Várakozás

Első novellám fogadjátok szeretettel.

Várakozás
1942. Oroszország egyik kis falujában élt egy nagyon szegény, de emberszerető család. Akik szeretetben és tisztelettel nevelték gyermeküket, Nádját. Nádja víg kedélyű, mosolygós kislány, aki szeretettel rajongta körül édesanyját és édesapját. Egyik nap reggelén szomorú arccal szaladt ki a romos kis házból az udvarra édesapjához.

– Papa! – mondja megcsukló hanggal – Szeretnék egy kis kutyát magamnak, hogy tudjak játszani valakivel, mert te és anya sokat dolgoztok.

– Kicsikém, tudod, hogy kevés pénzünk van, az meg kell a mindennapi betevőre és édesanyád gyógyszerire.

– Tudom! De akkor is szeretném.

– Rendben, megbeszélem az édesanyáddal.

A kislány törékeny kis kezével átölelte apja vékony derekát, és így szólt:

– Köszönöm papa!

Édesapja szemeiben egy könnycsepp csillant meg, mert tudta, gyermeke vágyát nem tudja teljesíteni imádott felesége nagy betegsége miatt. Mikor leszállt az éj, és a megfáradt kis család nyugovóra tért, az éjszaka csöndjét megtörte Nádja édesanyjának iszonyú rohamokba törő görcsös köhögése.

– Kérlek, menj orvosért a városba! Nagyon rosszul vagyok – mondta nehézkesen Irene.

– Máris befogom a lovakat, és megyek – felelte Igor.

Idegesen magára kapkodta megviselt foltos ruháit a férfi, és nagy rohanással befogta a lovakat a szán elé. A lovak nehezen tudtak menni a nagy hó és szél miatt. Igor így biztatta őket:

– Lovacskáim, csak most ne hagyjatok cserben!

A lovak minden erejükkel belefeszültek a hámba, és erőteljes futásba kezdtek. Patkójuk hangja csikorogva verte fel a közelgő város éjszakai csendjét.

Igor átfázva ugrott le a szánról, és remegő lábbal a város doktorának ablaka alá sietett. Fagyos ujjaival kopogtatni kezdett a jégvirágos ablakon.

– Doktor úr – szólalt meg elcsukló hangon -, jöjjön gyorsan! A feleségem nagyon beteg! A doktor ijedt, álmos hanggal válaszolt.

– Azonnal megyek!

– Siessen, Doktor úr!

– Sietek, sietek – mormogta az öreg doktor.

Csoszogó léptekkel ment a szán felé.

– Gyorsan, gyorsan! Üljön fel, és takarja be jól magát, nehogy maga is beteg legyen! – mondta Igor idegesen a doktornak. Aztán hirtelen mozdulattal megragadta a gyeplőt.

– Gyía lovacskáim!

A lovak fújták az orrukon a párás levegőt. A hátukon egy-egy verejtékcsepp csillant meg. Egy órás utazás után a házhoz értek. A doktor még le se lépett a szánról, amikor hallotta a bentről kiszűrődő köhögés hangját.

– Fiam, nagyon csúnyán köhög a feleséged!

– Igen doktor úr – válaszolt Igor.

Mikor beértek a házba, a kis öreg kalapos doktor a reszkető kezébe fogta táskáját, és csoszogó léptekkel haladt befelé a nem nagyon fűtött szobába, hogy Irenét megvizsgálja.

– Fiam, gyújtson egy egész szál gyertyát, hadd lássam az asszonyt megvizsgálni!

Míg Igor gyújtotta a gyertyát, a doktor félhomályba tapogatózva elővette a gyógyszereket, és az ágy mellé lépett. Megfogta Irene láztól verejtékes homlokát és így szólt:

– Nagyon csúnyán köhög kedvesem.

– Igen – felelte megtört hangon az asszony.

A doktor megvizsgálta, és így szólt a beteghez:

– Adok egy gyógyszert, majd attól jobban lesz.

