Csend és vihar: Tizenhetedik történet: A vihar megtöri a csendet

Összeszorította a száját. A harmadszor megismételt kérdésre sem válaszolt. Ahogy mélyült kinn a csend, bennem annál inkább feszített a kitörni készülő vihar. De nem engedtem, hogy felszínre törjön. Türelmesnek kellett lennem. A hallgatás nem nekem szólt, és én nem rá haragudtam, csak a helyzet miatt voltam dühös és elkeseredett. Kiakasztott a tehetetlenség. Még néhány másodpercig farkasszemet néztünk, aztán úgy döntöttem, hogy a belső vihart figyelemeltereléssel csendesítem.

Az ajtó felé indultam, és nyújtottam a kezemet. Mellém lépett, és összekulcsoltuk a kisujjunkat. Hozzá igazítottam a lépéseimet, ahogy a folyópart felé vettük az irányt. A lehullott levelek közé gázoltam, és nagyot szippantottam a felszálló ősz-illatból. Friss volt a levegő, de szépen sütött a nap, a víz kékesen csillogott, kedvenc fám aranysárga levelei szinte izzottak. Megálltunk alatta, és a kacsákat figyeltük. Megláttam a szája szegletében egy halvány mosolyt, és éreztem, hogy a bennem lévő vihar elvonul. Feltámadt a szél, a lehulló levelek lassan táncolva értek földet és vizet. Furcsa módon a Szépség és Szörnyeteg rózsaszirmai jutottak eszembe.

Hangosan mesélni kezdtem. Óvatosan figyelt, amikor közel hajoltam a füléhez:

– "…A szeretet megtörheti az átkot, mielőtt lehull az utolsó rózsaszirom is a varázslatos virágról." Figyelj csak! Nagyon jó ötletem támadt. Legyen egy saját mesénk. Játsszuk azt, hogy megtörik az átok, amelyik a szívedbe szomorúságot rakott, mielőtt lehull az utolsó sárga falevél erről a fáról! Akkor majd beszélgetsz velem, és jókedvű leszel.

Nem szólt semmit, de bólintott, és közben megint ott láttam a halvány mosolyt a szája sarkában. Merészen, de lassan közelítettem, és cuppanós puszit nyomtam az arcára. Nem fordította el a fejét, én pedig belül ujjongva örültem ennek a kis dolognak, amelynek óriási jelentősége volt a kapcsolatunkban.

Mosolyogva meséltem tovább a Szörnyeteg történetét, közben lassan hazafelé vettük az irányt. Éppen egy hete költözött hozzám, az új otthonába. Reméltem, hogy tetszik majd neki a szoba, amelyet telepakoltam játékokkal. Nem tudtam meg, mert egy szót sem szólt akkor sem, mint ahogy a csendbe menekült az elmúlt hónapok során is, amióta az anyja egyszerűen ott hagyta az óvodában, és eltűnt az életéből.

Tudtam, hogy nehéz lesz. Próbáltam felkészíteni magam az évek során, amíg az örökbe fogadásra vártam. Mégis belefacsarodott a szívem, amikor megtudtam azt a keveset, amit megosztottak velem, ennek az édes megtört lelkű kislánynak az életéről. Édesanyja egyedül nevelte, alkoholista volt, aki gyakran váltogatta a partnereit, akik feltehetően szintén nem vetették meg az italt. Néha kék foltokkal érkezett az óvodába, de szerencsére a lányt nem bántották, azt észrevették volna az óvónénik. Az anyát többször figyelmeztették, de nem történt változás. Aztán egyik délután nem ment el a gyerekéért. Következő nap az oviba érkezett kusza betűkkel írt levélben egyszerűen lemondott a lányáról. Ellene eljárás indult, a kislány elhelyezését megoldották, majd amikor hivatalosan is örökbe fogadhatóvá vált, én voltam az a szerencsés, aki azt a feladatot kapta, hogy ennek az angyalkának szebb életet biztosítson.

Hittem benne, hogy szeretettel és odafigyeléssel elérek majd a szívecskéjéig. Sokat játszottunk, gyakran meséltem neki, és beszéltem hozzá, még ha nem is válaszolt. Mosolyokat villantott már, de úgy tűnt továbbra is a csend az ő biztonsága. Bennem gyakran gyűltek a viharfelhők, legszívesebben az érzéketlen felnőttekre zúdítottam volna a haragomat, amiért bántották azt a kicsi gyereket. Próbáltam türelmesen viselni a nehéz és hosszú utat, ami hozzá vezetett, de néha az elkeseredésem kerekedett felül.

