Tollpihék: Tizedik történet: Tollpihe

Összes megtekintés: 18 

– Holnap kimegyünk az erdei kunyhóba, két hétre – mondta az apja a fiának.
Amikor kimentek, mindig szerette a fiú, olyankor tűzelőt gyűjtőgettek télire , gombát, szedret, málnát, áfonyát, hecsedlit, vadalmát és körtét és mindenféle földi jót gyűjtőttek, amit kifőztek, eltettek, és még maradt egy annyi is, hogy eladásra is vihessenek a városba.
– Apa most is fogunk halászni ?
– Természetesen fiam, azt ki nem hagyjuk.
– Akkor jó ? Én is kaphatok majd egy horgászbotot ?
– Igen fiam, ott áll már a szobádba, eridj nézd meg!
– Köszönöm apám ! – mondta lelkesen a kisfiú és már szaladt is szemügyre venni horgászbotját.
Mikor elindultak, még olyan csend volt, hogy az utcára kihallatszottak a házakban meg – meg zendülő óraütések zaja : valahol négyet ütött az óra, és nekik sietniük kellett, hogy korán reggelre odaérjenek a kunyhóhoz. Néhány házból még horkolás is kihallatszott. Elindultak a kiszáradt folyómederhez hasonlító utcán, és a pocsolyákon meg – meg csillanó holdsugár pedig követte őket. Az enyhe reggeli levegőben ködfátyolba burkolóztak a hegyek. Reggel nyolcra ki is értek a kunyhóhoz. Letették magukkal hozott csomagjaik, apa és fia pedig lement a hegyi patakhoz, felállítani a hálókat és kitenni a horgászbotokat. A hegyi patak áramló vízére könnyed fodrok áttetsző hálója borult. Olykor mintha ezüstös szárny csapdosta volna a víz színét : pisztráng csillantotta meg a hátát, aztán továbbsuhant zegzugos útján a mélyben.
– Tele van pisztránggal – mondta az apja. – Maradj itt, nemsokára én is jövök . Majd letett egy szővött tarisznyát amibe volt egy szelet kenyér , két szelet sajt és egy nagy mosolygós piros alma. A tiszta és rezzenéstelen levegőn át idelátszodtak a túlsó part fenyőinek tűlevelei, a hegyi patak vízfodrai. Majd elővette az almát, és míg türelmesen várakozott a fogásra, elmajszolgatta reggelijét. Egyszer arra lett figyelmes, hogy egy kis hófehér tollpihe szálldogált lefelé az orra előtt. Alátartotta a tenyerét és eltűnődött, hogy vajon honnan érkezett. Tenyerébe helyezte és valami kellemes érzés áradt belőle. Mintha súgni akart volna valamit. Bármikor meglátott egy tollat maga előtt az úton, vagy az erdő mélyén a száraz leveleken könnyedén pihenni, esetleg a víz felszínén úszni, az mindig elvarázsolta, úgy érezte a tollak titokzatos üzeneteket küldenek felé, lelkében lágyan mint a tollpihe maga, kibontakoznak az üzeneteik, és ettől ő jól érezte magát . Pedig csak egy tollpihe volt. De lelke volt és üzenete, mindegyiknek. Anyukája elmesélte , hogy amikor születése után hazahozták a korházból és betették a szépen faragott bölcsőjébe egy tollpihe szállt rá és az ő első mosolya egy tollpihének szólt. El is nevezték a falubeliek Tollpihének. Ahogy gyönyörködött benne, és nézte a tollpihét aminek a pihe puha tollai elbűvölték, váratlanul éneket hallott, csodásat amilyet még nem hallott soha. Majd megpillantotta a hang forrását, egy madarat amint ott énekelt az ágakon. Ennek a madárnak a homlokán egy tollpihe forma tündöklött. Majd megrebbentette tarka csíkos színjátszó szárnyát, felröppent, kissé arébb szállt folytatva mesés énekét, a fiú pedig akarva akaratlanul követni kezdte. Nagy csodálkozással nézte a madarat, homlokán a tollpihével, örvendező, víg ámulattal, s szeretett volna ő is úgy énekelni, utánozni azt a mesés trillát, és felrepülni ő is utána, mikor néha leszállt és felröppent. Öröm volt nézni, amint ott ringatozott biztos egyensúlyérzékkel, a leveleken, és gyönyörűség volt hallgatni a trillázását. A madár felröppent, s szállt szállt elfelé. Ő meg szaladt utána. A madarat követve, amely lassan körözött felette az égen, ismeretlen helyen vitt át az útja, és észre se vette, hogy behatolt az erdő sűrűjébe. Páros lábbal toccsant a pocsolyákba, noziját meg kis kezét összekarmolták a bokrok. Előtte ökörszemek rebbentek fel nagy csapatokban, a vízben békák cuppogtak. Mikor észrevette, hogy eltévedt, elfogta a félelem, és el nem tudta képzelni, hogy hogyan kecmereghett majd ki ebből a sűrű erdőből. De a madár trillája mindegyre felhangzott előtte s akárhányszor felnézett a hang irányába , ott látta a madarat egy fán , és úgy tűnt mintha őt várta volna. Ekkor váratlanul előcsörtetett egy áfonya bokorból egy rózsaszínű disznó.
