Csend és vihar: Tizenötödik történet

A szellőző zajára ébredtem fel. Nem volt harsány, fülsértő, csak éppen valamennyivel hangosabb a megszokottnál. Úgy látszik, hogy ma reggel dolgozott rajta a szerelő, és kicsit másképp állította be. A fiataloknak, azoknak, akik már itt születtek, valószínűleg fel sem tűnik. Az örök mesterséges fény és az örök mesterséges levegő. Beletellett jó néhány évbe, amíg a levegő tisztaságát annyira stabilizálni tudták az egyre finomított szellőző berendezéssel, hogy abbahagyhattuk az örökös maszkviselést. Akik már idelent születtek, azoknak az volt a természetes, és azok, akik nehezen fogadnak minden újdonságot, nem is akarták abbahagyni az álarc viselését. 'Egészen meztelen így az arcunk\’, \’Hogyan tudnánk ilyen csupaszon járkálni?\’ – és még sok hasonló, számomra furcsa mondatot hallottam akkoriban.
De én, mint az egyik legidősebb letelepült, megkönnyebbüléssel fogadtam azt, hogy már nem kell maszkot hordanunk. Mintha az elvesztett szabadságunknak egy kis része tért volna vissza ezzel. Jól emlékszem a kisgyerekkoromra, amikor még fent éltünk a Föld felszínén, amikor a bolygó még lakható volt. Emlékszem a nyarakra, a tűző napra, amikor jó volt beleugrani egy tiszta vízű tóba, és úszni, lubickolni benne. Volt egy tóparti nyaralónk, és a szüleim korán megtanítottak úszni. Tiszta szerencse. Nemcsak azért, mert akkor nem fulladtam bele a tóba, de azért is, mert olyat élhettem át, amilyet ma már nem lehetséges. Itt lent nincsenek tavak. Medencék vannak, és miután a kezdeti vízszűke időszakon túljutottunk, már van két medencénk is, ahol megtanulhatnak úszni az \’egzotikus sportok kedvelői\’. Ilyenné vált az úszás idelent, olyan sporttá, amelyet csak kevesen művelnek, és jobbára csak azért, hogy fenntartsuk az emlékét. Odafent nincs miben úszni már. Sivatag van, pusztaság, ahol szabadon tombolhatnak az általunk korábban soha nem ismert, félelmetes erejű homokviharok.
Szerettem nagyon azokat a tóparti nyarakat. Olyan csend volt ott, amilyen a városban sohasem. A városokban mindig van egy csomó alapzaj, a tó melletti kis faluban viszont jobbára csend volt. Csend volt a kertben, csend volt a vízparton, olyan csend, amely magába tudta illeszti a madarak csivitelését és a lombok enyhe zizegését. Volt egy kis sziget a tóban, mikor oda kiúsztunk a barátommal és ott lefeküdtünk a fűbe, ott lett csak igazi a csend: a világból, a mindennapokból kiragadó, az álmokkal messzire repítő, ellazító csend. Jóval később értettem csak meg, hogy ehhez a csendhez kellett a gyerekkor szépsége, a gyerekkor gondtalansága is. Felnőttként már csak nagyon ritkán sikerült megélnem hasonlót, sőt, egyre kevésbé, még akkor sem, amikor még fent éltünk és az élet normálisnak számított.
Normálisnak? No, igen. A Földön egyre többet beszéltek a bekövetkező klímaváltozásról, de nem történt semmi érdemleges. Sok beszédnek sok az alja, mondja a közmondás, és ilyen volt ez is. A politikusok elvesztek a \’gazdaság a fontos\’ szemmel tartásában, a saját és a helyi érdekekben, és a Föld háborítatlanul haladt a katasztrófa felé. A sarkvidéki jegek és a gleccserek egyre gyorsabban olvadtak, rendszeressé váltak a különleges időjárási jelenségek, a tornádók, a szélviharok, az árvizek és a hosszú szárazság miatti katasztrófikus állapotok. Arrafelé, ahol mi éltünk, a ciklonok, a megszokottnál jóval erősebb és pusztítóbb szélviharok voltak az újdonságok.