– Köszönöm, doktor úr! – felelte halk, elcsukló hangon Irene.

Igor maradék kis pénzecskéjüket a doktor zsebébe dugta.

– Jöjjön, doktor úr! Hazaviszem.

Az úton visszafelé nagy volt a csend kettőjük között. Az orvos egyszer csak hallgatagon így szólt megtörve a csendet.

– Fiam! Nem sok remény van az asszony gyógyulására.

Igor keserves zokogásba kezdett és így szólt:

– Akkor mit tegyek?

– Siess haza fiam, és méltóképp vegyél búcsút Irenétől – így hangzott a válasz.

A doktor házához érve Igor tisztelettudóan elköszönt.

– Isten áldja, doktor úr!

Hazafelé fájdalmas zokogása az ég felé szállt.

– Istenem! Ne vedd el tőlem a feleségem! Mi lesz velem és Nádjával, ha ő nem lesz?

De sajnos mire hazaért, Irene fáradt teste nyugovóra tért. Igor könnyeivel mosta szeretett felesége arcát. Aztán leült az ágyra és erős zokogásában így szólt:

– Istenem, miért vetted el?

A hangos zokogás Nádjának is kiverte a szeméből az álmot. Fehér, szakadt hálóingében, mezítláb a félhomályban édesapjához lépkedett.

– Papa, miért sírsz?

– Nem sírok kincsecském.

– Miért könnyes a szemed? – kérdezte riadtan a kislány, mire Igor halkan felelt:

– Elég hűvös van itt bent, és fázom.

– Menj kicsim, feküdj le, és takarózz be jól!

– Mindjárt megyek, csak megpuszilom a mamát.

Nádja felmászott édesanyja mellé, és puszit adott az amúgy is hideg arcára.

– Jó éjt mama! Reggel találkozunk! És egy hirtelen mozdulattal leugrott az ágyról, majd a helyére feküdt.

-Neked is jó éjt papa! – mondta, és mély álomba szenderült.

Lassan kezdett kivirradni. A fagyos ablakot megvilágította a hideg reggel első fénysugara. Igor felköltötte kislányát.

– Nádja, ébredj kicsikém! Megyünk a városba! Öltözz fel jól! Míg elmegyünk, addig a mama pihen.

– Jó papa!

A kislány felvette toprongyos kis ruháját, fésületlen, kócos haját bekötötte, kis csizmáját felkapta, és gyermeki mosollyal arcán édesapjára nézett.

– Mehetünk papa, kész vagyok! – majd édesanyja fehér, sápadt arcára egy forró puszit adott. Megfogta anyja kissé megdermedt kezét, és így szólt:

– Pihenj mama, amíg vissza nem térek! Ha megjöttem, rakok tüzet, hogy ne fázz, és készítek forró teát. A kislány nem sejtette, hogy édesanyja nem hallja már szavait. Igort erősen fojtogatta a sírás, de nem szólt. Nádja az egész utat végigbeszélte. Mikor a város felé közeledtek, látták, hogy rengeteg ember tart a várostér felé. Nádja halkan megszólalt

– Papa! Miért van itt ilyen sok ember?

– Piac van kicsikém.

– Mi az a piac? – kérdezte izgatottan a kislány.

– Majd meglátod – felelte édesapja. Szétnézhetsz, míg én elintézem a dolgom.

– Hová mész papa?

– Gyógyszerért a mamának. Nézelődj nyugodtan kincsecském!

– Jól van papa, csak siess nagyon! – és ezzel a kislány elvegyült a tömegben.

Ahogy bolyongott az árusok között, egy fekete csapzott kiskutyát látott meg, amit ide-oda rúgtak az emberek. Pici kis kezével fölemelte a rémült kutyát.

– Ne félj, én nem bántalak!