Időnként már azt hittem talán megtörik a jég, de a kérdések mégis ott maradtak válasz nélkül a levegőben. Folyamatosan csak a csend uralkodott kinn, és a vihar küzdött benn. Ezért következő héten is kézen fogtam, és a partra érve bizakodva néztem fel a fára, de azon még ott üldögélt néhány levél. Örömmel figyeltem fel a közeledő hattyú családra. Ő is elragadtatással nézte a még szürke fiatal, és hófehér felnőtt kecses madarakat. Rájuk mutatott kis ujjával, de most sem szólalt meg. Eszembe jutott egy újabb mese, és ő csendben hallgatta a Rút kiskacsa történetét.

– "…Végre megtudta, hova tartozik, és most már boldog volt. Itt a vége, fuss el véle!" Remélem, tudod hogy bármi történik, te már hozzám tartozol mindig, és nagyon szeretném ha boldog lennél!

Megcsikiztem a hasát a kardigánon keresztül, mire szégyenlősen elnevette magát. Egy újabb lépéssel közelebb kerültünk egymáshoz, könnyebb szívvel indultam haza. Szorosan egymás mellett mentünk, már nem csak egy ujját foghattam, hanem kicsi tenyerét teljesen az enyémbe csúsztatta.

A következő napokban is csak az én fecsegésem törte meg a csendet. Bár a szomorú szemek már egyre gyakrabban tükröztek vidámságot, a szavak még nem jöttek. Vártam és reménykedtem. Egyik este, lefekvés után, az indián nyár heves viharral búcsúzott. Süvített a szél, dörgött, villámlott. Füleltem, hátha behív a szobájába. De semmi. Néhány perc múlva, megjelent az ágyam mellett, de nem szólt egy szót sem. Kinn vihar tombolt, de benn még mindig csend honolt. Felhajtottam a paplan csücskét, és megpaskoltam az ágyat magam mellett. Halkan odacsusszant. Szép álmokat kívántam, majd nagykifliként öleltem át kiskiflimet, és ő nem húzódott el. Reméltem, hogy így biztonságban érzi majd magát. Valóban, hamarosan meghallottam egyenletes szuszogását. Jókedvűen ébredtünk. Szépen sütött az őszi nap. Amikor vásárolni indultunk, az éjszakai eső miatt, a néhány napja vásárolt gumicsizmát húztam a lábára.

– Nem szorít? Kényelmes?

Hiába reménykedtem, csak egy fejrázás és egy bólintás volt a válasz. Csalódottan vettem fel néhány számmal nagyobb, ugyanolyan csizmámat. Miután mindent megvettünk az ebédhez, hirtelen ötlettel kis kitérővel mentünk haza. A parton egyenesen a kedvenc fámhoz sétáltunk. Ahogy vártam, a vihar után, kopaszon álldogált a víz mellett.

– Nézd, nem maradt levél a fán!

Reménykedve néztem rá, de nem mondott semmit. Kicsit még álldogáltunk a csendben. Aztán leguggoltam mellé. A földről felvettem egy szép sárga levelet és odanyújtottam neki.

– Csináljunk egy közös fényképet! Mit szólsz?

Már nem vártam választ. Beállítottam az önkioldót. Óvatosan átöleltem, felemeltem a telefonom, és mosolyt erőltettem az arcomra.

– Pingvinfing!

Nagyot kacagva ismételte:

– Pingvinfing!

Ez a vékony, kicsit selypítő hangocska volt nekem a legédesebb zene, amit valaha hallottam. Már őszinte volt a mosolyom, mert a szívemből jött. Dehogy bántam, hogy milyen volt az első szó, amit tőle hallottam. A lényeg, hogy megszólalt. Nekem akkor a "pingvinfing" volt a legszebb dolog.

Az a fénykép nem sokára felnagyítva lógott a szobám falán. Bár még voltak nehéz percek, de valahányszor ránéztem a levelet szorongató kis kézre és a vigyorgó édes pofira, fülig ért a szám. Éreztem, hogy jó úton haladunk mi ketten, mert a szeretet megtörte a szomorúság átkát. És persze hálás voltam a viharért, amiért megtörte a csendet.