– De jó lenne megfogni – gondolta a gyerek, – és nyárson megsütni. Nagyon örülnének a szüleim neki.
Így hát a disznó után iramodott, amit nemsokára utol is ért. A disznót átölelte , birkozott vele egy darabig, de aztán az visítva kisiklott a kezei közül.
– Uiii, uiii, uiii -nem leszek a vacsorád… Egyszer csak nagy bégetés válaszolt a sivításra, és egy barlangból bárány bukkant elő. Erre otthagyta a disznót és a bárány után vetette magát.
– Furcsa egy erdő, – gondolta magában – disznók túrnak a bozótosban, birkák legelésznek a barlangokban.
Sikerült a bárány egyik lábát elkapnia, és a birka után vetette magát.
– Most nem menekülsz. Most megcsíptelek. De jó kis vacsora lesz belőled. Hogy fognak neked örülni a kedves szüleim. – és az állatot maga után vonszolta a nadrágszíjján.
Ahogy ment tovább az erdőben a madarat követve, amely lassan körözött felette az égen, tátva maradt a szája a meglepetéstől. A fák ágain csirkék ültek, az odúkból tyúkok kandikáltak elő. El is kapott egy egy tyúkot röptében, és azt az ingéből letépett rongydarabkával a bárány után kötözte. Egy fenyőfán pulyka sátorozott, és már nyúlt is érte, hogy azt is a szerencséje után kötözhesse, de az egy könnyed ugrással feljebb szökkent, egyre csak sátorozva. Az állatokat a fához kötözte és mászni kezdett a pulyka után. Minél magasabbra hágott, annál följebb szökkent a pulyka is, begyesen, nyugodtan, lángoló vörös lebernyegével. És ő is mászott utána rendületlenül, egészen a legvékonyabb ágakig, míg aztán az egyik le nem tört alatta, és ő le nem esett. Szerencsére nem történt semmi baja, hisz a madár amikor meglátta, hogy az utolsó faágra ért, megrázta tollait, és vastag tollpihe dunnyha borította a földet ahova a fiúcskának esnie kellett. Ahogy felállt a finom tollpihe dunyháról, meglátott egy nyulat. Maga után húzta a többi állatot és most azt kezdte el követni. Két – három nyúlugrással a nyomába is ért az állatnak, amiben a madár is segített, hiszen megrázta újra a tollait, és olyan tollpihe felhőt alkotott, hogy a nyúl meglepetésében azt se tudta, merre az arra. Közben az erdőben minden lépésnél újabb és újabb állatok bukkantak elő. A fákon színes madarak üldögéltek, a tavakban aranyhalak úszkáltak. Nemsokára az erdő megtelt tehénbőgéssel, röfögéssel, kotkodácsolással, bégetéssel. Mind ment szépen kötőféken a fiúcska után, elől meg a varázsmadár, amelyik útján segítette. Egyszercsak különböző kacskaringók megtétele után , melyeket nem ismert egy szürke kövekkel borított tisztásra bukkant. Csak pár fenyő tengődött itt, és a tisztás egy szakadékban végződött. A tisztás közepén egy házikó állt. Közelebb ment, és remélte itt majd segítenek neki abban, hogy visszataláljon a szüleihez. Furcsa szagot érzett odabentről kiszivárogni : mélyen magába is szívta az édességek el nem téveszthető bodító illatát, amely most megcsapta az orrát.
– Csakis édesség lehet idebent – gondolta. Évek óta nem evett édességet kedvére. A ház üresnek tűnt, évek óta nem lakhatott itt senki, és egy kicsit lepusztult is volt. De ez őt most nem zavarta, elhatározta ,hogy addig fog keresgélni, amíg rá nem bukkan az édesség forrására. Benyitott hát az ajtón. Szolongatta a ház lakóját, de senki se válaszolt vissza rá. Az illat pedig minél bennebb ment egyre csak erősödött.
– Rengeteg édesség lehet itt – gondolta. Pompás egy helyre kerültem az már biztos.
