Rohadtul utálom az esőt. Úgy kopogott az autóm tetején, mintha be akarna törni.
– Mi van? Be akarsz jönni? – sziszegtem, és ököllel belevertem a tetőbe. A kárpiton látszott, hogy ez már nem az első eset volt. A rádióban a UB40 énekelte a Blue Eyes Crying In The Rain című számot, amit viszont szeretek hallgatni. Kellemes, dallamos reggae, és hát ez a rohadék tényleg zuhogott, ami így októberben már nem okozott nagy meglepetést. Lassan mentem a külső sávban, nem szerettem volna a gyalogosokat beborítani vízzel. A lámpa pirosra váltott, én is megálltam a sorral együtt. Budapest belvárosában ekkorra már lement a reggeli csúcs. Hétfőn mindig később kellett bemennem a suliba, mert csak tizenegytől voltak óráim. Imádom a fizikát és az informatikát, és ezt érzik a tanulók is, mert látom a szemükben a figyelmet, az érdeklődést. A reggeli szabadidőt kihasználva hattól nyolcig két kilométert úsztam a Széchenyi uszodában. Kicsit lehúztam a jobb oldali ablakot, hagy jöjjön be egy kis levegő. Megláttam egy lányt, aki ült a padon az esőben és sírt. Szőke haja csapzottan omlott le a vállára. Néztem, és arra gondoltam, hogy mi történhetett vele, ha nem érdekli, hogy bőrig ázik. Ekkor felemelte a fejét, és rám nézett. Bamm! Két elképesztően kék szem nézett vissza rám. KÉK SZEM SÍR AZ ESŐBEN, hallatszott a rádióból. A szívem akkorát dobbant, hogy azt hittem kiugrik a mellkasomból, éreztem, hogy elkezdett kalapálni vagy százhússzal. Nem hiszek a véletlenekben, úgy gondolom, hogy mindennek oka van. Ez az egybeesés annyira hihetetlen volt, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek. A lámpa zöldre váltott, kitettem az irányjelzőt jobbra, és befordultam az utcába. Pár méter után találtam egy helyet, ahol le tudtam parkolni. Kiszálltam az autóból, kinyitottam az esernyőt, és elindultam a végzetem felé. Leültem mellé a padra, az esernyőt úgy tartottam, hogy mindkettőnket védje.
– Ne haragudj, hogy ismeretlenül megszólítalak, de borzasztó így látni egy ifjú hölgyet. Segíthetek valamiben?
Felemelte a fejét, és a kék szempár újra elbűvölt, pedig a könnyeken keresztül nem láthattam teljes valójában. Letaglózott a szomorúság, ami áradt felém ebből a tekintetből. A szívemet két marokra fogta, és annyira szorította, hogy egy nagy nyomást éreztem itt belül. Valahogyan megérezhette a rezonálásomat, ami kizökkentette a gondolataiból, mert egy picit megváltozott az arckifejezése.
– Meghalt a szerelmem.
– Mi történt?
– Autóbaleset.
– Nagyon sajnálom, de ez nem igazán jó módja a gyászolásnak. Megfázhatsz, sőt tüdőgyulladást is kaphatsz.
– Nem érdekel, az volna a legjobb, ha én is meghalnék. De miért is mondom ezeket neked? Te csak egy idegen vagy. Nem mindegy, hogy mi lesz velem?
– Igazad van. Én csak egy idegen vagyok, akit megérintett a szomorúságod. Bocsáss meg, nem akartalak zaklatni. A kezébe nyomtam az esernyő nyelét. Felálltam, és elindultam az utcasarok felé.
– Hé, az ernyőd!
Megfordultam, és legyintettem a kezemmel, majd folytattam az utamat.
– Ne hagyj itt!
Kérlelt egy kétségbeesett hang, ami bekúszott a zakóm alá, és újra görcsbe rántotta a szívemet, a lábamat megállásra kényszerítette. Visszamentem, leültem szorosan mellé, elvettem tőle az esernyőt. Ültünk szótlanul, mindenki a saját gondolataiba mélyedve. Éreztem, hogy remeg, hiszen csurom vizes volt tetőtől-talpig. Már az én nadrágom is átázott a fenekemnél. Felálltam.
– Gyere, pár sarokkal arrébb lakok. Ott megszárítkozhatsz, találunk neked száraz ruhát is.
Szó nélkül jött mellettem. Beültünk az autóba, és haza mentünk. A Mária utcában egy tömbházban laktam a második emeleten egy kétszobás, kényelmes kis lakásban. Kinyitottam a bejárati ajtót, és betessékeltem.
– A fürdőszoba ott van – mutattam a jobb oldali ajtóra. – Vetkőzz le, és bújj bele a jó meleg vízbe. Melegedj fel! Addig keresek neked pár tiszta rucit.