Szorosan magához ölelte és próbált a tömegből kiutat találni. Már nem érdekelték a szép ruhák, az édességek, csak arra vágyott, hogy édesapjának megmutassa, mit talált. Mire sikerült az emberek nagy részét hátrahagynia, Igor is elrendezte a temetés ügyes-bajos dolgait.

– Papa, papa! Nézd, mit találtam! – kiáltott vidáman Nádja! – Hazavihetjük papa? Papa, hazavisszük?

– Kicsim, nekünk is kevés az étel – felelte az apa.

– Akkor majd én kevesebbet eszem! – kiáltotta a kislány könnybe lábadt szemekkel.

Apja szomorú szíve még jobban sajgott, mert tudta, hogy lánya legnagyobb vágya egy kiskutya volt.

– Rendben kicsim, hozd a kutyát! Menjünk, mert vár az édesanyád.

A kis csöppség örömmel ugrott fel a szánra, és így szólt:

– Mehetünk papa! Majd meglátod, a mamának is tetszeni fog a kiskutya.

– Biztos kicsim, biztos – felelte Igor búsan és elkeseredve.

– Papa, mi legyen a neve? Legyen Buksi!

Mosolygott a csöpp lány, és szívét átjárta a boldogság. De a boldogság rövid volt ám, mert mikor hazaértek, nem találta az édesanyját. Ijedten rohant édesapja karjába, és ezt kiabálta:

– Hol a mama?! Hol a mama?!

– Ide figyelj kicsikém, a mama elment a mennyországba, ahol sok kis angyal várta.

– Miért papa, miért?

Az öröm helyett bánat tépte kicsi szívét. Esténként imára kulcsolta a kezét, és sírva kérdezte, miért. Csöppnyi szívét Buksi vigasztalta a nagy bánatban. Teltek, múltak a napok, enyhültek a bánatok. Nádja bájos kis hangja apját bátorította.

– Papa! Buksi most már a családunk tagja?

– Igen kincsem, az! Ő vigyázza álmodat.

– Hallod Buksi? Családtag vagy!

A kócos kiskutya mintha értené! Megnyalogatta Igor és Nádja kezét, aztán lábukhoz kucorgott és egyet, kettőt vakkantott.

– Papa! – szólalt meg Nádja – nagyon hideg van itt ma. Nem mész fáért?

– De kincsem, megyek, csak egy kicsit pihenek – felelte halkan az apa.

– Papa, mi a baj, beteg vagy?

– Nem, csak fáradt vagyok.

– Buksi és én is elmegyünk veled, hogy több fánk legyen.

– Ne, ne! Ne gyere! Bemegyek a városba, veszek virágot a mama sírjára, aztán kimegyek fáért. Jól befűtök, hogy meg ne fázz!

Így is tett Igor, ahogy mondta. Bement a városba, megvette a virágot. Mikor hazaért a virággal, látta, hogy kislánya és Buksi nagyon fázik.

– Kincsecském, kimegyek, hozok fát!

– Siess papa, siess ám! Mi itt várunk rád.

– Sietek, ígérem! – mondta az apa, és gyors búcsút vettek egymástól annak reményében, hogy az estét nem töltik hidegben.

Igor fáradt, megtört szívvel termelte a fát, mikor érezte, forog körülötte a világ. Leült egy havas tuskóra, szemeit a távolba meresztette. Nézett volna, de nem látott, mert szeme elhomályosodott. Irene hangja csendült meg fülében.

– Igor, gyere velem, kérlek! Hidd el, itt jobb lesz az élet, itt meglásd, minden szép lesz!

Igor hirtelen élettelenül dőlt a hólepte földre, s így elhagyta ő is kislányát örökre. Ez alatt Nádja egyre jobban várta, mikor jön meg a papája.

– Buksi, te őrizd a házat! Megyek, megkeresem a papámat. Viszem a virágot is. Mert a mamának megígértem. A kislány elindult a nagy hóban, Buksi meg iszkiri utána.