A lakás hátsó részén levő konyhában talált rá a forrásra. Meglepetésében felkiáltott. Mindenütt polcok tűntek elő, s a polcokon katonás rendben ott sorakozott mindenféle színű és formájú sütemény, krémtorták, ünnepi kalácsok, fánkok, mandulás szeletek, habcsókok, piskóták, marcipánok, briósok, püspökkenyerek. Belenyúlt az egyik tortába és kezére tortakrém és kandírozott cseresznye ragadt, egy puha lekváros fánkot pedig egy darabban falt be. És ekkor valahogy szörnyű félelem fogta el : félt, hogy hátha nem is lesz ideje jóllakni, hogy ez csupán csak egy álom, és ő most nem is kostólja ezeket a finom süteményeket. És minél több édességet látott , annál inkább nőtt a féleleme, és a ház minden újabb sarka, csak azért került volna elé , hogy elzárja előle a boldogság útját. Csak az éhség sugallja neki ezeket a gondolatokat, mert tudta, ismerte mi az éhség, tudta, hogy űz vele keservesebb napokon a képzelgés, amikor minden látott vagy hallott dolog ennivalóra, falásra emlékezteti az éhes embert. Valósággal rávetette hát magát a polcokra, falta a süteményeket, kettőt hármat is egyszerre, már az ízűket se érezte, szinte harcot vívott velük, mint veszélyes ellenfelekkel, furcsa szörnyekkel, melyek ostromra kényszerítették, szirupos és cukros készítmények ostromára, s ebben csupán állkapcsait használhatta fegyverzetül. A kettészelt kalácsok rátátották sárga torkukat, mazsolaszemükkel rápislogtak , a perecek pedig mintha húsevő növények lennének, Tollpihe mindenesetre úgy érezte , hogy ezek a szirupos, cukros édességek fogják őt felfalni. De valahogy nem tudott kielégülni. Legszívesebben belehempergözött volna az egész süteménybe . Tudta, érezte , hogy ez csak egy álom, és tíz percen belül véget ér ez az édes álom, és ez egész életére ismét elérhetetlen vágyálom lesz, mint eddig amikor is kis finom pisze noziját nyomhatta a cukrászda kirakatüvegére , amikor a városban jártak ezt azt eladni az embereknek. Aztán magánkívül zabálta tovább a rétest, falta a mazsolát, hörpölgette a szörpöket, nyalta a mézet. Érezte ugyan hogy már jóllakott és a gyomra is már émelyegni kezdett, de képtelen volt abbahagyni, nem adhatta fel a harcot. A fánk már szivaccsá vált a gyomrában, a lekváros piskóta légyfogó papírrá, a torták ragasztóvá. A sütemények kártyavárként omladoztak a gyomrában kavarogva. .
– Mond, hát szabad egy gyereknek ennyit zabálni, hogy szétessen mint egy kártyavár ? – kérdezte megróvon az édesapja. Most legalább meggyőződtél arról, hogy mikor jön el az a pillanat amikor kénytelen vagy leállni. Tollpihe egészen elsápadva feküdt, tekintete a magasba irányult, az égen kígyozó nyúlékony vattacukor felhőket most úgy érezte , mintha rá akarnának csavarodni, mintha csápjaival csak őt szeretnék elkapni és kicsavarni a gyomrát. Mintha csak apja szavai nyitották volna ki a szemeit, hogy ráérezzen a valóságra, ami már egy kis ideje kezdett kibontakozni előtte, felkiáltott :
– Ni, mennyi tollpihe száll lefelé! – s kinyújtott karjával mutatott a szerinte sűrűn aláhulló tollpihékre. – Nem kell aggodnód anyjuk! – mondta Tollpihe édesapja, aggodó feleségének, – jelentéktelen a probléma, egyketőre orvosoljuk, kijavítjuk majd a hibákat. Egy kis jófajta diéta és rendbe jön . Csak kár, hogy nem ehet ma a frissen sütött szedres tortából, és palacsintából amit a születésnapjára készítettél. Abban a pillanatban meghallották a földre hulló első nagy “plattyot”, amely undorítóan puha puffanás volt, és nem maradt magányos, egész sorozat követte csupa lucskos , ragacsos ostorcsapás volt ez szegény Tollpihe számára.
– Hát ilyet se láttam még, olyan érdekes volt minden, az egyik egy fán sátorozott, a kotlók ágakon ültek, …. kezdte mesélni,és mosolygott… – aztán én kezdtem őket szerre begyűjteni….
Végül is az történt, hogy ugyan elindult a madár után , követte is őt egy darabig, amíg rá nem akadt az erdőben bóklászva több vadszeder bokorra is, amiből annyira belakmározott, hogy az a végén elcsapta a gyomrát. Hát így ért véget a kis Tollpihe és a madár találkozása…

Szólj hozzá!