Huszonnyolc évesen egy friss váláson voltam túl. A volt feleségem még nem pakolt el teljesen, így találtam néhány ruhát a szekrényben. Amennyire fel tudtam mérni, ez a lány is hasonló alkattal rendelkezett. Egy pólót és egy farmer nadrágot készítettem a fürdőszoba ajtaja elé. Hallottam a víz csobogását, ahogy folyt a kádba. Ruhát váltottam, és elhelyezkedtem a kanapén. A gondolataim a lány körül jártak. Át tudtam érezni a bánatát, hét éve én is tragikusan gyorsan veszítettem el apámat. Két hónap alatt végzett vele a tüdőrák. Hiába írtunk kettőezer tizenkettőt, még a fejlett orvostudomány sem tudott segíteni rajta. Anyámat felemésztette a bánat. Napokon keresztül csak ült és nézett maga elé, vagy fel sem kelt az ágyból. Alig tudtam beleerőszakolni egy kis ennivalót. Lefogyott, kiment belőle az életerő. Egy év alatt teljesen leépült, és meghalt. Nem tudott megbirkózni a fájdalommal. Mivel egyke gyerek voltam, egyedül maradtam.
Egyszer csak résnyire kinyílt a fürdőszoba ajtaja, kinyúlt egy kéz, ami megfogta a ruhákat, és eltűnt az ajtó mögött. A hajszárító zümmögése bizsergető emlékeket hozott fel. Sokszor hallgattam, amikor Laura szárította a haját. Gyönyörű barna hajzuhataga a derekáig ért. Ez fogott meg, amikor először találkoztunk. Imádtam a finom, természetes illatát, szívesen túrtam bele az arcom. Valójában boldogok voltunk itt. Egy idő után valami már nem működött. Nehéz megmondani, hogy mi volt az. Végül úgy döntöttünk, hogy elválnak útjaink.
Kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és kilépett egy hosszú hajú szőke, kék szemű tünemény. Jól állt rajta a póló és a farmer. Vékony derekú, szép alakú nő volt.
A mellbimbói ki akarták szúrni a fehér szövetet. Didi agresszivi, jutott eszembe egy Clint Eastwood filmből.
– Ülj le ide! – mutattam magam mellé.
– Kezdjük elölről! A nevem Szeverei Ádám. Ha már megnyugodtál egy kicsit, mondhatnál pár szót magadról.
Felhúzta mindkét lábát, átkarolta a kezével, várt egy kicsit, és elkezdett beszélni.
– Baranyi Eszternek hívnak. Tizenkilenc éves vagyok, a szüleimmel lakok a külvárosban. Dáviddal négy éve találkoztam a gimiben. Azonnal egymásba szerettünk. Két napja autó-balesetet szenvedett, bevitték a kórházba, de már nem ébredt fel. Ma reggel kaptam a telefont, hogy meghalt. Újból elkezdett pityeregni. Nem tudtam, hogy mit mondjak, így csendben vártam. Kivettem egy papír zsebkendőt az asztalon lévő tartóból, és odaadtam neki. Nem törölte meg az arcát, csak szorongatta a kezében.
– Figyelj, most délelőtt kilenc óra van. Ha akarsz, itt maradhatsz, amíg megszáradnak a ruháid. Beteszem őket a szárítógépbe, ötven perc és szárazak lesznek. Tanulsz még, vagy már dolgozol?
– A Közgazdasági Egyetemre járok, első éves vagyok. Nem gond, ha nem megyek be az előadásokra, úgy sem tudnék most figyelni.
– Kérsz ásványvizet? Van a hűtőben savas is mentes is.
– Igen, savasat kérnék.
– Oké, mindjárt hozom. A fürdőszobában betettem a vizes ruháit a szárítógépbe. Átmentem a konyhába, megnéztem milyen kaja van a hűtőben, és töltöttem két pohár vizet. Mire visszaértem a lány feküdt a kanapén, és aludt. Elővettem egy plédet a szekrényből, és betakartam. Mivel a hűtőben alig találtam valami normális enni valót, úgy döntöttem, hogy leszaladok a közeli közértbe. Kék Szem (magamban így neveztem el) pedig hadd aludjon nyugodtan. Óvatosan becsuktam a bejárati ajtót, nem zártam be kulccsal.
A boltban vettem pár zsömlét, felvágottakat és egy csomag panírozott csirkemell filét. Esetleg gyorsan kisütöm egy kis olajban, gondoltam. Durván egy fél órát lehettem távol. Csendben benyitottam a lakásba, kipakoltam a konyha asztalra mindent. Amikor beléptem a szobába, a kanapé üres volt. Bekopogtam a fürdőszobába, és szólongattam.
