott szívében az elveszített lány is, az emlékek fájó morzsáiban, a megfakult fényképeken, a megőrzött gyermekkori rajzokban, s az anyák-napi üdvözlő szívecskékben…. Érezte, ahogy lelkét elönti a fájdalom, s összehúzza bensőjét, akkorára mint egy gyűszű…., majd figyelme a külvilág felé fordult, mely ijesztő változáson ment át.
A ház mintha megéledt volna, sóhajtozott, ajtók nyikorogtak, recsegett a padló. Első gondolata az volt, valaki járkál a szobákban. Rémülten kapcsolta fel a villanyt. A tárgyak békés egyhangúsággal néztek vissza rá, csupán az óra mutatója kattogott hangosan a falon, s az ablak félig lehúzott redőnyén keresztül látott egy-egy villanást.
Vihar jön! Eszébe jutott, fia említette is mikor megnézte az időképet, ezért örültek, hogy semmi sem maradt kint az udvaron, sikerült holmiját behordani. Lassan felkelt, és a folyosó bukóablakához lépett, hogy becsukja. Ide még nem szereltek fel redőnyt. A sötétség ijesztő arccal lesett be, s a villámfényben látta, hogy a fenyő ágai dühösen csapkodnak, csúcsa bólogatva köszönti a ház fölé érkező esőfelhőket. Az ajtón kopogtak. Nem emberi kéz okozta, csupán két árva, a széltől ágaikról lesodródott fenyőtoboz.

Visszafeküdt ágyába. Odakint surrogó, egyre sűrűbb hanggal esett az eső, s a redőnyt meg-megcibálta a szél. A villanások fényesebbek lettek, melyeket fülsiketítő csattanások kísértek. Félálmában még arra gondolt, ez az ő háza, hol biztonságban van, mely megóvja őt a vihartól. Az ő szigete….