– Buksi, te nem jöhetsz! Neked itthon a helyed! Te őrzöd a házat most helyettem. Ha megjönne a papa, mondd meg neki, elmentem őt keresni. És aztán majd gyertek értem, hogy a sötétben ne féljek.

Buksi, mintha értené kis gazdája szavát, szomorú, lehajtott fejjel visszasétált a házba. Hangos ugatással búcsút vett Nádjától.

– Szia Buksikám – kiáltotta a kislány -, ügyes légy jövök nemsoká!

Hideg szél süvített át a tájon. Nádja néha vissza-visszanézett. A házakból pislákoló fény szűrődött ki, és a kéményekből gomolygó füst szállt az ég felé. A város piacterén megállt. Félt. Úgy gondolta, itt megvárja a papát, mert kezd sötétedni a táj. A kislány várt és figyelt, kezében a virág, amit édesanyának szánt. Arcocskáját kipirosította a hideg. Néha kicsike lábait a földről felemelte, egyet-kettőt lépett oldalra, aztán az erdő felé vezető útra nézett. Kicsi kezei átfázva szorították a virágcsokrot. Aztán messziről lódobogás hallatszott. Nádja arcára kiült a mosoly, titokban remélte, hogy közeledik az édesapja, akire vár. De a lovak dobogása egyre jobban halkult a hideg szélben. Emberek jönnek-mennek, de senki nem kérdezte meg a didergő fázó kislánytól, kire vár.

Már kezdett nagyon sötét lenni. Nádja könnyes szemmel indult haza. Kicsi keze és lába fájdalmasan zsibbadt. De ez a fájdalom csekély volt, a kis szíve mélyen hasogató szorítást érzett. Könnyei útközben ráfagytak szél pirosította arcára. Lassú léptekkel haladt hazafelé a sötétben. Már a menés is nehéz volt számára, akkora bánatot és fájdalmat érzett. Ahogy ment a csikorgó hidegben, elé toppant leghűségesebb barátja, Buksi, a fekete puli, kinek csapzott szőrére fagyott a hideg szélhordta hó. Örömmel csóválta farkát és ugrálta körbe csöpp kis gazdáját. Most már ketten folyatták az utat hazafelé. Mikor hazaértek, a nehezen nyíló fagyos ajtón bementek a házba, ahol csak egy majdnem csonkig égett gyertya fénye pislákolt. A hideg házat átjárta a faggyú illata. Nádja szomorúan nézte Buksi fekete arcát, és így szólt:

– Nem találtam meg a papát, a virág is megfagyott már, amit a mama várt.

Keserves zokogás törte meg a ház csendjét. Buksit szorosan magához ölelve lekucorodtak a sarokba. Nádja az arcáról próbálta könnyeit letörölni, aztán Buksi hideg bundáját simogatta kis kezével. A kutya hűségesen nézte gazdája könny mosta arcát a meg-megvillanó fényben. Ilyenkor szorosabban bújt oda kis gazdájához, és leheletével próbálta melengetni Nádja arcát. Néha egy könnycsepp Buksi orrára cseppent. Ő olyankor megrázta magát, hogy felvidítsa gazdáját. Végül Nádja, a sok sírás, a hideg és a szél hatására, fáradtan dőlt a földre, és fájdalommentes végtelen álomba merült. Buksi mellé kucorodott gombócnyi teste melegével. Az éjszaka nagyon hideg volt. Jeges szél süvített az ajtó résein és az ablakon át, és a csontig égett gyertya is elvesztette faggyú illatát. Hajnal felé elcsendesült minden. Ezt a csendet nem törte meg a süvítő szél hangja sem. Csend volt, néma csend. Buksi egy két mély levegőt szippantott, aztán kis gazdája hideg testéhez bújt. Ráhajtotta kócos fejét Nádja vállára, és szép csendben követte őt a mennyországba. Oda, ahol nem kell fázni, ahol van fény, és nincs több szenvedés. Ők ketten pedig mint jó barátok, járják be a fenti világot.

2019.03.25.