– Eszter, itt vagy? Mivel nem kaptam választ, benyitottam. A fürdőben sem volt, Esztert nem találtam sehol. Megnéztem a szárítógépet, nem volt benne semmi. Ezek szerint elment, és magával vitte a félig nedves ruhákat. Ekkor egy kisördög elkezdett csilingelni a fülemben. A gyanú kisördöge. Módszeresen átvizsgáltam a szobákban a szekrényeket, fiókokat. A pénztárcám a bankkártyákkal együtt a zsebemben lapult, készpénzt nem tartottam máshol. Talán nem vitt el semmit. Végül leültem az íróasztalomhoz. Hol van a laptopom?
Ez a kis szajha elvitte a laptopomat. Elkapott a méreg. Hogyan lehettem ennyire balfék? Lehet, hogy semmi sem igaz abból, amit itt előadott? A számítógépen fontos, a munkámmal kapcsolatos dolgok is voltak. Nem beszélve a képekről, emlékekről. Neki valószínűleg csak egy gép, amit el tud adni jó pénzért.
Felhívtam Gábor barátomat, és elmeséltem neki, a kis kalandomat.
– Ne röhögj! – mondtam a telefonba, mert a másik végén vihogást hallottam.
– Ha jársz-kelsz a városban, érdeklődj már ismerősöknél, kollégáknál, hátha láttak egy szőke, feltűnően kék szemű lányt. Vagy nem járt-e valaki hasonlóan, mint én, csak büszkeségből nem említette. Igaz, hogy Budapest nagyváros, de mégis látok egy kis esélyt arra, hogy megtaláljuk.
– Azonnal hívj, ha megtudsz valamit. Tudom, a jó szívem fog a sírba vinni. Na, csá!
Bementem az iskolába, A tanáriban összefutottam Péterrel, az igazgatóval. Ötvenes, jó kiállású fickó volt, mindig öltönyt és nyakkendőt viselt. Elmeséltem neki is a történetemet. Egy kaján kis mosoly megjelent a szája szegletében, de legalább nem röhögött, mint a barátom. Tudtam, hogy nagy ismeretségi körrel rendelkezik, így hát őt is megkértem, hogy érdeklődjön.
Leadtam az óráimat, a srácok egész jó passzban voltak, repült az idő. Ez a pár óra elfeledtette velem a reggeli kis incidenst.
Otthon csak az járt a fejemben, hogy ha ez a lány így át tudott verni, akkor nagyon jó színész. Olyan érzelmeket tudott átadni, amelyeket egyből elhittem. Mondták már egy páran, hogy engem könnyű megvezetni, mert bizalommal vagyok mindenki iránt. Mindenkiben csak a jót akarom látni.
Másnap, kedd reggel hatkor keltem, fél nyolcra a suliban kellett lennem. Iszogattam a kávémat, amikor megcsörrent a telefonom. Gábor hülye hangjára teljesen felébredtem
– Hogy?
– Nem mondod komolyan? Hihetetlen, hogy beletrafáltam.
– Ki járt ugyanígy? A szeplős Pista? Nem hiszem el. Mikor?
– Pár napja? Értem. Biztos, hogy ugyanaz a lány?
– Mit vitt el tőle?
– Á, aranyakat. Te, valahogyan portyáznunk kéne, hátha rátalálnánk.
– Oké, este megbeszéljük a Kis Törpében. Hat órára ott leszek.
Amikor beléptem a kiskocsma ajtaján, a barátaim már javában söröztek. Igazi kockásterítős, piaszagú, harmadosztályú italozó volt. Régóta ide jártunk, a törzshelyünknek tekintettük, mint ahogy minket is a törzsvendégek körébe sorolt a tulajdonos, Pirike. Pirike, a szép arcú, enyhén molett, a középkora vége felé járó asszonyság csak úgy hívott bennünket, hogy a Tanárok.
– Na, hol a söröm? – ültem le a megszokott székemre.
– Gondolom, már mindenki hallotta a sztorit. Aki röhögni mer, leöntöm valamivel. A sört sajnálnám rátok pazarolni.
– Van valakinek ötlete, hogyan kapjuk el ezt a kis ribancot?
– Mindenkinek van autója – kezdte a köpcös Tomi. Felosztjuk magunk között a kerületeket, és amikor van időnk, autózgatunk. Főleg olyan helyeken, ahol buszmegálló és padok vannak.
– Ez jó lehet. Benne van mindenki? – kérdeztem. Mind a hárman bólintottak.
Ha valaki meglátja, ne menjen oda hozzá, hanem hívjon fel engem. Én szeretnék elbeszélgetni vele. Mindenki a saját- és a határos kerületeket vállalta.
Szerdán az iskolában voltam, amikor jött a hívás. Gyapi (Dávid, akinek olyan volt a haja, mint Angela Davisnek) hívott, hogy szerinte megtalálta a kis hölgyet. A Dózsa György úton ül egy padon, közel az Oktogonhoz.