Itt lent nincs semmi. Se viharos erejű szél, se napsütés, se igazi csend. Mesterséges, gépi világ van, mondanám, hogy egyfajta unalmas homogenitás, de nem merek ilyet mondani, mert az unokám egyszer már csúnyán nézett rám, mikor ezt hallotta tőlem. Ő azok közé tartozik, aki a maszkjától sem akar megválni. Nem akarom, hogy mindenki lássa az arcomat, mondta nekem.
Istenem! Elmeséljem neki, hogy volt idő, amikor az arc teljes eltakarását tiltották? Úgy érezték, hogy az másodrendűvé fokozza le a nőket? Vagy meséljem el neki, hogy mikor kitört egy vírusjárvány és védekezésképpen kötelezővé tették a maszkok viselését, akkor az ellen tiltakoztak az emberek? Nem kell mesélnem. Ez amolyan poros archiv-tudás, múzeumba való tudás a fiataloknak. Bár vannak közöttük olyanok is, akikben él valamilyen nosztalgia jellegű vágy a régi Föld után, a Föld felszíne után. Akik szívesen hallgatják, ha a csendről vagy a szélviharokról mesélek nekik. A hatalmas vihar által felfordított hajókról, a tornádók pusztításairól, arról az egész világról, ami mára elpusztult, nincs, és ki tudja, hogy lesz-e valamikor még.
Az igazság kedvéért azt is el kell mondjam, hogy nem önmagában a klímaváltozás és a nemtörödöm politikusok okozták a végzetes bajt, azt, hogy a földfelszín lakhatatlanná vált. Az ember megismerésvágya olyan tudományba torkollott, amely a hadseregek irányítása alatt veszélyes kísérleteket végzett. Hogy mennyire veszélyeseket, azt csak kevés fizikus tudta, az emberek milliárdjai nem. A quantumfizika világa mindig kicsit misztikus maradt a nagyközönség számára, amit hallottak, tudtak róla, hogy van, de az egyes potenciális lehetőségekről csak a különféle féltudományos játékfilmeken keresztül jutott el valami hozzájuk. Arról pedig egyáltalán nem, hogy az atmoszférával való kísérletezgetés azzal is végződhet, hogy \’elfújják\’ a Föld atmoszféráját.
Ez a sokak számára lehetetlennek tűnő dolog következett be. A Föld atmoszférája ijesztően gyorsan, kevesebb, mint egy év alatt teljesen eltűnt. Az élővilág nagy része számára ez teljes pusztulást jelentett, az emberiségnek egy töredék része túlélővé vált, úgy, hogy leköltözött a föld felszíne alá.

Nagyon szomorú. Legalábbis én annak érzem, és azt hiszem, hogy hasonlóan érzi az a kevés korombeli ember, akik az én generációmból élnek még. Akik már ideszülettek, akiknek ez a föld alatti világ a természetes, azok nem. Nem tudják, hogy mit veszítettek.
Egyébként is úgy látom, hogy megváltoztak az emberek. Az emberi természet változott idelent meg. Mintha eltűntek volna az emberi természetből a nagy szenvedélyek, a viharos kilengések, és nem csak úgy, mint régen, amikor az öregkor hozta mindezt magával. A fiatalokat látom másmilyennek. Békésebbek? Fegyelmezettebbek? Talán az idelenti összezártság jobban megérteti az emberekkel, hogy egymásra vannak szorulva és be kell tartaniuk a szigorú rendszabályokat, mert mindenkinek árt, aki egynek akar ártani? Nem tudom. Biztos, hogy a most felnövekvő generációnak is meglesznek majd a nehezen megoldható problémái. A csendjeik és a viharjaik.
Én csak egyet kértem tőlük: a hamvaimat vigyék fel a felszínre és ott szórják szét. Furcsállották a kérést, de megígérték. Én a földfelszín gyermeke voltam és annak a halottja is leszek. Repülök majd a széllel és siratom azt a világot, amelyik elveszett.