– Tartsd szemmel, máris indulok. Ha elindul, kövesd!
Szerencsére lyukas órám volt, így azonnal indultam a cél felé.
Tíz perc múlva rákanyarodtam a Dózsa György útra, a Hősök tere felé. Átautóztam az Oktogonon, és láss csodát, tényleg ott ült egy padon lehajtott fejjel.
Akkor nem esett az eső. A közelben leparkoltam, és elindultam felé, úgy hogy ne vegyen észre. Leültem mellé. Rám nézett, amitől megint ledermedtem. Ezt kihasználva felugrott, és elkezdett szaladni. Gyorsan feleszméltem, és futottam utána. Láttam, hogy Gyapi szembe jön velünk, elkapta a lányt. Odaértem, akkor már sírt, nem mert rám nézni. Megfogtam a kezét.
– Most velem jössz! – mondtam fogcsikorgatva. Nem ellenkezett, csak hüppögött.
Otthon leültettem a kanapéra, nem kínáltam meg semmivel, egy pofonnal sem, amit megérdemelt volna.
– Hol van a laptopom? Remélem még nem adtad el.
– Otthon van – jött a válasz halkan.
– Jó, akkor elmegyünk érte. Ha visszakapom épségben, nem foglak feljelenteni.
– Nem mehetünk, a bátyám megölne.
– Kit?
– Engem.
– Most már kezd a türelmem a végéhez közeledni. Mondj el mindent, és kérlek, ezúttal ne hazudj. Éreztem, hogy valami nem stimmel ezzel a lánnyal. Vagy csak kerestem a lehetséges felmentést, mert akkor is elbűvölt.
– A bátyámmal lakok, mert állami gondozottak voltunk. Szüleinket nem ismertük. Berci két évvel idősebb, mint én, ezért ő hamarabb lett önálló. Kézenfekvő volt, hogy hozzá költözök, amikor nagykorú lettem. Berci dolgozik, de keveset keres. Ő találta ki ezt a módszert, mert, hogy olyan szép vagyok, biztosan lesznek, akik bedőlnek.
– Mióta csinálod?
– Egy éve. Amiket így szerzek, Berci eladja. Ő gondoskodik rólam, de amikor iszik, olyankor előtör belőle az állat. Már azért is megvert, ha nem tudtam lopni olyat, amit el lehetett adni.
– Már pedig nekem kell a laptopom.
– Vigyél el oda, ahová mondom, és öt perc múlva visszaadom.
– Ezért is meg fog verni a bátyád?
– Még nem látta, majd azt mondom, hogy nem volt semmi értékes, amit elhozhattam volna. Talán megúszom egy pofonnal.
– Szeretnék segíteni neked. Hogyan tudnék?
– Nem tudsz. Jó ez így nekem. Majd férjhez megyek egy gazdag pasihoz, azt díjazná Berci – mondta és elmosolyodott. Először láttam mosolyogni. Kivillantak a hófehér fogai, az arca kislányossá vált. Nem lehet elmondani azt az érzést, ami akkor a hatalmába kerített. Legszívesebben a karomba vettem volna, és rácsókoltam volna a szájára a mosolyt, hogy örökre így maradjon.
– Jó, menjünk!
Elindultunk az autóval, Eszter mondta, hogy merre menjünk. Átmentünk két kerületen, amikor szólt, hogy itt parkoljak le valahol. Sikerült találnom egy helyet.
– Itt várj! – mondta, és kiszállt a kocsiból. Várakozás közben azon gondolkodtam, hogy hogyan tudnám kihúzni őt ebből a helyzetből. Olyan érzések jöttek elő, amelyeket már rég nem éreztem. Egyáltalán igazságtalannak találtam, hogy egy ilyen gyönyörű lány elsikkadjon, mert az egyértelmű volt, hogy ennek börtön lesz a vége. Pár perc múlva megjelent a laptopommal a hóna alatt. Beszállt mellém. Beélesítettem a gépet, és leellenőriztem, hogy minden rendben van-e. A számítógép érintetlen volt.
– Most mi legyen? Ha ezt folytatod tovább, előbb vagy utóbb, de börtönbe kerülsz, remélem, ezt te is tudod.
– Te gazdag pasi vagy? Ha igen, vegyél feleségül!
– Nem vagyok gazdag, de ha le akarsz lépni a bátyádtól, nálam lakhatsz egy darabig.
– Csak vicceltem – mondta, és kiszállt a kocsiból. Mire felocsúdtam, már sehol sem láttam.
Még aznap éjjel megjelent nálam egy sporttáskával. Azóta együtt vagyunk a nagymamáddal, kis unokám. Ez volt a legszebb őszi napom egész életemben.
– Ugye Mama?
– Úgy volt, minden úgy volt – mondta nagyi, és a még mindig elképesztően kék szemében megjelent egy könnycsepp.